Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 18. szám · / · Figyelő

Gergely István: Ambrus Zoltánné †

Szépséget temettünk, amelyet a dal varázsa tett tökéletessé. Benkő Etelka ravatala körül sokadalomban tolongunk akkor is, ha csupán Ambrus Zoltáné lett volna a halott, akinek bánata, öröme mindnyájunké, egyáltalában minden élménye, ahonnét műve táplálkozik. De Ambrus Zoltánné művésznő is volt, akinek dalos egyénisége fennen virult a magyar ének kertjében és amikor most utolsó sóhaja után megcsendült a lélekharang, ezer és ezer szív visszhangos lett zengő emlékétől. Mint Ambrus Zoltán felesége, az író eszményeit: szépséget és művészetet jelképezett a tűzhely mellett, a szolgálat közösségében is egyesülvén urával az istenek előtt. Az operaház színpadán pedig a művészeten keresztül lőn a közönségé a gyönyörű asszony.

A Zeneakadémia vizsgaelőadásán Othello: Desdemonája szerepében keltett feltűnést és miután egy hangversenyen, mint dalénekesnő sikert aratott, a Magyar Királyi Operaházhoz szerződtették a fiatal asszonyt. Mintha Murillo valamelyik keretéből lépett volna ki madonna, szinte hódoló gyönyörűséggel néztük a sajátos szépséget, amikor Micaela szerepében először lépett a közönség elé. Hangja meleg erővel ragyogó szoprán volt, tele az érzékiség tüzével, valami különös bársonyos zománccal, amely nemcsak a dobhártyára hatott, de mint nyári verőfényben a napsugár, gyöngéd cirógatás módjára mintegy arcunkon is érzékelhetővé vált. Az évek folyamán végigkísérhettük a fejlődés útjain és élveztük gazdagodását a művészet bensőségében és a különféle stílusokban. Mint Pamina, Mozart dallamvezetésének kecses vonalait technikailag és átérzésben pompásan juttatta érvényre. Weber romantikáját, mint Agata, a Wagner-dikciot Venus, Freia, Gudrun szerepében. A felfogás mélysége és az ének meleg eleganciája érvényesült Margitjában (Faust), Mignon címszerepében, Anyegin Tatjánájában. Emlékezetünkben egész galériája elevenedik fel a szépségtől körülövezett alakoknak és sorra halljuk kicsendülni meleg szopránját a Parasztbecsület, Bajazzók, Lakmé, Hoffmann meséi, Berlichingen Geötz, Makrancos hölgy, Sába királynője, Herceg kisasszony, Kíváncsi nő, Némo, Toldy, Rózsalovag stb. együttesében. Sokoldalú tehetsége otthon volt az operett világában is és Boccaccio Beatriceje a vidám elán rózsakertjét varázsolta a színpadra. Csodáltuk humorát, amikor művészi önmegtagadással burleszk-humorral játszotta el Jancsi és Juliska boszorkányát. Puccinihoz valami különös lelki rokonság fűzte és a Pillangókisasszony címszerepében és mint a Bohémélet Musetteje feledhetetlenül dalol tovább emlékező szívünkben.

Énekesnő, színésznő volt, komédiás soha. Irigységet, cselszövő hajlandóságot, képmutatást, önzést - mindazt a sok gyarlóságot, amelyet a festett vászonvilág kivált az emberekből - nem ismerte. Szerény volt és választékos, mint a gyöngyvirág, minden tolakodó erőszak nélkül érvényesülvén, akárcsak a királynő, aki akkor is valaki, ha az udvarhölgyek mögé kerül. Húsz évig élt színházi kötelékben és feljegyezhetni róla a csodát, hogy sohasem mondott rosszat másról és sohasem mondtak rosszat róla, mert fejedelmi palástját viselte a bájos jóságnak és a természetes önzetlenségnek. Abban a színházban, ahol évtizedeken át az inkompatibilitások szemérmetlensége és a zsákmányoló befolyások komitácsi-rendszere dúlt, Ambrus Zoltánné sohase éreztette másokkal, mert maga sem érezte, hogy a legkiválóbb műkritikus és a Nemzeti Színház nagyhatalmú direktorának felesége. Mihelyt az Operaház küszöbét átlépte, önmagára utaltan dolgozott. hitestársa volt Ambrus Zoltánnak. Nem üzleti compagnonja.

Az egyetlen diszharmónia, amellyel fájdalmat okozott: ímhol, korai halála. Mint valami erőszakosan széttépett dal, szakadt el rikoltó jajkiáltással ifjú élete. De fennmarad művészetének emléke és egyéniségéé is, amely maga is műremek volt.