Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 18. szám · / · Figyelő

Király György: Hyperkritika

Nincs benne semmi meglepő és csak a fejlődés folytonos hullámverésére jellemző, hogy még a tudományban is egy-egy nekihevülő, gazdag fantáziájú korszak dús elméletei és föltevései után természetes ellenhatásként fölveti fejét a rideg tagadás szelleme, mely kritikus szemmel sorra vizsgálja az adatok örök és változatlan köveit s ha valahol hibát vesz észre az alapban vagy fölépítésben, kíméletlenül megrázza, hogy halomba dűlnek a legszebb és legbüszkébb épületek. Szerencsére a kövek megmaradnak és még nagyobb szerencse, hogy jönnek korok, melyeknek tudósai a lelkes, de könnyelmű theoretizmus meg a túlzott szkepticizmus szélsőségei között megtalálják a helyes középutat és a türelmes köveket, ha nem is csillogó légvárak, de szerény és biztos hajlékok építésére használják fel alapul. Így tulajdonképpen örülnünk kellene annak, hogy éppen két legreprezentatívabb szellemi tudományunkban, a nyelvészetben és történetírásban bekövetkezett az a korszak, mely végképpen szabadulni igyekszik a XIX. század romantikus képzeteinek igézete alól, de egyszersmind fölismeri a pozitivizmus terméketlen "hiperkritikáját", legalább ezt tanúsítja az a két értekezés, mely a Magyar Nyelv című folyóirat (4-6.) füzetében megjelent, s melyekben a nyelvészet és történetírás olyan kiváló képviselői, mint Melich János és Hóman Bálint egymásnak mintegy kezet nyújtva megszüntetik a régi ellentétet, mely a két tudományt kivált a magyarság őstörténetére vonatkozó kutatásokban évtizedekre elválasztotta. Mondom, ennek mindenképpen örülni kellene, nem ugyan annyira, mint az egyik értekező, ki ezt az "irányváltoztatást" egyenesen "korszakos jelentőségű tudományos esemény"-nek minősíti - ha ebbe az örömbe nem vegyülne bele némi üröme a gyanúnak, mely azt sejteti, hogy ez az egyértelmű és egyidejű tiltakozás a hyperkritika ellen nem annyira vagy legalább nemcsak a tudományos fejlődés természetes következménye, hanem nagyrészt csupán kísérő jelensége annak a mai türelmetlen közszellemnek, mely irtózik minden kritikától és a "destrukció" gyermekijesztő mumusával igyekszik visszariasztani minden ébredező szabadabb véleménynyilvánítást. S bármennyire érthető ez a kurzusos közszellemnek politikai megnyilvánulásában, mely önmagát jellemezte legjobban a klasszikussá vált szentenciával, hogy a "helyes értelemben vett" sajtószabadság nem más, int a sajtó intézményes megrendszabályozása (így lehetne "helyes értelemben vett" okosságnak nevezni a korlátoltságot), annyira szomorú azonban, hogy ez az irányzat, ha szelídebb formában és lehiggadva, de félreismerhetetlenül megjelent a tudományban is.

Mert nem is szólva arról, hogy a kritika nálunk sohasem volt népszerű, tehát még túlzott formájában is nem visszariasztást, hanem gyámolítást érdemelne, ezzel még nem értünk az elszomorító jelenségek végére. Az említett két értekezés szerzői ugyanis megütnek olyan érzelmi hangokat, melyek arra engednek következtetni, hogy fejtegetéseikben a tudomány szigorú objektivitásával össze nem férő más szempont is érvényesül, ha ez a hazafiságnak különben igen tiszteletreméltó szempontja is. Sajnos, még ott tartunk, hogy meg kell magyarázni: a tudósnak hazafisága nem tudományának nacionalista szempontból való művelésében áll, hanem éppen ellenkezőleg, a hazafiság azt követeli, hogy tudományát minél intenzívebben, komolyabban és tárgyilagosabban ápolja, kutatásiban semmi idegen szemponttól magát befolyásoltatni ne engedje, mert különben csak diszkreditálja elfogultságával a hazai tudományt. A román történetírás bizonyára igen el van telve hazafias önelégültséggel,hogy népe eredetét a dicső Traján császárig tudja visszavinni, de mit használ ez a büszkeség, ha vele a komoly külföldi tudomány szemében a megvetésnél egyebet nem tudott szerezni. Remélem, a magyar tudomány nem pályázik ugyanerre a babérra csak azért, hogy a magyar nép eredetét Attila dúló, pusztító hun hordáival tudja összekapcsolni?

Mert - hogy a konkrétumra térjek - tulajdonképpen erről van szó, a korszakalkotó tudományos esemény ez: nyelvészeinknek történetíróinkkal karöltve sikerült újabban előkerült adatok alapján megállapítaniuk, hogy a magyarságban igenis élt a hunokkal való rokonság hite, sőt ami több, a székelység s az uralkodó Árpád-dinasztia révén valóban rokonságban is van Attila népével. Nem értem ugyan, hogy mi ebben a nagy nemzeti érték, s hogy miért kelljen ennek a "méltatlanul és igazságtalanul lekicsinyelt és megtagadott hazai hagyomány"-nak a helyreállításáért olyan lelkesen síkra szállni, mint ezt Hóman Bálint teszi különben igen tanulságos és értékes cikkében, mely A székelyek eredetéről szól, de én nem akarok ugyanabba a hibába esni, hogy az érték kérdését összezavarjam a tény kérdésével, az előbbit teljesen függőben hagyva, csupán az utóbbival akarok foglalkozni. A Nyugat május 1-i számában kifejtettem A magyar hun-mondáról szóló cikkemben, hogy mondatörténeti szempontból mennyire lehetetlen egy több századig fennmaradó hun-hagyományról beszélni, most Hóman újabb érvelésével szemben csupán két megjegyzésem van. Készséggel elismerem Hómannak azt a fontos megállapítását, hogy a székelyek nem királyi határőrző telepítvényesek voltak, mint eddig hitték, hanem valóban ősfoglaló, török eredetű, de hamar elmagyarosodott néptörzs, azonban a krónikás bizonytalan adatán kívül semmi sem szól amellett, hogy valóban a hunok utódai lennének, s az ú. n. Csaba-mondát valóban hazai néphagyománynak kellene tekinteni. Hóman szinte megdöbbentő találkozásnak tartja, hogy a hun-rokonság kérdésében mind a felső tiszai hagyományok alapján dolgozó Anonymus, mind a dunántúli Hun-krónikás megegyeznek. "Közel egy időben, egymástól függetlenül, más országrészek hagyományaiból merítve mindketten Attila hunjainak ivadékait, Magyarország őslakóit s Erdélynek honfoglalás előtti vagy legkésőbben honfoglaláskori foglalóit látják a székelyekben, kikről mindketten csak mellékesen odavetőleg emlékeznek meg." Valóban különös volna, ha mindketten egymástól függetlenül ugyanerre a gondolatra jutottak volna, vagy ugyanezt a fikciót találták volna ki. De vajon Hóman nem gondol-e arra, hogy létezhetett egy közös forrásuk, amelyet ma nem ismerünk, s a megdöbbentően véletlen találkozást ez okozhatta? De még különösebb, hogy Hóman folyton néphagyományt emleget, mikor maga is elismeri,hogy "Anonymusnál a hun hagyomány még határozottan az Árpád nemzetségé s nem az egész nemzeté", sőt Kézai krónikájának az elemzéséből is ez tűnik ki. Nem sokkal természetesebb az egész bonyolult mondakomplexumot úgy fogni fel, mint a királyi ház geneológiai mondáját, melynek politikai tendenciája félreismerhetetlen s az akkori kor szempontjából lehetett is értékes, de ma valóban kár annyi munkát és fáradságot az igazolására eltékozolni? Vagy elhiszi azt ma bárki, hogy a mostani nyers erőszak adta hatalmi viszonyok között a legkisebb döntő súllyal bírna az olyan argumentum, mely az egykori hun birodalom vagy az erdélyi ősfoglalás jogán érvényt szerezne az ország integritásának?

Az érték és tény kérdésének ugyanaz az összekeverése jellemzi Melich János cikkét is (Bolgárok és szlávok), mely Anonymus becsületét igyekszik megvédeni. Eddig ugyanis az volt a "hiperkritikus" tudományos felfogás a névtelen barátról, hogy adatai a honfoglaláskori Magyarországról tulajdonképpen a saját korabeli (XII-XIII. századi) viszonyoknak a múltba való vetítése. Melich most döntő nyelvi érvekkel igazolta, hogy egyik adata, mely Zalán fejedelem szlávjaira vonatkozik, valóban a honfoglaláskori állapotokat tükrözteti vissza, tehát ebben az egyben hitelessége kétségbevonhatatlan. Eddig rendben volna a dolog. Ha Melich fejtegetései után azt a következtetést vonta volna le, hogy íme, ilyen a rossz történetíró, aki nem tudja adatait megrostálni, hitelest és nem hitelest, korabeli és régmúlt viszonyokat, mondát és történetet kritikátlanul összekever, amellett nagyképűen lenézi az egyszerű népi hagyományt s amit helyette ad, az a leglélektelenebb komplimácó, párosultan a leghitványabb fantáziával, mely a magyar viszonyok, magyar hősök jellemzésére egész részleteket plagizál idegen szerzőkből (például Álmost ugyanazokkal a szavakkal írja le, mint Dares Phrigius Hectort, máskor meg Nagy Sándor hadi szónoklatait adja a szájába!), mondom, ha ez volna Melich végső következtetése, én korántsem vádolnám hiperkritikával. De ő éppen az ellenkezőjét teszi, ennek az egy hitelesnek felismert adatnak az alapján rögtön feljogosítottnak érzi magát, hogy szembeszálljon az eddigi közfelfogással és "fájdalmasan" megállapítsa, mennyire félreismerték a derék barátot, mert ő "Anonymus művét, mint irodalmi alkotást korának legjobb e nemű alkotásai közé" sorolja, sőt végül odáig ragadtatja el magát, hogy megjósolja, nemsokára "Anonymust kénytelen lesz minden tudós oda sorolni, ahova őt korabeli nagy műveltsége és nagy tudása miatt már rég sorolni kellett volna, t. i. a legjelesebb magyar történetíróink közé." - Nem csatlakozom annak a szigorú és "hiperkritikus" német tudósnak nézetéhez, aki Anonymus krónikájában csupán "egy őrült barát ostoba fecsegéseit" látja, tudom, hogy munkája minden hibája mellett rendkívül értékes történeti és nyelvészeti dokumentumokat tartalmaz,mint történetíró a kora szemmértékével nézve se nem jobb, se nem rosszabb a többi krónikásnál, de azt még sem hagyhatom szó nélkül, hogy munkáját a kor legjobb irodalmi alkotásai közé sorolják. Irodalmi érték van benne éppen a legkevesebb, ahogyan a magyar mondaköltészettel elbánik, annak naiv üdeségét elhervasztja, szerkezetét szétzilálja, eredeti felfogását meghamisítja, előadását ellaposítja, úgy csak egy igen rossz s egy igen fantáziátlan író járhat el. Tessék például összehasonlítani a fehér ló mondáját, a Képes Krónika eleven előadású, kerek szerkezetű, igazi népies szellemet lehelő változatával Anonymus elrontott, oda nem tartozó epizódokkal megtűzdelt történetét, melyben a pointe-t elanekdotázza, az egyszerű népies tendenciát ravasz diplomatikus észjárással elcsavarja - s akkor ki fog tűnni, mi a különbség a népköltészet naiv művészete s tudákos kompilátor tehetetlensége között.

De hagyjuk Anonymust és hagyjuk a hunmondát s reméljük, hogy a magyar tudomány is hamarosan meg fog szabadulni a kor e kóros tüneteitől, melyek még a legjobbjain is erőt tudtak venni. Főképpen pedig ne féltsük a magyar szellemet ahyperkritikától, mikor azon a legjózanabb kritika sem tudott mindig fogni. Ott, ahol még ma is beszélnek az ősmagyarok és az őshaza feltalálásáról, ahol a magyarságot nemcsak a hunokkal, hanem szumírokkal és japánokkal rokonítják, ahol a létért vívott küzdelem legsúlyosabb éveiben meg tudott gyökerezni a köztudatban egy olyan hóbortosan imperialisztikus gondolat, mint a turáni eszme, mely az egész Kelet gazdasági és szellemi meghódítását célozza, ott nem árthat semmi túlzott kritika, sőt csak hálásak lehetünk mindenkinek, aki a délibábos betegség forrólázát időnként egy kis "hiperkritiká"-val lehűti.