Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 19. szám · / · Kosztolányi Dezső: A véres költő
Gyakran járt színházba is.
Egy este a Marcellusba ment Epaphroditus-szal és Parissal. Itt baloldalt egy kiugró páholyban foglalt helyet, közvetlen a színpad közelében, az orchestra mellett, rézsút a prosceniummal.
A színház zsúfolt volt. Három óriás emelet, tele emberekkel. Kemény fejek, fésülhetetlen sörtével, fekete dróthajjal, rómaiak, kik farkastejet szoptak. Ezek a megérkeztére felugráltak, kezüket nyújtogatták feléje, üdvözletül, a nevét kiáltották. Nero boldogan állott ebben a farkasordításban, aztán kitárta karját a karzat felé. Most megismétlődött a kiabálás. Ilyen tisztesség csak Vergilius-szal esett meg.
Páholya rostélyát leengedte, hogy elfekhessen a pamlagon. Paris és Epaphroditus melléje ült.
Itt afféle kis kusza jelenetkéket játszottak, mert a nagy tragédia ideje már lejárt. Dirib-darab bohózatok voltak ezek, melyek a népet röhögésre késztetik, dalok, fuvolakísérettel, vagy sikamlós némajátékok. A közönség már csak ezeket kedvelte.
Elkezdődött az előadás.
Két színész jött ki az előszínre. Az egyik a kövéret alakította, másik a soványat. Csúfolták egymást, nem nagyon szellemesen, nyelvüket öltögették. Végül összeverekedtek.
A karzatok tomboltak, a színház harsogott a hahotától.
- Unalmas - mondta Nero - mindig ugyanaz. Mi van még?
Paris, aki ezen az estén nem szerepelt, magyarázta a számokat.
- Úgy látszik nem lesz érdekes. Antiochus és Terpnus dalt ad elő, lanton. Pártjaik egyforma számban vonulnak föl. De nincsenek szervezve. Hallod?
Antiochus kilépett a színpadra, mire taps és fütty hangzott fel. A két párt birkózott egymással. De taps is, fütty is elhalt. Csönd lett.
- Aztán?
- Aztán egy némajáték. Végül Pammanes is. Ő már nem számít. Szegény, folyton fogorvosnál ül, de minden nap kevesebb a foga.
A némajáték díszlete hegyet ábrázolt, patakkal. Ezt a tömeg megtapsolta. A cselekmény szokott mesgyén mozgott. Venus tűnt fel,utána Vulcanus, tetőtől talpig vértben és a csőcselék mulatságára csipkedni kezdte a meztelen istennőt. Nero elfordult a színpadtól, ismét felhúzta páholya rostélyát, inkább a közönséget szemlélte.
Rómát látta maga előtt, a durva várost, mely csak kacagni kíván. Izzadó emberek szorongtak a félkör alakú nézőtéren, hellyel-közzel férfiak és nők vegyest, leányok, katonákkal karonfogva, bizalmas együttesben.
Páholya alatt, a földszinten, a lovagok sorában egy nőt vett észre. Mintha a császári páholy felé tekintett volna.
- Ki ez? - kérdezte Nero Parist.
Paris odasúgott:
- Nem ismered? Minden este itt van. Poppaea Sabina.
- Otho felesége? - kérdezte Nero.
A nő, úgy látszik észrevette hogy róla beszélnek. Nyomban elfordította fejét, a színpad felé nézett.
Áttetsző fátyolt viselt, mely arcát orráig eltakarta, csak vonagló száját mutatta, mely fanyar vonallal görbült meg.
- Poppaea - ismételte Nero - ez babát jelent Kis játékbabát. Milyen furcsa.
Szemét rászögezte. A nő teste csöndesen pihegett. Kicsiny volt, kerek, álmos mellel, törékeny, gyöngéd állal, alélt kezekkel. Szépsége úgy hatott rá, mint valami keserű illat, melyet érthetetlennek talált. Haja nem volt dús. Mintegy szenvedő és szomorú haj volt, borostyánsárga. Egészen természetellenes.
- Olyan, mintha aludna - jegyezte meg a császár, vagy beteg lenne.
- Az anyja egy színészt szeretett - mondta Paris - és öngyilkos lett miatta. Az is híres szépség volt. Egész Róma rajongott érte.
Ekkor a nő előrefordult. Fátyolát váratlanul föltolta. Kétértelmű, kéjes mozdulattal. Látni lehetett arcát.
- Mindig ilyen sápadt? - kérdezte Nero.
Ennek az arcnak igazi varázsát a finom, kedves orr adja meg és azok a szabálytalanságok, melyek külön-külön hibák, de együtt döbbenetes, kifürkészhetetlen rejtéllyé olvadnak. Szobrot nem lehetne róla faragni, de képíró se rajzolhatná le. Milyen változó és megfoghatatlan. Ha száját hosszabban szemléli, nem is fanyar, hanem kérő, talán fenyegető. Felső ajka nagyon szűk. Alacsony homloka tompa vágyat gerjeszt. A szem szürke és zavaros álmok szunnyadnak benne. Vékony csontjai pedig kecsessé teszik arányait.
Aki nézte, az az anyjának, a regényes szeretőnek szépségére gondolt és új meglepetést érzett, mert ezt többnek látta, különösebbnek, izgatóbbnak: egy régi nyár sugara tekintett le róla. Mint a fiatal ősz, mely elájul izzó emlékek hatása alatt.
Fátyolát megint lehúzta, ajkáig. Csak ajka maradt meztelen.
- Mellette valaki ül - szólt a császár.
- Alityros.
- Ki ez?
- Színész. A nő él-hal a művészetért.
- Biztosan nem római - szólt Nero. - Görög?
- Úgy tudom, zsidó.
A császár gondolkozott.
A zsidók is bálványimádók, éppoly veszedelmesek és izgágák, mint a keresztények. Tiberius négyezer zsidót kiutasított Rómából.
- Miért nem néz ide? - mondta Nero türelmetlenül.
A némajátéknak vége volt. Az öreg énekes jött ki a színpadra, valaha a közönség szeme fénye, ma már csak tiszteletreméltó rom.
A császár bámulta a nőt. Paris, aki ismerte, tovább pletykált róla:
- Rufrius Crispinus volt első ura. Azt egy szép napon otthagyta. Aztán másodszor is férjhez ment.
- Holnap látni akarom - mondta a császár.
Paris lement a nézőtérre. Poppaea mellé ült és átadta neki a meghívást.