Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 18. szám
Írok Érdmindszentről, ahol Ady született, a szülőiről, családjáról és a házacskáról, ahova Ady megpihenni gyakran hazatért. Jártam náluk, a látogatást elmondom.
Én már akkor találkoztam Adyval, amikor mögötte volt a múlt, mely változatos, megható, sokszor fájdalmas emlékekkel kötötte Adyt szülőihez. Érett, nagy volt már ekkor Ady és ezért valósággal gyámkodó érzéssel hajolt le hozzájuk és bíráló szemlélete volt anyjáról is, apjáról is.
Református pap leánya volt Ady Endre anyja, született Pásztor Mária és fiatalon vette el őt lellei diósadi, menyői Ady Lőrinc úr, Ady Endre apja. A házaséletet a szilágymegyei Érmindszenten kezdték meg a fiatalok, ahol Ady Lőrincnek örökölt kis gazdasága van. A házasságukból két fiúgyermek született: Endre és a fiatalabb Lajos. Hűség, szorgalom vitte előre az Ady-szülőket, az anya volt a lágyabb, érzelmesebb, Lőrinc a mogorva, zsörtölődő. A karaktereknek ez a különbözősége sok összekocódással járt, ha nem is állította őket szembe válságosabban soha, de Adytól tudom, hogy sok szomorúság történt odahaza, mert Ady Lőrinc hirtelenkedő, vérmesebb fajta ember volt és a szelíd, csöndet, békességet óhajtó Adyné szenvedett az ura fortyanó zsarnokoskodásától. A vezérlő csillag azért sohasem homályosodott el előlük, takarosan élni, a gyerekeket gondosan felnevelni és egy kicsit, ha lehet, módosodni. A nyugtalan vérségétől kiruccanásokkal és egyebekkel zavart Ady Lőrinc, a vagyonszerzés vágyában, állhatatos maradt. És munkált a gazdaságán, serénykedett a tennivalókban, hajnaltól késő estig és meg is tudta növelni kicsiny gazdaságát annyira, hogy szép 200-300 hold szántója van a legjobb fajta érmindszenti telken, jószágállományát is ügyesen meggyarapította és ősi házacskájukat újra építette,új szárnyakkal kiszélesítette.
Andalgó melegség volt az, ahogy Ady Endre az anyját érezte. Ha levelet írt neki, ha beszélgetett vele, így szólította meg őt:
- Édes...
Ady hévvel, könnyen őrzött emlékei közül való volt az, ahogyan az anyja őt környezte, amikor elkerült hazulról, Zilahon, Debrecenben diákoskodott és a formáját már találgató kamasz Ady Endre itt-ott túlviharzott a jó diák illemességein.
Adyné büszkén, rajongva szerette ezt a fiát, pedig tudója nem lehetett, hogy áldott ő az asszonyok között, zavaros mendemondák is érkeztek a szülei házba, hogy "a Bandi" nem éppen falja-bújja az iskoláskönyveket, aztán a lumpos hírét is meghozták s Ady Lőrinc berzenkedett a hiábavaló sok pénzért, de Adyné a szíve alatt érezte most is magzatát, sírt, harcolt érte és megtalálta mindig a módját, hogy a bajt elhárítsa mellőle, a jókkal elárassza és történt ez többször titokban is, mert Ady Lőrinc már keménykedett a nem parírozó, más akaratú fiával. Adytól tudom, hogy sok rossz jelenet volt odahaza ő miatta és Ady mindig megindult, hálás elgondolással számon tartotta, hogy mennyi szomorúságot adott ő az anyjának.
"Én kergettem a vénségbe..." ezt megrendült, leborult lélekkel hitte.
Minden zűrzavar elmúlott, a Bandiról kiderült, hogy nem lehet belőle hivatalnokfélét csinálni, mint ahogy azt Ady Lőrinc akarta, Lajos már tanár volt a zilahi kollégiumban és az öregedő Ady-szülők nyugalomban éldegélhettek volna, de Lőrinc úr nem nyughatott és apró perpatvarok szelét csak el-elvetette. Kedves volt ilyenkor Ady Endre alakja. Ha otthon volt, elébe állt az apjának és amúgy magyarán megmondta neki, mindent szabad, de "az Édest" - nem... Ha távolból meghallotta, hogy az öreg úr megint zenebonált, Ady Endre leült és ugyancsak szigorú levelet írt a nem éppen ijedős atyjának. Ady az apját is szerette, de ez a vonzalma nem volt az a tisztacsendülésű líra, ahogy az anyját imádta. Lőrinc úr indulatossága, nyers életelvei, földtúró szerelme, módosodó szenvedélyessége nagyon érdekelték Ady megfigyelő érzékenységét és a kisgazda külsejű, kisgazda viselkedésű, nemesi származására rátartó mokány embert azért a szívére vette ,mert érezte, ha ágál, ha zivatarozik is, körülöttük, értük történik mindez.
Tizennyolc éve lehet annak, hogy Ady Endre hívására, szülőinek izengetésére lementem Érmindszentre.
*
Nagykárolyon át március 15-én értem Érmindszentre. Ady egy-két hete már otthon volt, pihenni ment haza és Érmindszent mindig is olyan volt a számára, hogy itt az elvonuló megnyugvást kereste és megtalálta:
"Köd a falun és én érzem jól
Hogy biztos vagyok e szent ködben..."
Zajló, diadalos, enervált pesti élete alatt ezt annyira érezte, hogy megegyezett szüleivel, hogy az Ady-házban az ő számára külön építsenek lakást, más el ne foglalja és az elkészülten várja őt mindig, ha fáradságaiból Pestről, vagy Párizsból hazavágynék. Amikor én megjöttem, a hajlék készen volt. Ady a vonatnál várt és kocsin mentünk be Érmindszentre. Sáros, igyekvő tavaszi nap volt, a házacskák a márciusi ünnepet a nemzeti színű zászlókkal buzgón ünnepelték, amerre elcsusszantunk, megzörögtünk, az ablakfüggönyök mögül a kíváncsiak megmutatkoztak, mások nyíltabban a ház elé kiálltak. Fehérkedett már a takaros házacska, ahol Ady Endre megszületett. Gondos kerítés nagy vonalban övezte a hatalmas udvart, meglátszott már messziről, hogy tagozódik a háztelek és beépülten, fölszerelten rajta van minden - porta ez, az Ady-porta, ahová megérkeztünk. A kocsi bezörrent, a takarógúnyákból kiöltözködtünk és Ady odavitt a szülőihez, akik az udvarban elénk jöttek. Szívhez futó mosoly az Adyné arcán, az öreg úr is barátkozó, kemény hűvös kezével jól megszorongatta a kezemet. Szinte visznek be a szobába. Ady jókedvű és alig hogy leülnénk, már huzakodik:
- Ez az a híres...
Egy szuszra elmondja, nem igaz, hogy rosszul alszom, horkolok, ő hallotta, neki pedig veronált kell nyelnie, az apjának magyarázta, hogy szeretem a jó borocskát és odafönn Pesten mind eliszom előle, várom, hogy Matild esete is fölbukkanjon, az Ady-szülők nevetgélnek, Ady szaporázza a szót, csúfolódóan hahotáz, aztán ebédhez ülünk. A fehér asztal mellett takart meghatottsággal nézem az öregedő Ady-szülőket és köztük a tüneményes fiút, Endrét. Mint az örömet, a nyájasságot, úgy találom meg a szót:
- Ady néni...
Gyönyörű az arca. Ifjúságában nagyon szép lehetett, így a bánatosság érzelmes bája van rajta. Teli arca húsa az álla, szája körül kecses formákat mutat, az idő rovása itt-ott már meglátszik és meleg homloka alatt megtalálom Ady Endre szemeit. Nagy melegfényű sötétbarna szemek, de nem olyan nagyok, mint a fiáé, érintő a tekintése és ami sugárzik belőlük, jóságról, odaadásról, próbákról beszél, nem olyan üszköscsillogású, mint a fiáé, a tüze lankadt, de a hullámzó lelkiélet csöndes morajlása érződik a szemeiről, fénylő és megtörött, a könny a pillantása alatt van... az öregesedő, nőiesen gyöngéd, magyar metszésű arcból különös szemek néznek rám. Ahol nem ezüstös a haja színe, puhasága olyan, mint Ady Endréé, melengetően keretezi be az arcát, simára fésült, kettéválasztott a frizurája, mely hátul összefonódva megdudorodik - a konty, a híres konty, amiről Ady a rettenetes szavakat írta:
"Bizarr kontyán ült az átok.
Ez az asszony csak azért jött,
Hogy szülje a legbizarrabb,
A legszomorúbb fiút"
Az öreg úr, ahogy mondani szokás, egydarab ember. Nem is öreg, kifújt az arca bőre, pirosas, mint az olyan emberé, aki sokat jár-kel a szabadban. Erős, zömök testű, középmagas, hengeres mellű, izmos vállakkal, amikből feltörzsököl a jól képviselt kálvinista nyak. Érdekes portré ez a morcos, zilált fej. Ha jól emlékszem, sötét szőkés volt még akkor a haja, mely boglyasan, hiány nélkül földbe be a kerek fejét. Bizonyos, hogy nem sokat frizuráz az öreg úr, egy kissé zordonan ugrik jobbra, balra, homlok iránt a hajzata, talán a mezei szél fújja ilyenné, vagy ő maga kuszálja meg, ha mérgelődésekről gondolkodik. Rögtön meglátszik rajta, hogy robbanó fajta ember, a dér-dúr egy kettőre készen lehet körülötte és valószínűen nem kedveli a selyemkendős mozdulatokat, vigyázatosabb szavakat...
Ebédelünk. Heves jó leves, gyönge hús, foszlós kalács, mindentől gazdag az asztal. Ady kétféle bort mér, a jobbikból nekem öntöget, ravasz karolású az árama, a kancsó fogyóban van, Ady fölkel, hogy maga hozzon a pincéből bort. Magunkra maradunk és én érzem, hogy itt az elgondolt alkalom, hogy a szülőknek elmondjam a büszke igazat Ady Endréről. Tudtam, hogy az öreg úr még mindig úgy néz a fia mesterségére, mint a zavaró rejtelemre és az édes anyja, aki áldó kívánságokkal csak hitten hisz, várná a balzsamot. Beszéltem Ady Endréről, hogy környezik őt Budapesten, mennyire hallgatják őt az emberek, megtörtént a boldog szerencse, hogy az Ady-házból indult el az ember, akinél különb, igézőbb, szebb nincs most az országban, föláradó gyöngédséggel Ady nénihez fordulok, a tiszta, hintő szavak eszembe jutnak és átadom azokat a bánatosságával megindult arcának, fölgyulladt szemeinek, imádságos hallgatásának. Az öreg úr megtámasztja fejét, nagyon ügyel, hozzá is adresszálok célirányos mondanivalókat, mi a fia foglalkozása, mi annak a jövendője, Lőrinc úr, látszik rajta, tikkadt várakozással fogadja elbeszélésemet, egyszer közbeszólt:
- Mégis azt gondoltam, a biztos pálya...
De ez csak olyan bágyadt, muszáj reflexe a hajdani, programcsináló akaratának és érzem, hogy a géniusz, mely belőlük szállt el, már rájuk borul édes, ajnározó vigasztalással.
A soha nem ismert mélységes hangulatban Ady benyit az ajándékos boroskancsóval a kezében.
*
Ady megmutatta a kis falut, a "pocsolyás Ér" mellett.
"Valaki az Értől indult el s befut a szent, nagy Óceánba..."
Körülsétáltunk, vagyis inkább körülcuppogtunk, a mindszenti föld a tavaszi zivatarokban föltárta elénk a zsíros, televényes húsát és bizony "földszagú gondolatok" kóvályoghatnak az ember körül, aki sokat tapod benne. Kora tavasznyáridő volt, nyíltszemű a napsütés, a levegő majdnem meleg, erjedő nedvesség, Ady elmondja:
"Szinte sercent, hogy nőtt a fű,
Zengett a fény, tüzelt a nap,
Szökkent a lomb, virúlt a föld,
Táncolt a Föld, táncolt az ég
S csókolt minden az ég alatt
S csókolt minden az ég alatt..."
Felöltő kabátkában, sportsapkával a fején, gajmós pásztorbottal a kezében Ady meg-megállt a harsanásban, fiatal, zsendülő volt, mint az anyaföld. Magyarázta a határt, a "hepehupás vén Szilágy" tájképeit "nagymessziről ködölt a Bükk, gőzölt a sík, áradt az Ér", a világosság egy dombot gyújtott elénk, lejtőjén emberek mozogtak, ásóval, kapával gödröt ástak, kincset kerestek...
A pillanat fogamzó sejtjét megpillantani!...
Ez történt ott az Avardomb aljában, Ady beszélt a falu bolondjáról, aki így tavasz felé napszámosokat fogad és naphosszat túrja-fúrja a dombot a kincs után, öreg szamár lett már a fiatal eszelősből és csak mindig a kincs után kutat, tréfálkozott Ady és a tébolyodott ábra életgyökeres magját elkapta a képzelete...
Néhány hét múlva Ady megírta "az Avardomb kincse" messzire álmodó versét.
Egyik délután átmentünk Zilahra, lassú vicinálison rövid az út oda és Szilágysomlyóig nincs is nagyobb város egész Szilágyságban, Zilah volt tehát a gyűjtő centrális, amerre megfordult az egész környék. Ady otthonos volt már ezért is Zilahon, de még inkább azért, mert életének zsenge éveit itt élte át és az emlékek kegyelettel kötötték a kis városkához. A zilahi kollégiumban volt gimnazista diák Ady Endre, nyolc osztályos volt az iskola és a kollégium vigyázott Ady Endrére serdülő gyermekkorától legényéletéig.
Ady büszke lelkének egyik pregnáns tulajdonsága, a háladatosság, átélt rossz miliőkről is hangulatosan, az emlékezés szépítő szereivel tudott elgondolkozni és annál elömöltebben, szerelmesen érezte az örömet, ha makulátlan, tiszta emberek illeték meg ifjúi képzeletét. Ez a megindultság vitte őt anyja elé és ilyen érzelmesség tartotta üdén gyermekemlékeit egy-két zilahi emberéről is. Ady Endre gimnazista korában Kincs Gyula volt a kollégium igazgatója, tudom róla, hogy híres professzor, impozáns puritán, de bizonyos, hogy emberértőnek volt a legkülönb. Az istenpalántát fölismerte Ady Endrében és oly bölcsen tudott bánni a rábízott kinccsel, hogy Ady úgy volt vele, mint a gyermek a jó szülővel. Sokat beszélt nekem róla és valamelyik téli estén, amikor Ady a "Budapesti Napló"-nál dolgozott, Pestre jött Kincs Gyula. Ady a "Három Holló"-ban bemutatott a direktor úrnak, akinek a társaságában jelen volt Adynak egy másik kedvelt zilahi barátja Both Pista, a zilahi kollégium tanára is. Ady valósággal diákos volt a direktor úr körül, szolgálta, figyelte, mindenképpen igyekezett a kedvébe járni. A fehérfejű, szép öregember közénk melegedett, jött velünk engedelmesen át az éjszakai alagutakon és hajnalban már Ady volt a professzor...
Zilahon találkoztam újra Kincs Gyulával, egy nagyobbfajta szálló éttermében, ahová Ady vezetett. Késő este volt már, vendég alig egy-kettő a nagy hodályban, az unalom úgy szálldogált körülöttünk,mint a vidéki dongó, a kollégium tanári karának valami összejövetele volt és már együtt ültek, amikor Ady váratlanul megérkezett, a direktor, Both Pista és Ady Endre öccse, a Lajos jöttek el a tanakodásból, parázs zilahi bor került az asztalra, a kocsma messziségeiben a magányos asztalok mellől egy-egy magányos fölállt, azok is elmentek, arszlános bekecsben, kihajtott kesztyűkkel egy peckes ember kevélykedett el előttünk, Ady száján a grimasz megrángott és felém hajolt:
- A leggazdagabb zsidó errefelé...
Terefere, borocska, múlott az időnk a magunk kedve szerint, éjszaka a vicinálissal még haza akartunk menni Mindszentre.
Holdvilágban állott Zilah, amikor elindultunk a vasúthoz. Ebben a fehérségben láttam a csöndeserős Wesselényi szobrot, sápadtan szenderegtek a kicsi utcák, apró házak bóbitái az ezüstben csillogtak és én kíváncsi szemekkel fotografáltan az álommal meglehelt éjféli városkát... a földre görnyedt öreg házacskákat, amik alatt a kisdiák Ady Endre sürgölődött, grammatikás könyvekkel a hóna alatt igyekezett az iskolába, a megtűzött ablakos fölsistergését, amik alatt a siheder Ady Endre leples alakját megláttam:
"Vén templomban éjfélt bunkózott
Akkor az éji óra-verő
S én mentem első komoly csókra
Gyönge legény, szűzi legény..."
Zilahon volt először szerelmes Ady Endre, Zsókának hívták a szíve választottját és ez az igézet süldőleányillatával némán legyezett a mámoros tavaszi éjszakában...
Itt érte el Ady Endrét a pubertás fölnyerítő üdvözlése - milyen rianó, patakzó csudák indulhattak meg ebben az előhívott emberhüvelyben...
A hajdani, emlékes Budapesti Napló, amely Ady Endre históriás verseit a közönség elé vitte, megbukott, de megbukott a lap körül sok minden egyéb is, ami erősen deprimálta Ady Endrét.
Az akkori Budapesti Napló vezérlő harcosa volt a küzdelemnek, mely demokratikusan akarta megreformálni az ország berendezését. Progresszív választójog, egy szabad világnak liberális intézményei, mind a megvalósulás előtt álltak, de a "koalíció" hosszú időre elbuktatta a haladás ügyét Magyarországon. Az olyan egyetemességet érző, tiszta szellemű, politikában is kultúrproblémát sejtő ember, mint amilyen Ady Endre volt, természetesen elidegesedve, kesernyés ízzel gusztálta a lihegve feltörő reakciót. Az átalakult másik Budapesti Naplónál Ady Endre még egy-két hétig dolgozgatott, de elkomorult kedvére már rásugárzott az "embersűrűs, gigászi vadon... Paris, Paris..."
A készülődés már régebbi volt, körülbelül akkor kezdődött, amikor Ady Párizsból hazajött s alighogy a pesti zajlásba keveredett ,már Párizst kívánta, ahol szépség, derű, kultúra volt - és Léda is ott volt. A küldetéses program, amiért Ady hazajött, a bőszült tusa, amit idehaza állni kellett, el tudták választani Adyt Lédától, de erőszakos, kínlódó állapot volt ez. Párizs, Pest ezidőtájt összehajolt és a villámvasút hordta a szaporázó leveleket Nyugatra, Keletre. Az elég hosszú időt, amíg Ady Pesten volt, gondozva betöltötték az üzenetváltások, amelyek nem voltak mindig gerlicehangúak, de kegyetlenkedve, felzúdult szerelemmel tudta egymást bántani-óhajtani a sorsszerűen összegereblyézett emberpár. A mi barátságunk ekkor már olyan volt, hogy Ady megkívánta, hogy minden nyugtalanságáról tudjak és akaratlan megajándékozott szemlélője lehettem az ismertségnek, amiből kisarjadzott a mai magyar líra.
Mély hódolattal, akadozva próbálgatom, hogy Léda asszonyról írjak...
Adyt megrajzolni, az ő jelenléte nélkül, nem lehet és megérintenék itt egy-két olyan adatfélét, amit elhallgatni nem szabad és amiknek leírásával, hiszen, Léda asszony elvonult magányosságát sem bántom.
Ady Endre és Léda Nagyváradon ismerkedtek meg. Ady itt újságíró volt, Léda asszony családja Nagyváradon lakott, ahová ő látogatóba többször hazajárt. Ennyit azért írok ide, hogy megjelöljem a helyet, honnan indult el az a barátság, mely Ady Endre sorsát kijelölte. A "sors" kifejezés ezúttal valóban sorsot jelentett és nem a Léda-versekre, a romantikus ívelésre gondolok, hanem arra, ami a tündöklést megelőzte.
Megrendülten tudom csak e találkozás történetét elmondani. A nagyvárost játszó, dekadenciában licitáló kisváros iszapforgatagában Ady Endre forgott, bukdácsolt, számumfantáziájától hevült, horizontokat érző csápjaival tikkadt és nagy vérével dúlt-fúlt, esküdten züllött. Ebben a vakságos, gőzölgő mocsárban Ady Endrét megcsípte a baj és mert Ady versben, prózában is kiírta, én is leírhatom, a vérbaj. Tudom is a nevét a gonosznak, aki általadta.
Ady körül borongott a magyar zseni tragikuma, a vidéki közönyök ringlispijén szédülni, kallódni, lávaszomjas tüzeket a meszellyel öntözgetni, vetélni, bódulni... és jön a métely, mely lassítaná világütemeket érző vér bolondozásait.
Ady gyógyította magát, rendbe is jött valamennyire, de az alaposabb fölépüléshez Adyban nem volt meg a vesződséges türelmesség, amivel a baj orvoslása jár. Írok erről, mert Ady jellemzéséhez tartozik, hogy foglalkoztatta a gondolat, amit finomultabb idegrendszerek magyarázói gúnnyal hirdetnek, hogy a "zseni, a géniusz a kellő időben megérkezett vérbaj", de főként azért, hogy éreztessem, milyen imádni való lélek hordozója volt Léda asszony, aki Adyt akkor ismerte meg, amikor már beteg volt. Merem mondani, hogy Ady úgy lett a magyarságnak az a valakije, amit ő jelent a számára, hogy a jó sorsa elébe vitte Lédát. A leboruló jelzőkkel annyiszor megénekelt "zöld szemek" meglátták a kavargó iszaptölcsérben, a vidéki véka alatt, a beszennyezett, kába istent...
Ady Endre készülődő lelke kitárult... Léda asszony Párizsba utazott, ahol állandóan élt és Ady Endre követte őt. A biblia illata van az asszony alakja fölött, aki Párizsban gyógyítgatja Ady Endre kiújuló betegségét, a csúnyától nem riad, akarattal, jósággal hosszan gondozza őt és Ady megcsúfolt, fiatal teste megtisztul és megváltozott új tavaszba zsendül. Hiszen nagy dolog, ha finnyás, kényeztetett asszony lehajol a beteg ember fölé és finom kezének meleg húsával megsimogatja a szenvedőt, de végzetes volt ez a találkozás mindenképpen. Ady Endre Párizsban találta meg magamagát. Költészetén élesen látható a határvonal, Váradig: verseit még fogja a hínár, a formaiga, ahogy idehaza akkoriban verseltek, Párizstól: kifutja magát és megzendül az anyag, amit a lelke alá tettek. Sorsokat, titkokat érző ösztöne, álmodtatta őt a maga sorsáról is, a vidéki bódulásból ki-kiámult s kívánkozva megcsodálta délibábjait és illik ő rá is, amit Csokonairól írt: "Hallunk gyönyörű helyeiről a világnak, enyhítőkről, kibékítőkről, hajók indulnak Kairó, India s Japán felé és mi a Péterfián, vagy a Nagymester-utcán cammogunk kötésig a sárban", vagy amit Petőfinél jegyzett fel: "Szegény, szegény Petőfi Sándor, Párizsba, külföldre vágyott és nem mehetett... milyen fölségesen képzelte el a tengert és még csak tengert sem láthatott soha..."
A vonzalmas ráakaszkodás egy párizsi magyar asszony viszonzó kedvére, megmutatta az utat, merről int a felszabadulás...