Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 19. szám
A pénzkérdés krízise akut ma nemcsak a gyakorlati politikákban és mindennapi gazdasági életünkben, hanem az elméleti közgazdaságtanban is. Ugyanakkor, amikor tapasztalt bankigazgatók radikális kúrákat javasolnak és ötletes pénzügyminiszterek kockázatos mestervágásokkal igyekeznek a leromlott pénzügyeket lábra állítani, a közgazdaságtan tudósai vaskos kötetekben vitatkoznak arról, hogy tulajdonképpen mi is a pénz? Ez még rosszabb eset annál, mintha olyan betegséget kellene gyógyítani, amelyet nem ismerünk. Nemcsak a pénz patológiáját, de anatómiáját is homály borítja. Igaz, nem szokatlan eset a tudományokban, hogy valaminek a lényegét bár nem ismerik, de megnyilvánulásait kikutatják, azt nagyszerű eredménnyel állítják az emberiség szolgálatába. Így például az elektromosság lényegéről még ma sem tud a fizika bennünket kioktatni, noha világítunk, fűtünk, üzenünk, terheket mozgatunk és gépeket hajtunk vele. Azt mondhatná valaki, a pénz lényegét nem, de funkcióit ismerve, éppen úgy berendezkedhetik gazdaságunk a pénzt, mint technikánk a villany használatára. A két esett között azonban valamilyen különbség mindenesetre fennáll. A villamosenergia a természet adottsága. A pénz ellenben emberi intézmény. A természet adottságait, anyagait és energiáit nem az ember teremtette. Könnyen meglehet tehát, hogy lényegünk, azaz megteremtettségük titka ismeretlen marad előtte még akkor is, amikor azokat céljaira átalakítani és felhasználni már régen megtanulta. Nemcsak a villamosság, de még az ősrégen használt tűz sem minden részletében ismert processzus a tudományban. De hiszen a levegőt is előbb szívták és a vizet is előbb itták az emberek, mielőtt a kémiai összetételüket ismerték. A pénz azonban nem természeti adottság. Ezt emberi ész gondolta ki. Nem lehetett előbb használni, mint kieszelni, mert kieszelése előtt nem is létezett. A pénz nem olyasvalami, mint a tűz vagy a villamosság, hanem olyasvalami, mint a betű, a játékkártya, vagy a színházjegy. És ámbár nagyon sok olyan ember lehet, aki ezeket is nagyon jól tudja használni anélkül, hogy definiálni tudná őket, abba mégsem nyugodhatunk bele, hogy senki se tudja megmondani, mi például: a színházjegy. A pénz éppen úgy, mint a színházjegy bizonyos cél szolgálatára kigondolt intézmény. Az pedig logikai szükségszerűség, hogy a cél és a használat teljes ismerete kimerítse az intézmény teljes ismeretét. Miután emberi agy eszelte ki őket, nem lehet több és más tulajdonságuk, mint amilyennel ez felruházta őket. A pénz tehát nem természeti jelenség és így lényegéről való homályos fogalmát nem mentheti a gazdaságtan természettudományos agnoszticismussal. És a tájékozódni kívánó értelem nem elégedhetik meg metafizikai miszticizmussal vagy belletrista fetisizmussal sem.
Ha a pénz fogalmát homály borítja, úgy az csak a kiszolgált cél és a követett használat módjának zavaraiból eredhet. Ezeknek tisztázása tehát a pénz lényegét kutató vizsgálatok első és legfontosabb feladata.
Amíg a gazdasági cserét primitív állapotában vizsgáljuk, ahol ez minden megnyilvánulásában könnyen áttekinthető és megérthető, nem is támadnak elméleti nehézségek az ott használt pénzek értelmezése körül. Miután itt meztelen árucsere folyik, a pénz sem lehet egyéb, mint áru. Még pedig olyan áru, amely technológiai sajátságainál fogva nem romlékony, pontosan osztható, könnyen szállítható és megőrizhető, kívánatosságánál és ritkaságánál fogva pedig általánosan elfogadható. E követelménynek legjobban feleltek meg a nemesfémek és ezért lassanként mindenütt ezeket fogadták el pénznek. Itt a pénz tényleg áru. És mint minden más áru, a pénz is értékrelációban áll minden a piacon szereplő áruval. E relációk - amelyek az egymással kicserélhető áruk egyenértékű mennyiségeit fejezik ki, például azt, hogy egy métermázsa búza elcserélhető tíz liter borral - a kínálat és kereslet szerint ingadoznak. Miután a pénznek használt nemesfém darabok is áruk, ezek értékrelációi is ingadoznak. És a nemesfém csak annyiban különbözik az összes többi árutól, hogy végelemzésben mindig ez ama harmadik áru, amelynek értékéhez a kicserélendő két áru értékét mérik, ama matematikai axióma alapján, mely szerint, ha két mennyiség külön-külön egy harmadikkal egyenlő, úgy azok egymás között is egyenlők. Amikor például búzát és bort kellett kicserélni, a kicserélés arányára nézve csak meg kellett állapítani, hogy egy aranyért mennyi búzát, egy aranyért mennyi bort lehet kapni és ebből az egyenértékű bor és búza mennyiségeket már könnyű volt kiszámítani. Ez volt az ércpénz értékmérő szerepe. Ha pedig, akinek búzája volt, nem volt szüksége borra, úgy a bort el lehetett adni aranyért és ezen a búzát megvenni. A búza volt tulajdonosa pedig azt vehette meg az aranyért, amire szüksége volt. Ez volt az ércpénznek a cserét megkönnyítő, a közvetlen cserét lépésekre osztott, közvetett cserével átváltoztató szerepe. Ha valakinek kölcsönre volt szüksége, akkor nem kellett olyan hitelezőt keresnie, akinek éppen a szükséges javak állottak rendelkezésére, vagy annyi hitelezőt, ahány félére volt szüksége, hanem elegendő volt egyféle árut: ércpénzt kölcsönbe kapni, hogy evvel mindent beszerezhessen, amit jónak látott. És ha valaki vagyont akart gyűjteni, hogy azt tetszés szerinti időben, tetszés szerinti célra fordíthassa, úgy annak is legjobb módja volt ércpénzt gyűjteni.
Mindeddig tehát a pénz célja és használata, és így a lényege is, teljesen tiszta és világos. Csak akkor kezd elmosódni, mihelyt az ércpénz mellett papírjegyek is fellépnek, amelyek bizonyos feltételek betartása mellett pontosan úgy funkcionáltak, mint az ércpénz. A közgazdaságtan mégis egészen a legújabb időkig a pénzjegyeket csak pénzszurrogatumnak tekintette. A pénz elnevezést az ércpénznek tartotta fenn. Még a legmodernebb írók közül is vannak e felfogásnak híve. (Mises: Theorie des Geldes und der Umlaufsmittel). Az ő érvelésük röviden a következő: a pénz értékmérő egység, és miután értéket csak értékkel lehet mérni, éppen úgy, amint hosszt csak hosszal, vagy súlyt csak súllyal, nem lehet pénznek tekinteni olyasvalamit, aminek önmagában nincsen értéke. Miután pedig a papírpénznek nincs (vagy legalább is nincs figyelembe vehető) értéke, nem lehet pénznek nevezni. A papírjegyek csak pénzhelyettesítők, amelyek a forgalomban pótolhatják a tulajdonképpeni pénzt: az ércpénzt. És hogy elfogadják őket, azt is csak annak köszönhetik, hogy a jegykibocsátó intézetek kötelesek azokat ércpénzre beváltani. Azt, hogy a jegykibocsátó intézetek ezt a kötelezettségüket háború és más kritikus viszonyok között nem teljesítik, azt erőszak előidézte anomáliának tekintik, amely a pénz lényegével nincsen semmi összefüggésben.
Ezt az érvelést azonban megcáfolták a tények. Voltak államok, köztük Ausztria-Magyarország is, ahol a bank sohasem volt köteles a jegyeket ércpénzre beváltani. Sőt volt idő, 1878-ban, amikor az ezüst fedezetű osztrák valuta, a megnövekedett ezüsttermelés folytán egyre süllyedt. Erre felszabadították az osztrák forintot a süllyedő ezüst fedezet alól, úgy, hogy az állam beszüntette az ezüstnek papírforintra való beváltását (ami természetesen az ellenkezője annak, amit jegykibocsátó intézetek süllyedő valuta esetén metallisztikus állásponton tenni szoktak: beszüntetik a papírpénznek ércpénzre való beváltását) és íme ez a tiszta papír valutájú osztrák forint csakhamar emelkedni kezdett és a többi arannyal fedezett európai valutákkal teljesen egyenértékűvé küzdötte fel magát. És ez nem pillanatnyi mesterséges sikere volt a papírforintnak, mert hiszen 1878-tól -92-ig tartott. Itt tehát a papírpénz egyáltalán nem az aranytól vette az értékét, mert ilyen fedezete nem volt, még kevésbé az ezüsttől, mert ettől éppen az értéke érdekében kellett megszabadítani. Hasonló esetek többet is ismer a gazdaságtörténet. Annak a demonstrálására, hogy a pénz értékét nem az aranyfedezet határozza meg, elég a háború alatti Németországra hivatkoznunk, amely kétségbeesett erőfeszítéseket tett arra, hogy a bankszabályzatában előírt harmadrész aranyfedezetet fenntartsa és pénzének értéke mégis egyre süllyedt. az arannyal elárasztott semleges államok pedig ellenkezőleg kénytelenek voltak az aranypénzverést beszüntetni, hogy valutájuk süllyedését megakadályozzák.
A metallisztikus felfogás tehát, amely szerint csak az ércpénz pénz, a bankjegy pedig csak pénzhelyettesítő, amely az ércfedezettől kölcsönzi értékét, nem állotta meg a helyét a mai gazdasági berendezkedésekre nézve. Elméletileg pedig megdöntötte ezt a Knapp-féle nominalisztikus teória, amely már a háború előtt támadta meg a metallisztikus álláspont alapjaiban. Knapp kimutatta, hogy a papírpénz és az ércpénz között nem a szurrogátum és a valódi pénz viszonya áll fenn A pénz fogalma tágasabb kört jelent, amelyben a pénz minden neme: az áru-, az érc-, a papírpénz egyaránt bennfoglaltatik. A bankjegy de facto nem az ércfedezettől kölcsönzi értékét, hanem ellenkezőleg az aranyértékét is a szereplő pénzegységgel mérik. És végül kimutatta, hogy a pénznek önmagának nem kell áruértékkel bírnia, hogy forgalomba kerülhessen és maradhasson. Knapp munkájának (Staatliche Theorie des Geldes) ezen negatív kritikai része teljes mértékben sikerült is, de pozitív értelmezései annál kevésbé. Ő ugyanis arra a kérdésre, hogy mi tehát az, ami a pénzt forgalomképessé és mindenkivel elfogadhatóvá teszi, azt feleli, hogy az állam hatalma, amely a kérdéses pénzjegyek érvényességét proklamálja. Ez a magyarázat azonban sem a tényeknek nem felel meg, sem elméletileg el nem fogadható. Mi például a tanácskormány alatt tapasztalhattuk, hogy az úgynevezett fehérpénzeket még az államhatalom terrorjával sem lehetett forgalomképesekké tenni. Oroszország bolseviki rubeljei szintén így járnak. És így jártak az összes kísérletek, valahányszor az államhatalom egy pénzfajta érvényességét akarta proklamálni anélkül, hogy a pénznek gazdasági gyökerei lettek volna. Könnyű belátni, hogy egy proklamált pénznem rákényszeríthető a lakosságra, ha már előbb megkötött üzletekből származó adósságok kiegyenlítéséről van szó. Mert az állam kimondhatja, hogy az általa proklamált pénzzel kifizetett adósságokat kiegyenlítetteknek tekintik bíróságai és azoknak más pénznemben való behajtásához nem nyújt segédkezet. Ellenben még le nem kötött és a jövőben megkötendő üzletek esetében az árutulajdonos egyáltalán nem kényszeríthető olyan pénznem elfogadására, amelynek ő nem tulajdonít semmilyen értéket, miután mindig módjában áll az üzlettől elállani, annak esetleges egyszeri kikényszerítése után az üzlet folytatását végképpen abbahagyni, vagy olyan magas árakat követelni ,amelyek a rája erőszakolt pénznemről alkotott lesújtó véleményét teljes mértékben kifejezik, vagy pedig kizárólag csak naturál cserébe bocsátkozni. Knapp állami elmélete, amint azt Bendixen nagyon találóan megjegyzi, jogászi és nem gazdasági értelmezés. Az ő fejtegetése jogi indoklása lehet annak, hogy miért tekintik a bíróságok a régi pénznemben felvett kölcsönöket, pénznem változtatás esetén, az újabb pénznemben törleszthetőeknek? E kérdésre tényleg helyes válasz Knapp válasza: mert a pénzt törvényes fizetési eszközzé az állam rendelete minősíti. Az államnak tehát hatalmában áll ezt a minőséget egy régebbi pénznemtől megvonni és egy újabbra ráruházni. A könnyebb lebonyolítás végett csak meg kell adnia az átszámítás módját is (pl. a forintból két koronát, a tallérból három márkát csinált) hogy jogi szempontból az eltérés kifogástalan legyen. Azonban arra a kérdésre, hogy a szabadcserében miképpen válthatja fel az önértékkel bíró árupénzt az értékkel nem bíró jegypénz, feleletet Knappnak az államhatalomra utaló chartális teóriája nem adhat.
Az államhatalom ilyen irányú tehetetlenségét a metallizmussal szemben álló modern pénzelmélet is csakhamar belátta és feladta ezt az elméletet. A mai nominalizmus a pénzt történelmi produktumnak tekinti és azt vallja, hogy annak lényege és funkciói csak ez alapon érthetők meg. Ezen tan szerint a pénz évszázados lassú fejlődés útján alakult ki pénz gyanánt szolgáló árukból, kauri csigából, bőrökből, állatokból, fegyverekből, fémdarabokból érmekké és érmekből tulajdonképpeni pénzzé, amely már az áru, mert már független anyagának értékétől, hanem absztrakt számítási egységgé, az értékek közös nevezőjévé dematerializálódott. Még pedig oly módon, hogy a pénz általános és folytonos használata következtében az áruk közvetlen értékrelációi egyre inkább figyelmen kívül maradtak, elmosódtak és a cserélő felek már csak az áruknak pénzben kifejezett értékeit figyelték. Így az emberek agyában az összes általuk ismert cserék tapasztalataiból származó érték-, helyesebben árképzetek rakódnak le a közvetítő pénzegység neve köré és ezentúl az árakat kialakító agymunkában a pénz önértéke többé nem is szerepel, csak annak a felbecsülése, hogy mit lehet érte kapni. Mihelyt a pénzben való gondolkodás pszichológiai folyamata ennyire előrehaladott, úgy a pénznek már nem kell ön- azaz áruértékkel bírnia, mert hiszen ez úgy sem kerül figyelembe, úgyis csak a pénzért kapható áruk értékéből deriválódik a pénz értéke. Most már bátran lehet papírból és nem kell többé aranyból veretni, mert többé nem értékmérő, hanem csak közös nevezője az értékeknek. Önmagában véve éppen úgy nem érték, amint a számtalanban a közös nevező önmagában nem mennyiség. Az aritmetikában a közös nevező csak akkor fejez ki mennyiséget, ha az adott számok szerinti számlálókkal egészítjük ki. A pénz mint közös nevező pedig csak akkor fejez ki értéket, ha az adott áruk értéke szerinti számlálókkal: az árakkal kerül összefüggésbe.
Vagyis ez az elmélet lényegében azt tanítja, hogy a pénz forgásának megindításához igenis volt valamikor önértékkel bíró árupénzre és ennek legfejlettebb formájában: aranypénzre szükség. De mihelyt ez a forgást elegendő lendületbe hozta, akkor szépen, módjával ki lehet emelni a forgalomból az aranyat és azt papírossal helyettesíteni, "mert az értékek kifejezésénél csak genetikus, nem pedig forgalmi szerepe van a pénz árutermészetének." (Heller Farkas: Elméleti közgazdaságtan.) Ezen teória szerint tehát a mai pénz, az absztrakt számítási egység kialakulásához feltétlenül szükség volt a régi áru-pénzre, az ércérmekre, úgy, amint egy épület felépítéséhez is feltétlenül szükség van állványzatra. És éppen úgy, amint ennek felépültével az állványzat lebontható, az absztrakt pénz kialakulásával az ércpénz is kiszedhető ez alól. Ez ugyan lehet históriai magyarázat, de logikai semmi esetre sem. Mert egy épület felépülésének leírásához valóban szükséges az állvány szerepét is kifejteni, azonban éppen úgy, ahogy az állvány használata nem magyarázza meg, hogy ennek lebontása után milyen sztatikai erőknek köszönhető az épület szilárd megállása, a régi ércpénz szerepe sem magyarázza meg, hogy annak elvonása után milyen gazdasági erők tartják az önmagában értéktelen papírpénzt forgásban. Ez továbbra is probléma marad.
Van tehát egy metallisztikus teóriánk, amely a tulajdonképpeni pénzprobléma elől avval tér ki, hogy a pénz még ma is ércpénz, azaz áru, ami olyasmi, mintha valaki a villamoskocsi magyarázatát avval hárítaná el magától, hogy az még ma is lóvonat. Ez van egy nominalisztikus és historikus teóriának, amely ugyan megállapítja, hogy a pénz nem áru, a villamoskocsi nem lóvonat, de arra a kérdésre, hogy mi hajtja a villamost, azt feleli, hogy a mozgását a lóvasúttól örökölte. Ha tehát igaz volt valamikor a nagy Gladstonenak az a mondása, hogy még a szerelem sem bolondított meg annyi embert, mint az a kérdés, hogy mi a pénz lényege, úgy a modern pénzelmélet mai állásában sem látszik éppen alkalmasnak arra hogy a szerelem esélyeit e téren megjavítsa.
A teóriák ezen zavarába Bendixen hozott némi világosságot Das Wesen des Geldes című és egyéb írásaiban. Ő a klasszikus pénz fogalmát vezette be a gazdasági irodalomba. Klasszikus pénz alatt olyan pénzt értett, amely önmagában véve indifferens az árak kialakulásában. Az ideál egy olyan pénznem volna, amely mint értékmérő egység éppen olyan fix, mint a hosszmérésre nézve a Sevresben a Bureau International des Poids et Mesures pincéjében őrzött platina-irídium rúdon levő két vonás kölcsönös távolsága. Ha ezt elfogadjuk, miután beláttuk, hogy a különböző helyeken és különböző időkben végzendő értékmérésekhez éppen oly állandó mértékrendszerre van szükségünk, mint minden más méréshez, akkor már önként következik, hogy a klasszikus pénz nem lehet ércből, vagyis nem lehet áru, mert minden áru kínálata és kereslete szerint értékingadozásnak van alávetve. Már pedig ingadozó értékkel mérve a többi áruk értékét, ingadozó eredményekhez jutok még akkor is, ha ezek fixek volnának, amint ugyanazt a hosszúságot többször egymásután lemérve is folyton más és más eredményekhez jutnék, ha minden mérés közben a méteres rudam hol összehúzódna, hol kitágulna. Helyes tehát az ideált olyan pénzben látnunk, amely a maga részéről nem befolyásolja a lemért árakat, amelyről feltehetjük, hogy a vele kifejezett árakban csak az áruk oldalán szereplő keresleti és kínálati viszonylatok jelentkeznek és saját keresletének és kínálatának hatása elimináltatott. Ez pedig csak úgy érhető el, ha megszűnt áru lenni. A klasszikus pénz tehát már tényleg csak absztrakt számítási egység lehetne.
Ha ezt világosan felismertük, úgy a pénz eddigi története úgy tűnik fel, mint hosszú, nehéz és kudarcos küzdelem a klasszikus pénz eléréséért. Az emberek mindig ezt akarták, csak a megoldás módját nem találták. Már a nemesfémek kiválasztása a pénz anyagául is e célból történt, mert ezek ritka előfordulását régóta tapasztalták és így mennyiségük hirtelen megszaporodásától nem igen tartottak. Az állami pénzverdék felállítása is a pénz árujellegének megszüntetésére irányult, mert így az állam szavatolt az érmek súlyáért és finomságáért és legalább ezek minősége kikapcsolódott az értékmérésből. Az ércpénzzel fedezett papírpénzeknél a fedezet tulajdonképpen kísérlet a papírjegyek értékének stabilizálására, amennyiben az ezek iránt felmerülhető bizalomingadozásokat az ércpénzbeváltással szándékoztak kiegyensúlyozni. De miután az ércfedezet maga sem stabil értékű, azt mesterkélt intézkedéssel kellett a piac esélyeitől elszigetelni. Az esetleg növekvő aranykínálat közömbösítésére szolgált a szabad vezetési jog, amely szerint minden polgárnak jogában állott aranykészletéből tetszés szerinti mennyiséget meghatározott súly és finomság szerint aranypénzzé kiveretni, amit gyakorlatilag úgy bonyolítottak le, hogy a jegybank minden neki felkínált aranyat korlátlan mennyiségben súlya és finomsága szerint, fix áron váltott be bankjegyekre. Így óvták meg az aranyat attól, hogy áruértéke ne szállhasson az aranyérmek névértéke alá. Az esetleg csökkenő aranykínálatot pedig úgy paralizálták volna, hogy a jegybank minden bankjegyét érmekre váltotta volna be, nehogy a növekvő aranykereslet ennek áruértékét névértéke fölé emelje. Hogy pedig az aranyfedezet viszonylagos csökkenését kizárják, amitől a bankjegyek értékét féltették, pontosan meghatározták a bankjegyek kontingensét az aranyfedezethez mérve és minden módon megnehezítették az ezenfelüli kibocsátást, az állam a kibocsátott többletre kivetett adókkal, a bank pedig diszkontpolitikával. Vagyis azon hitben, hogy a pénzegység stabil volta az aranyfedezet mennyiségétől és ennek értékének állandóságától függ, inkább megszorították a pénzkibocsátást, nem látták el a forgalmat az általa kívánt pénzmennyiséggel, csakhogy az aranyfedezet viszonyszáma intakt maradhasson. Nyilvánvaló esztelenség a szabadon fejlődő forgalom pénzellátását ahhoz a véletlen aranykészlethez kötni, amely a bank pincéiben elásatott és amelynek értéke ilyen mesterséget úton fenntartott fikció. Olyan nevetséges megszorítás ez Hausmann találó megjegyzése szerint, mintha kimondanók, hogy csak annyi árut produkáljunk, amennyit a meglévő vasúti kocsijainkban elszállítani tudunk és nem megfordítva: annyi vagont építsünk, amennyi azok elszállítására elegendő. Ezenfelül meg kell állapítanunk, hogy mindezen rendszabályok csakhamar megdőlnek, mihelyt az ércfedezet kezd rendeltetésének megfelelni és valóban előkerül a bank pincéiből, hogy önértékével alátámassza a pénz értékét. Ha a romló pénzt úgy kellene feljavítani, hogy a bank beváltja aranyra, úgy csakhamar nem maradna aranya. A fedezet csak addig fedezet, amíg senki sem gondol a beváltásra, azaz amíg semmi szükség sincsen reá. Mihelyt arra kerül a sor, hogy tényleg fedezni kell, akkor vagy megszűnik a fedezet, vagy be kell szüntetni a beváltást.
Annyi azonban mindezekből világos, hogy tudatos vagy öntudatlan cél mindig a pénz stabilizálása, azaz absztrakt értékszámítási egységgé való elanyagiatlanítása, minden árujelleg alól való felszabadítása volt. A klasszikus pénz tehát nem lehet ércpénz, sőt ércfedezethez még kötni sem szabad. Ezt Bendixen fejtegetései alapján tisztán látjuk. Azonban annak a magyarázatával, hogy a mai érccel nem, vagy alig fedezett pénzjegyek minek köszönhetik vásárló- és forgalomképességüket, ő is adósunk maradt. És adósunk maradt - pedig erről még nehezebb lemondani - a klasszikus pénz konstrukciójának megoldásával is.
A probléma ilyen állásánál kapcsolódtak be Pikler J. Gyula, magyar gazdaságteoretikus kutatásai, amelyek tisztázták a pénz leglényegesebb kérdéseit.
Pikler kimutatta most készülő művében, amelynek fő szempontjait az Ügyvédi Körben és a Magánmérnökök Országos Szövetségében tartott előadásaiban kifejtette, hogy minden pénznemnek, amely nem árupénz, vagy nem erre szóló és mindenkor erre tényleg beváltható utalvány, forgalomképességet csak az adhat, hogy a gazdasági életben a cserében résztvevő egyének egy részének
Ez a felismerés a nyitja a klasszikus pénz konstrukciója problémájának is. Pikler kifejti, hogy a klasszikus, azaz a kiegyensúlyozottan keresett és kínált pénz, az olyan lesz, amelynek minden egyes darabjára, valamilyen in natura vele fizetendő tartozás kiegyenlítésére van szükség. Miután ilyen módon soha egyetlen pénzjeggyel sincs sem több sem kevesebb a piacon, mint amennyivel e tartozásokat lehet és kell megfizetni, e jegyek kínálata és kereslete minden időpontban pontosan fedik egymást és változatlan intenzitásúak és így a pénz vásárlóképessége magában a pénzben rejlő okokból többé nem ingadozhatik. Elméletben tehát, ideális pontossággal keresztülvive, ez a pénz fix értékszámítási egység lesz és ha a benne kifejezett áruértékek mégis változnak, úgy ez már nem írható többé a pénz rovására, hanem ennek okát az áru oldalán, azaz a produkció változóságában kell keresnünk. És ez az értékelés és kalkuláció szempontjából éppen olyan fontos, mint a hőfokok mérésénél az a tudat, hogy a hőmérő minden ingadozása nem a műszer hibájából, hanem a lemérendő hő változásaiból származik.
Miután megismertük a klasszikus, az egészséges pénz alkatát, könnyen megértjük a rossz pénz betegségét is. Ez alatt természetesen nem érthetjük vásárlóképességének olyan csökkenését, amelynek okát az áruhiányban, a legyöngült produkcióban lehet megtalálni, hanem csak az olyat, amelynek bajforrása magában a pénzben, helyesebben a pénzkeringés zavaraiban rejlik. A pénz specifikus betegsége a sokat hangoztatott, de csak nagyon homályosan értelmezett infláció. Inflációt jelent minden egyes pénzjegy, amellyel nem tartozik senki, amelyre in natura nincsen szükség, amely forgalomba kerül anélkül, hogy valaki tényleges javakkal legyen kénytelen magához váltani. Az ilyen pénzjegyek megbolygatják a pénz kínálatának és keresletének egyensúlyát, nagyobb kínálatot támasztva, mint amekkora a pénzjegyekre irányuló, önmagukért való kereslet. A valahol megrekedő, senki által nem keresett, és az éppen ez okból könnyedén a piacra dobott pénzjegyek a pénz értékelését lerontják, a bizalmat iránta aláássák és az infláció növekedésével forgalom és vásárlóképességét leszállítják.
Az infladált pénz tulajdonképpen hamis pénz. Mert igazi pénz csak úgy kerülhet forgalomba, ha valaki azt a jegykibocsátó intézettől meghatározott lejárattal kölcsönbe vette. A kölcsönvevő e pénzjegyekkel javakat vásárolhat magának a társadalom meglévő javaiból. Miután azonban neki in natura pénzjegyeket kell záros határidőre a jegykibocsátó intézetnek visszafizetnie, kénytelen a kiadott pénzt záros határidőre visszaszerezni, vagyis annyi értékű árut vagy munkát eladni, amennyi értékűt vásárolt. Az igazi pénz használatával tehát mindenki olyan értékű javakat vagy munkát kénytelen visszaszolgáltatni, amilyen értékűt a társadalom reservoirjából kimerített.
Azok a pénzek azonban, amelyek forgalomba kerülnek anélkül, hogy valaki tartozna azokat visszafizetni a jegykibocsátó intézetnek, javakat meríthetnek a társadalom készletéből minden ellenszolgáltatás nélkül. Mert hiszen, aki ezeket a pénzjegyeket forgalomba hozza, az azt vásárolhatja meg, amit akar és semmi sem kényszeríti, hogy - maga is javak vagy munka eladásával - visszaszerezze a kiadott pénzt. Ez tehát megkárosítása a társadalomnak és hamis pénz, akár az állam, akár egy obszkurus pénzhamisító banda hozza forgalomba és akár papírra nyomtatják, akár aranyból veretik. Ezek alapján ugyanis világos, hogy infláció keletkezése független attól, hogy a pénzdarabok papírból vannak-e vagy aranyból. Ha valamely országot elárasztanak arannyal és minden arany pénzzé változhatik át, úgy az éppen olyan infláció, mintha a bankóprést engedik szabadjára. Mert ezekkel a mesterségesen fenntartott értékű, de az emberi szükségletek kielégítése szempontjából eléggé értéktelen aranyérmekkel szintén lehet igazi javakat meríteni anélkül, hogy igazi javakat kellene visszaszolgáltatni. Az aranyinfláció kitűnő példáját adják most az Amerikai Egyesült Államok. Ide özönlött a háború alatt és után Európa aranykészletének nagy része. Harding elnök egy nem rég mondott beszédében figyelmeztette Amerikát az Európából jött és jövő aranyjárás veszedelmes következményeire. Amerika hasznos javakat, vagyont ad a használhatatlan fémdarabokért. Nagyon kívánatos volna az elnök szerint, hogy az aranynak ez a tengeren való átvándorlása megszűnnék és Amerikának oda kell hatnia, hogy az európai államok ismét aranyvalutára rendezkedjenek be. Ami annyit jelent, hogy az aranyak csak úgy érnek Amerikának valamit, ha Európa bolond fővel visszaváltja őket tényleges javakkal arra a célra, hogy befalazza azokat bankjai pincéibe. És itt megemlíthetjük azt is, hogy a legtöbb aranyat termelő Anglia gazdasági világhatalmát nem kis részben a többi államok aranyvalutájának köszönheti, mert ennek révén módjában állott aranytermését idegen államokban a szabad veretés intézményével mesterségesen magasra hajtott és tartott áron tetszés szerinti javakra becserélni. E felismerések a pénz-szakértőket - sajnos csak az elméletieket - végleg kigyógyították a midási-őrületből.
Mindezek alapján beláthatjuk, hogy a klasszikus pénz ideálját legjobban megközelítő pénzt úgy lehetne a gyakorlatban is megvalósítani, ha a pénzt végleg elválasztjuk az őskori naturálcsere máig megmaradt csökevényétől: az aranyfedezettől. A pénzkibocsátást egy olyan tényleges javakkal garanciát vállaló intézetre bízzuk, amely csakis meghatározott határidőre kölcsönözhet bankjegyet az államnak és magánfélnek egyaránt. Az állam csak annyi kölcsönt kaphat, amennyit kivetett adóiból és üzemeinek jövedelméből fedezhet. A magánfél pedig csak elegendő vagyonnal fedezett rövid lejáratú váltóval meríthet pénzt. A pénzmerítés ezen rendszerénél minden egyes bankjegynek meghatározott időre vissza kell kerülnie a bankba. És amíg e rendszer alapelvei ellen nem vétenek, addig nem lehet infláció. Nem lesz sem pénzszűke, sem pénzbőség, amelyek a kalkulációt egyformán felborítják, hanem a társadalom mindig szükségleteihez mérten lesz pénzzel ellátva. A pénz értéke többé nem lesz áldozata a vele űzött manipulációknak. És a benne kifejezett árak tényleg a piac viszonyait és nem a pénzviszonyokat fogják feltüntetni.
Tudjuk, hogy e rendszernek e rövid kifejtése nem némít el minden aggályt és ellenvetést. Ezek között felvetődik az a kérdés is, hogy vajon a külföld értékelni fogja-e ezt az aranymentes valutát. Erre itt csak annyit jegyezhetünk meg, hogy minden pénz külföldi értékének belföldi vásárlóképessége az alapja. Ha tehát egy pontosan funkcionáló pénzrendszerrel stabil vásárlóképességet teremtünk valutánknak idehaza, úgy azt a külföldön is megbízható és stabil valutának fogják értékelni. Éppen úgy, mint ezt az aggályt, úgy a többieket is, mindenki, aki a koncepciót világosan megértette, önmaga is el tudja oszlatni.
Hogy ezen elméleti megoldásból mikor lesz valóságos intézmény, az mint minden újítás, vérré vált előítéletek kiszámíthatatlan ellenállásától és mint minden gazdasági kérdés, kiszámíthatatlan politikai körülményektől függ. Az elméleti kutatók a problémák racionális megoldását, a gyakorlati politikusok pedig opportunus megoldását keresik. Vajon az opportunus tényleg opportunus-e, azt legtöbbször lehetetlen eldönteni, de hogy gyakran éppen az ellenkezője a racionálisnak, azt bőven van alkalmunk tapasztalni.