Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 18. szám · / · Tersánszky J. Jenő: Rossz szomszédok

Tersánszky J. Jenő: Rossz szomszédok
Regény
ÖTÖDIK RÉSZ

Ezek voltak annak előzményei, hogy a két kocsi egyszerre állt meg a két szomszédház előtt.

*

Másnap volt Darabonth Károly díszes temetése. Harmadnap az ünnepies gyászmise az elhunyt lelke üdvéért.

Erről jött ki Feladlak úr néhány távoli rokona s családja bensőbb ismerősei néhányának társaságában, köztük a Mike házastárssal is.

Velük is állt meg aztán kissé beszélgetni a templomtéren. Mikén alig tetszett meg valami változás. Ha igen, inkább előnyére. Megtestesedett kissé s ehhez képest megfelelőbb volt kora őszsége. Feleségéhez, a Choretkó lányok egykori legvirgoncabbjához már kevésbé voltak kegyesek az évek. Az anyaság kissé lefogyasztotta s kacér szalagjai s hamiskás fürtöcskéivel olyanszerű benyomást tett, mint egy cicomáit vedlő karácsonyfa. Ott fogta kézen magával már nagyocska lánykáját is.

Egyszer csak, a templom lépcsőjén a méltóságos asszony jelent meg anyjával a kijövők közt.

Ott kellett elhaladniuk Mikéék mellett és amint Mikéné észrevette őket, arca egyszerre a legkellemeskedőbb mosolyát vette magára. Az üdvözléssel is megelőzte álltából, valósággal kihíva, hogy a méltsás asszony s anyjának meg kellett rá állniuk. Mire az egykori finnyás Choretkó lányok egyike, láthatólag saját kezdeményezésével,összeölelkezett s összecsókolózott az egykori Kuvik nagysámmal s túl boldogan rázta az egykori Kuvikné kezét s figyelmeztetésére kislánya is illedelmes bókocskát vágott s kezet csókolt Kuvik nagysámnak s Angyalossinénak is. És a meginduló csevetelés hangja is olyan volt, mint az a régi legkedvesebb iskolapajtásnők közt való helyén. Éppen, hogy kevéssé pedzette a kedves emlékeket, inkább a jelen körül forgott.

Feladlak úr önkéntelen egy kis visszás furcsállkodást nyomott el magában, minek mását ott észlelhette Mikén is, aki a jelenet alatt kissé kelletlen forgatta egyebüvé a fejét.

De a méltsás asszony viselkedésén nem volt egy szemernyi visszatetsző. Szívélyességet szívélyességgel viszonzott, egyszerűn s úgy tetszett minden mellékgondolat nélkül. Különben is már előző nap találkozott Mikénével.

Ott csevegtek egy darabig s csiricsáréja közben Mikéné folyvást egyik unokaöccsét emlegette, mint akit a méltsás asszony jól ismerhet. Ámbár a méltsás asszonynak láthatólag sejtelme sem lehetett kilétéről. Végül aztán, megtudhatott legalább annyit felőle, hogy egy kérvénye van benn, gyakornokságért egy állami hivatalnál, ahol férjének egész bizonyosan mindenható a befolyása. Szóval, egy picurka szívességről volt szó, az öcsike érdekében.

A méltsás asszony az első szóra szíves örömest vállalta a közbenjárást s tette imakönyvébe a cédulácskát, amelyet Mike Pálnak kellett kitépnie noteszéből s kényelmetlen szabódások közt fölírnia rá a folyamodvány adatait, felesége noszogatására.

Erre elindultak s mivel a Mike-párt másfelé vitte útja a méltsás asszonyékétól, azoknak Feladlak úr maradt kísérőjükül.

Mikor elváltak Feladlak úr önkéntelen összepillantott utána a méltsás asszony s édesanyjával. Kitalálhatták egymás gondolatait, de egyiküknek sem volt kedve szóvá tenni azokat Feladlak úr észrevette, hogy a méltsás asszony kissé el is pirul.

Ez a pír, majdnem holmi futó megilletődésfélét kergetett át Feladlak úron. Kénytelen-kelletlen is jellemzőnek kellett éreznie minden jelentéktelenségében az esetet erre a nőre. Jellemzőnek, hogy most pirul el s az pirítja el, hogy összevetésbe kerülhet lelkülete máséval.

Végül is a méltóságos asszony egy mosolya kergette szélnek az ügy fölött támadt pillanatnyi feszélyt, mely mosoly átröppent arcáról anyjáéra s Feladlak úréra is.

Egyáltalán Feladlak úr bensőjében, mintha olyan derű vetődött volna erről az asszonyról, amilyet a nyárutó délelőttje sugárzott a régi utca házainak oldalára. Szinte lépésről-lépésre feledkezett meg magában közelében a meghasonlott, fanyar emberről.

A ház elé érve ott maradtak még egy keveset beszélgetve a kapuban s Angyalossiné háziasszonyi teendőivel mentegetőzve magukra hagyta őket.

- Meddig marad még itt? - kérdezte már búcsúzófélben Feladlak urat a méltsás asszony.

A beszélgetés hangja, Angyalossiné távoztával egyre bizalmasabbá vált s Feladlak úron észrevehető volt, hogy bizonyos hevekkel küszködik magában, mik meg-meglobogtatják a méltsás asszony túlérett szépségére vetődő pillantásait. De nem tudnak megfelelő kifejezésre lelni Sokkal érzelmesebbek volnának, minthogy úgy váltogassák vele lábait, mint a legyeskedő kakaséi szoktak. S végül is egy kissé idomtalan vigyorba alakuljanak a méltsás asszony kérdésére, bizalmaskodóan közelebb hajolva hozzá, amint így felel:

- Hát maga meddig marad?

- Én? - válaszolta az asszony, láthatóan nem akarva tudomást venni Feladlak úr mozdulata s érdeklődése célzatáról. - Én, valószínűleg holnap már megyek. Attól függ, mikor érkezik meg a férjem. Úgy beszéltük meg, hogy utánam jön s vele utazom vissza. A ma esti vonattal itt is lesz talán, vagy a hajnalival. Most éppen nagyon el van foglalva és...

- Ej be kár! - csettintett közbe hirtelen Feladlak úr most már félreérthetetlenebb mersszel közelítve arcát az asszonyéhoz. De a méltsás asszony egy kis lehűtő ámulást tetetve húzódott vissza:

- Miért? - kérdezte. - Miért kár?

- Ugyan, mit mókázunk már itten! - csapott egyszerre vigyorából kacagásba Feladlak úr. - Remélem csak megcsaljuk a méltóságos urat, amíg itt vagyunk szalmaözvegyen.

A méltóságos asszony arcán azonban semmi visszfénye nem támadt ennek a léhaságnak. Fél keze már a kilincsen volt s már be is nyitotta a kaput, miközben kissé elvörösödve válaszolt:

- Nem szeretem, hogy ilyen tréfákat megenged magának. Ilyenről még tréfából sem lehet szó.

- Haha! - röhögött Feladlak úr. - Talán csak nem szerelmes a férjébe?

Ezeket a szavakat s különösen hangjukat, egyszerre oly bántónak, valósággal megalázónak érezte az asszony, akár valaha hasonló utcai álldogálás alatt s hirtelenében visszautasításuk módjára sem tudott találni fölremegő indulatában:

- A férjembe? - szólt végül. - Nem vagyok szerelmes a férjembe. Nem azért, mert már nem fiatal, ha arra céloz, mert azért még mindig lehet olyan legény, mint maga fiacskám, de mert nem vagyok és nem is kívánok szerelmes lenni többé senkibe. Magába pedig, nyugodt lehet, még akkor sem, ha egyetlen férfi volna a világon. Sőt meglehet, éppen maga az, aki óta nem tudok érdemesíteni férfit jó érzésemre. Megengedi, fiacskám, ha azt mondom, hogy mindig csak komisz volt hozzám s most sem más...

- Ugyan méltóságos asszony! - nevetett bele Feladlak úr, évődéssé akarva enyhíteni a kísérlet kedvezőtlen fordulatát.

- Nem méltóságos asszony. Kár gúnyolódnia. Én nem akarok méltóságos asszony lenni magának. Nem méltóságos asszony fiacskám, maga nagyon jól tudja. De ha utcalány volnék, akkor is csak azt mondanám, hogy magára sem kellene néznem azok után, ahogy velem viselkedett és viselkedik.

- No, ne haragudjék - akarta engesztelni Feladlak úr, az asszony keze után nyúlva.

- Higgye meg, magára igazán még azt sem érdemes - vonta vissza kezét Feladlak úr elől az asszony s egy hirtelen - Isten vele! - biccentéssel betette a kaput.

*

Feladlak úr megpróbálta magában is egy röhejjel tenni túl magát a vett kudarcon s végezni vele egy vállrándítással. De ez még erőltetve sem sikerült. A megszégyenülés kellemetlenségén kívül lassan mind őszintébb levertség fogta el.

Ide-oda járva otthon, egyedül, a régi szobákban, lassanként föl is adta a magával való alakoskodást. És délután, végigheverve a díványon, min annak idején nagybátyja szokott, nagyon az övéhez hasonló tűnődések is kóvályogtak át lelkén.

Mintha az egykori álmodozó diák súgdosott volna fülébe, öreg közhelyek s nevetséges, ósdi szólamok igazságáról. A szív jogairól, a boldogságról. Az egyetlenről, minek ha kárát valljuk, mit ér, ha minden mást elnyertünk.

"Bolond ember! íme a régi helyek, mik közt jól tudnád érezni magad s egy teremtés, kivel szép is, jó is tudna lenni az élet. Minek hazugul tiltakoznod ellene? Hova futottál hát tőlük? Minek adtál túl rajtuk? Minek fordultál el tőlük? Bolond ember! Gyáva ember!"

Ilyes gondolatok suhantak át Feladlak úr elméjén, ha aztán első foganásuk ünnepi őszinteségét be is szennyezték a köznap álszemérmei.

"Hiába akarod magadra beszélni, hogy a mostani méltóságos asszony emel nagyot előtted az egykori Kuvik nagysámon. Nagyon is jól érzed, hogy önmaga az, aki mellett drága menedékre találna keserves magányod. Hiába okoskodsz, nagyon is átérzed magadban annak a furcsa őrületnek átkát, a józanság őrületéét, a latolgatásét, aggályoskodásét, az óvatosságét, melyben elsikkadt életed heve, mint a sívó homokban a patak."

*

A nyárutó napja tikkadt volt s szürke, mint az eszélyesség, de alkonyatra hamvassá lett s botorságokat sugallóvá, mint a vágy. Az ég olyan felleges mint a perzselt tengerifüves pázsit s a levegőn olykor renyhe, langyos szellők húztak át.

Feladlak úr kinn járt az udvaron s a kertben. Már valami egykedvűség lepte meg, mintha még tépelődései is belefáradtak volna zaklatásába s elhagyták volna azok is Gondolatai s érzései mintha kívül helyeződtek volna önmagán s maga csak unott észlelőjük volna. Ilyes hangulatban állt meg Feladlak úr a kis kerti ajtó közelében.

Egyszer csak a szomszéd udvaron megpillantotta a méltsás asszonyt.

Épp akkor lépett be a tornácról az udvarra s pár lépét után megállva az égre tűnődött. Majd kinyújtotta egyik karját, melyről egész hónaljáig szaladt le bő pongyolája ujja s bágyadtan sóhajtott, miből ásítás vált. Észrevehetőleg most eshetett túl a délutáni heverészését követő piperészeten. Arca üde volt s kontya hevenyén tűzködve föl.

Feladlak úrnak úgy tűnt, mintha valahogy nem is hasonlítana a méltóságos asszonyra, mintha inkább az egykori Kuvik nagysámra.

Most az asszony is észrevette Feladlak urat s tényleg, még a mozdulat is, amit erre tett, szinte csitris volt. Miközben henye öltözéke miatt inkább szégyenlősen visszamenekülne a házba s a kis Mária-érmecskéhez kap nyakán, azt babrálgatva, Feladlak úr kalaplendítését viszonzó biccentése közben.

Sőt, mintha mindkettejükbe egy régmúlt hasonló helyzet érzései térnének vissza, miután előbb tétován nézegettek, mindkettejük önkéntelen a kis kertajtó felé kezdett közeledni, hogy ne kelljen átkiabálniuk egymásnak.

Ott is álltak meg aztán, de a szokványos udvariaskodáson kívül mindjárt elakadtak mondanivalójukkal. Éppúgy, mint valaha, mikor ugyanezt az állapotot az a bizonyos láthatatlan szellem idézte elő.

Azóta azonban, sok minden mellett, úgy látszott, a szellem is megváltozott s hazajáró lelke, ezúttal már segítségükre jött, az ellenes indulat helyett.

Valahogy mindkettejüknek kelletlen volt a délelőtti ügyet bolygatni és az öreg úrról kezdtek beszélgetni.

- Gyerünk, üljünk ki a padra - javallotta Feladlak úr egyszerre egész természetesen. De a méltás asszony kifogásokat tett. Csaknem hasonlókat azokhoz, miket valaha. Sőt ugyanoly eredménnyel is:

- Különben - mondta már a kertbe tartóan Feladlak úrnak - remélem, nem arra gondol, hogy a délelőttieken kezdje s beszélgethetünk. Így is, szeretnék megmondani magának valamit, ami nem is tudott eszembe jutni a délelőtt a... nem is tudom mitől... a maga viselkedésére. S csak aztán gondolkoztam.

Eközben odaértek az almafa alá a padra s leültek.

- Komolyan, annyira megharagudott? - kérdezte sunyi mosollyal Feladlak úr, mely láthatólag azt akarta tartalmazni, hogy maga még most sem veszi oly szörnyűségnek próbálkozását. De ez, ezúttal nem hatott bántóan az asszonyra:

- Mondtam - szólt - hogy nem haragról van szó. De nekem néha csakugyan megáll az eszem,ha arra gondolok micsoda ember maga és mintha magának fogalma sem volna erről. Mondom, néha csakugyan megáll az eszem, hogy így tud beszélni velem azok után, ahogy velem viselkedett. Mondja csak, emlékszik maga mikor utoljára voltam magánál? Nos, nézze, itt hordom azóta magamnál ezt a névjegyet, amit nekem akart hagyni és fölvettem a földről. Itt van most is, nézze. Itt hordom, hogy mindig emlékezzek rá, mit várhatok, ha valakibe csak egy kissé is beleszeretnék, mint ahogy magát, akkor talán szerettem... És maga gúnyolódik a férjemen. Hát jó, a férjem. Egy idősebb ember, akihez bizonyára nem szerelemből mentem. De ha elmondom magának, hogy ez az ember, mikor olyan voltam mint az őrült, ideglázban, úgy kényeztetett, mint egy gyereket s úgy tűrte minden szeszélyemet, mint az inasom. Tudja mit mondok? Mielőtt egybekeltünk volna s éppen hazajöttünk a fürdőből, ahová kezelni vitt, hát tudja, hogy egy névtelen levelet kapott valakitől, talán innen, hogy ki vagyok s hánynak a szeretője voltam. És ez az ember meg sem mutatta nekem, hogy föl ne izgasson. Csak később említette. Akkor egyszerűen széttépte. Én nem szeretem és nem is szerettem soha, de gondolja meg csak, hogy ki volt maga hozzá képest? Hogy abba betegedtem bele. Ha nem is a nagy bánatba, magáért, de abba, abba a nem is tudom mondani sem milyen eljárásba. Ahogy ott kaptam Rózsikával és aztán, ahogy láttam, hogy tuszkolna ki a lakásából. Mondom, megáll néha az eszem, hogy maga ezt mintha nem is tudná. És el tudja képzelni, hogy ahol először megtalál s kedve jön velem szerelmeskedni, mindjárt a nyakába omlok. S hozzá még hogyan mondja ezt! És a férjemről. Nem, ne értsen félre, nem a méltóságosról, csak az emberről... De ne is vegyük férjem. Ott volt csak Egyed. Emlékszik rá. Én otthagytam ezt a fiút maga miatt. Pedig ezt a fiút, talán egy órában sem lehet említeni magával. Nemcsak, hogy szeretett, de amilyen szíve volt s amennyi finomság és kedvesség benne. Nem tudom, tudja-e, hogy öngyilkos lett? Hát ha tudja, én mondhatom magának, hogy sírtam egész este, mikor meghallottam. Nos, mindegy. Maga ezt is csak kiröhögte mindig. Pedig gondolja meg, ezekhez az emberekhez képest, ki volt maga hozzám. Maga, akinek még szeretőjének sem voltam jó. És még most is így tud beszélni velem. Mondom, néha megáll az eszem. Mégis, kinek tartja hát maga magát? Így bánik vajon mással is?

Feladlak úrra, kétségkívül tettek bizonyos hatást ezek a szemrehányások. De a megbánásféle, ami rájuk kelt benne, csupán mind növekvőbb szerelmes sóvárságát szította az asszony iránt. Sőt magában mintha örült volna kettejük közt ennek a hangnak, amint ha a mentegetőzés nem sok szavát találva, az engeszteléséi annál alkalmasabbak voltak szándékának.

Szemrehányások, mentegetőzések, engesztelések, emlékek, mintegy mind csak annak kerítőjéül szegődtek, hogy végül Feladlak úr megfoghassa az asszony kezét s már csak a vágy őszinte remegésével hangjában vonja út magához:

- Gyere át drága.

- Ugyan hogy akarod ezt? - kísérelte meg elvonni kezét az asszony, de az csak ott maradt a Feladlak úréban s egy kis csönd támadt rá. A asszony valami álmatag önmagára való csodálkozással tűnődött az estébe. "Vajon mi furcsa gyöngesége ezzel az emberrel szemben? Különb sem azoknál, akik életében körüle volt s itt emlékezik rá éppen, hogy még durvább s nemtörődömebb hozzá náluk. S mégis, amint itt látja hunyászi képéből, hogy megbánta kíméletlenségeit s modortalanságát s jóvátenné, csak szögletessége akadálya, szinte magát bántják szemrehányásai s még félszeg mersze, amint kezéért nyúlt s akadó, zavart unszolása is csak vonzóbbá tudja tenni más, simándi s magukat hasonló helyzeteken ügyesen átvágókhoz képest. Mi furcsa gyöngesége ez iránta Vagy a múlttól nem lehet elszakadni ennyire?" Ilyes volt kifejezetlen tartalma az asszony tűnődésének, amikor utána Feladlak úr megismétlődő unszolásai ellen férje megérkezhetésével, anyjával s szobalányával tiltakozott s védekezett legvégül hozzátoldva: - És különbenis...

"És különbenis!" Már nem fölzördülés s megbántódás holmi merő képtelenségen. Már csak ennyi maradt a föltétlen visszautasításból: "És különbenis."

Nos, ez az "És különbenis" a méltóságos asszony ajkairól, már elhangzott egyszer valaha ugyanitt, a Kuvik nagysáméiról.

Nem több foganattal ezúttal sem.

*

Már jó későre járt, mikor Feladlak úr kieresztette az asszonyt. Ott álltak a tornácon. Az éjszaka világos volt, enyhe s gyönyörű, A telehold már az ég közepetáján iramlott egy csapat felhő elől, melyek éppúgy emelkedtek magasba a kert fái közül, mint holmi ácsingózó csavargók, akik cafatos karjaikat nyújtogatják tovaillanó álmuk, egy óriás ezüst tallér után.

Az asszonyon egy bolyhos, nehéz gyapjúkendő volt melyet most még egy utolsó csókot váltva Feladlak úrral, összevont magán s kíséretében lelépett a tornácról, a kis kerti ajtónak tartva.

De ugyanakkor, a szomszéd tornácról szintén egy női alak lépett le az udvarra.

- Szent isten, a szobalányom! - fordult vissza rémülten Feladlak úrral együtt az asszony. - Talán engem keres. Jöjj, jöjj - fogta meg Feladlak úr karját. - Eressz ki akkor itt az utca felől, hogy ne keressen. Valamit majd kitalálok neki. Tudják, hogy meg akartam várni a férjem s a lámpát is égve hagytam a szobában. Szent isten, ha megérkezett volna.

- Képtelenség! - mondta Feladlak úr. - A vonatnak már rég be kellett jönnie.

- De hátha nem hallottuk a kocsizörgést? - aggodalmaskodott az asszony. - Jöjj eressz ki gyorsan.

A kocsi zörgését tényleg nem hallották. Pedig az még ott állt a másik ház előtt. A kis helyiérdekű vonat pár órás késése éppen nem ment kivétel, legfeljebb véletlenszámba ezúttal. És nem csak a kocsi zörgést, hanem a szomszéd kapun való dörömbölést sem hallották, amelyre a szobalány kijött.

Kijött és kaput nyitva, a kocsiból kilépő testes úrnak kérdésére: fönn van-e asszonya? azt a választ adta: nem tudja, nézte a szobában, de nem volt benn, de a lámpa ég.

Mindezt meg azért nem hallották Feladlak úrék, mert Feladlak úr épp eközben bocsátotta ki az utcaajtón az asszonyt.

Ám, amint az ajtót betette utána, egyszerre ijedt sikolyát hallotta. Hirtelen kinézett utána: mi történt?

Az történt, hogy amint az asszony sebtén kifordult, mintha egy kéz kapott volna utána az ajtóból s visszarántotta.

Feladlak úr odacsukta a kendője csücskét az ajtóval. A rémület igazi sikolyának még csak akkor kellett volna következni az asszony ajkairól. Erre azonban már nem volt képes. És egyetlen mozdulatra sem többé.

A kocsiból kiszálló testes úr épp akkor fordult oda a sikolyra. Épp akkor, hogy ne csupán neje, hanem mögötte mindjárt Feladlak úr alakját is jól láthassa a holdfényben, a kapuban.

A kapuban, a végzetes kapuban, amely még egyszer szerepelni akart a két szomszéd ház történetében.