Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 18. szám
- Uram - szólt a fiú - összetekertem a kártyákat és a táblát mind a fal mellé raktam, amennyi volt.
- Jól van, most eredj hát. Estéig ne zavarj engem.
Óvatosan húzódott vissza a fiú és összehúzott lábujjakkal ment a nyirkos fal mentén a kapuig, de amint kiért, vidám sietéssel csapkodta az utcakövekhez megkeményedett fekete talpát és eltűnt a rubintlevelű bokrok között az arany napsugárban.
A többiek halkan végezték a munkájukat, nehogy megzavarják Xenophanest, az ő urukat, gondolkozásában - egy leány sót őrölt, egy másik friss fügét válogatott nagy kosárból és a legszebbeket tarkafestésű tálra tette. Suttogtak és halk hangon énekeltek messze hazájukról, amire már nem is emlékeztek, csak a fájdalmas vágyakozást érezték utána. Ám az egyik a karjára hajolt egyszerre sírva és így szólt behunyt szemmel:
- Ha a mi urunk egyszer meglátna engem! Észrevenné, mikor mellette járok és csak egy rövid órára ha szeretne... ha megölelne...
- Reávennéd, hogy hazaengedjen? - Kérdezte a másik. A leány megrázta kékesfényű haját, ami halvány arcába omlott és felsóhajtott nagyon mélyen.
- Aranyszínű festéket kellene vásárolnom, hogy a körmeimet és szemöldökeimet befesthessem vele, mint a vidám és szép táncosnők odakint az utcán... Bizonyosan észrevenne akkor az én uram engem. De hogyan vehetnék én aranyszínű festéket? Elérhetetlen a számomra, mint ahogy, szegény testvérem, elérhetetlen álom marad a szabadulás is mindig...
És sírt. De Xenophanes nem hallotta meg. Hogyan is hallgatta volna a rabszolgaleány sírását, mikor azzal a gyönyörű fiúval sem törődött, akit egy gazdag ember küldött neki Athénből, három arany edénnyel együtt, egy rapszódiáért, ami a mindenség létezésének okáról szólt. Miatta akár púpos is lehetett volna, vagy szakállas és öreg. Tüzet élesztett és írótáblákat simíttatott vele és ha elvégezte a dolgát, szabadon csavaroghatott az utcán, hogy ne zavarja körülötte a csöndet. Ott ült Xenophanes naphosszat a háza elkülönített részében, tekercsei és táblái között, amióta abbahagyta vándorlását és megtelepedett Eleában és állát tenyerébe támasztva gondolkozott és írta rapszódiáit az ősanyagról és a lét titkairól és Homeros isteneiről, akiket gyűlölt.
- Olyan regéket mondanak Hesiodos és Homeros az istenekről, hogy az embereknek is szégyenükre és örökös gyalázatukra válna: hitszegést, rablást és csalásokat követnek el egymással szemben. Holott egy Isten van, aki legnagyobb valamennyi isten és ember között és az nem hasonlít a halandókhoz sem arcra, sem értelemre. De csak tudnám és felfoghatnám, hogy hol van ez az Isten!
Éjjel pedig a csillagokat nézte és Pythagoras gondolataival pörölt és a hajnal úgy találta őt álmatlanul s mindig egy ránccal többel a homlokán. De Xeonophanes szép volt azért, és annál szebb lett, minél többet gondolkozott, bár nem mondták róla, mint Pythagorasról, hogy Apolló isten fia, sem nem járt papi öltözetben, arany övvel és delfosi koronával, mint Empedocles Agrigentumban. Mély volt a szeme és szomorú, teste a hosszas vándorlásoktól edzett és erős és a haja puha, mint valami leányé.
A rabszolgaleány sem tudott aludni éjjel, sírt és tarka hímzéseket varrt ingére a fényes holdvilágnál és fésülte a haját, mintha ünnepet várna. És most, amint erre gondolt, egyszerre égő arccal állt fel. A szíve olyan sóvárgó volt és olyan nyugtalan, hogy nem bírt vele többé.
- Megpróbálom - szólt -, ha meghalnom kellene is érte.
Kezében a fügés tállal odalopakodott a küszöbhöz, vigyázva félrevonta a függönyt és visszabocsátotta maga mögött. Ott állt és hagyta, hogy köntöse egyik válláról lecsússzon - kinyújtózva állt ott, összeszorított szájjal és fényes szemmel.
- Óh, minden világos istene, bár volna az elmém mély, óvatos és mindenre ügyelő! - Beszélt Xenophanes kezeibe hajtott fejjel és nem vette észre a beömlő aranyos napot és a fehértestű leányt és a friss fügét a tarka tányéron, amit hozott. - Mi régen bolyongok már, rászedetve, a téves úton! Megvénültem s megőszültem, és még mindig oly sokféle kétkedésben és meghasonlásban tévelygek. Olyan zavart vagyok, bármerre forduljak is, elveszek és tönkremegyek az Egyben és a Mindenben! Thales, minden filozófusok atyja, elkábított téged a tenger és Pythagoras, elkábítottak téged az örökké osztódó számok. Szép szavakkal játszottatok bizony és szép szavakkal játszom talán én is és bár Homéros nem látta az Igazságokat, de én se látom...
Most feltekintett és észrevette a leányt. A szemei összehúzódtak.
- Mit akarsz, Nem hívtalak.
- Friss fügét szedtem uram - mondta a leány remegő szájjal és beljebb lopózott. - Azt hittem, hogy megkívánod! - És már eléje tartotta a tarka tálat meztelen karjával. Ám Xenophanes eltolta őt.
- Eredj a fügéiddel és ne merészelj hívás nélkül bejönni többé.
Sírva ment ki a leány. A ház kapuját döngetni kezdte valaki, az öreg kulcsos rabszolga azt hitte, hogy a fiú jön csak vissza s lassan csoszogott elő. De egy előkelő idegen ember kért bebocsátást s a vén rabszolga hódolattal vezette őt végig a folyosón.
Egy félóra múlva Xenophanes jött ki egyedül. Körülnézett. A fiút kereste. Akkor jött éppen be a kapun, ragyogó fekete arcával. A szolgaleány elfordult gyűlölettel.
- Jön már, hogy elvégezzen helyettem minden szolgálatot az én uram körül!
De a fiút most nem azért hívta Xenophanes, hogy szolgálatot tegyen neki.
- Íme, Asileos, pénzem nincs, de vedd ezt a fiút adósságom fejében.
A gazdag öltözetű idegen ember kelletlen arcot mutatott, de nevetett magában, mert a rabszolga többet ért Xenophanes minden tartozásánál. És elvitte a fiút. Xenophanes pedig ezentúl maga rakosgatta és simította a táblákat, a leányt sohase hívta mégsem. És sírt kint a hosszú éjszakákon a leány és régi hazájáról énekelt, amire már nem is emlékezett, mert nem tudta, mit tegyen vágyódó szívével és szerelmes dalokat énekelni szégyellt.
Idők múltán újra megkopogtatta valaki a kaput. Ennek is tartozott Xenophanes, mert nem kért pénzt senkitől a rapszódiáiért és tanítványokat sem tartott, akik fizették volna.
- Íme, Eleázár - szólt akkor - pénzem nincs, de vidd el a rabszolgáim közül az egyiket adósságom fejében.
A leány ezt hallva, elbújt a ház mögé s Eleázár elvitte a másikat. És Xenophanes ezentúl, ha zörögtek az ajtón, maga jött elő, hogy az öreg rabszolga vizet hordhasson és tüzet éleszthessen.
- Így jó - gondolta a leány - így jó, mert látom őt, valahányszor kimegy és visszajön.
De mindig rosszabbul ment a sorsa Xenophanesnek. Kölcsönt sem kapott már. Alig tudott enni adni két rabszolgájának s ő maga is a legegyszerűbb táplálékon élt. Egy estén gondolkozva ült soká.
- Nincs rútabb dolog a gondoknál - szólt magában -, mert lekötik az értelmi erőt és eltompítják a gondolatokat és erőszakosan kitöltik az időt. Vajon minek gyötrődjek és éhezzem itt tovább Eleában? Colphonból, szülővárosomból ki vagyok tiltva ugyan, mert az emberek félnének az igazságoktól, de van a világnak más része is, ahol utazni lehet és énekelni és gondolkozni hozzá.
Behívta a két rabszolgát, akik még megmaradtak és szabadoknak nyilvánította őket.
- Eladhatnálak benneteket - szólt -, de nekem nem kell a pénz és nem tudok vele bánni. Menjetek, amerre akartok s mondjátok meg mindenütt, hogy a colophonumi Xenophanesé voltatok, aki az igazságot keresi. Béke veletek.
Az öreg rabszolga szédülten ment ki és sírni kezdett odakint.
- Régen - szólt -, régen, ifjúságomban, égő szívvel vágytam a szabadság után és visszasóvárogtam a gazdag és boldog szülői házat. De most, hogy megöregedtem és nem tudok Ephesosba visszatérni többé, ki fog eltartani engem, ha szabados vagyok?
A leány is sírt.
- Régen - szólt -, régen, mielőtt a szerelmet megismertem volna, égő szívvel vágytam a szabadság után és visszasóvárogtam a gazdag és boldog szülői házat. De most, hogy az övé akarok lenni és nem akarok sehová elmenni tőle többé, mi lesz velem, ha szabados vagyok?
Így Xenophanes egyiket sem tette boldoggá. De ő nem is gondolt arra, hogy boldoggá tegye őket. Ő csak el akarta intézni minden ügyét, hogy szabadon vándorolhasson újra. Boldoggá saját magát sem tette -, hogyan is tehette volna? Kint rabszolgái sírtak és ő sírt odabent.
- De ha el is megyek, hogy hirdessem az igazságot, vajon tudom-e biztosan, melyik az igazság? A gömb tökéletes és egy, de hogyan lehetne a gömb az Isten? Mint ahogyan tudom, hogy nem gömbön, hanem lapos földön állok, éppen úgy kellene tudnom, hol van és milyen az Isten. De jaj, semmit sem tudhatunk bizonyosan és tévelyegve járjuk a homály utait. Az ég végtelenségére vetem tekintetemet és kimondom, hogy egy az Isten, de többet nem tudok róla. Óh, miért jöttem a földre, hogy keserves gyötrődés közepette kelljen értetlenül néznem a világot!
Csend volt a házban és homály.
- Az Isten nem hasonlít az emberhez, mert mindent hall és mindent lát lélegzés nélkül és fáradság nélkül gördít minden tárgyat ésszel és belátással. Így kell lennie. Ám bizonyára nem volt s nem is lesz soha olyan halandó, ki megismerte volna a mindenséget s az Istent, aminek lényegét keresve keressük. De miért van hát akkor az ember a világon?
Kívül halk sírás. Bohó gyermek lehet talán, vagy valami asszonyszemély. Az éjszaka közeledett már, Xenophanes felállt. Akármennyire gyűlölte is a testét, ki kellett elégítenie, hogy élhessen és gondolkozhasson. Éhes volt és kiment.
Az öregember elment már, de a küszöbön ott ült a leány és felnézett reá ragyogó szemeivel.
- Mit keresel, Xenophanes?
Xenophanes elfordult tőle.
- Éhes vagyok - szólt és szégyenkezett ezért a szóért. A leány felállt.
- Nincs semmi a házban, de ha kívánod, majd hozok neked.
S elfutott az úton arrafelé, ahol a holdsütésben zene szólt és táncoltak és ettek az emberek, azok, akik nem törődtek az istenekkel és az igazsággal. Lekerült a dombon és bement bátran az asztalok közé.
- Adjatok! Adjatok valamit! - kiáltotta. - Xenophanesnek adjatok, a bölcsnek, az igazságkeresőnek! Szabadon bocsátotta rabszolgáit ahelyett, hogy eladta volna őket és most éhezik. Adjatok valamit Xenohanesnek!
Ám az emberek nem figyeltek reá, vagy, ha megértették is, kinevették.
- Xenophanes lakjon jól az igazságaival! - Kiáltották. - Eléggé megfekszi a gyomrát az ő sok érthetetlen rapszódiája, minek neki hús és kenyér?
- Te leány! - szólt végre egy ifjú és visszatartotta őt -, te leány, én adok ételt, amennyit kívánsz, de nem Xenophanesnek, hanem neked, mert szép vagy és egy órát akarok az életedből. Pénzt is adok, ha táncolni és énekelni fogsz nekem.
Megállt. Kinézett az éjszakába, a hegyoldal felé, ahol üres háza küszöbén állva Xenophanes nézte a csillagokat. Aztán felsóhajtott s különös módon megcsillantak a szemei.
- Adj ételt és pénzt és vedd el azt az órát az életemből. Táncolni és énekelni fogok neked.
*
Futott haza hajnali ködben a leány és vitte ruhájában az ételt és vitte ruhájában a pénzt.
Mosolygott.
- Holnap aranyszínű festéket fogok venni és befestem a körmeimet és a szemöldökeimet és eltáncolom neki azt a táncot, amit ma éjjel táncoltam. Óh, neki táncoltam most is, csak neki, egyedül...
Nem félt. Nem ment halk léptekkel ura szobájába, hanem futott, futott végig a folyosón.
Xenophanes ott ült a sarokban. Elfelejtette megint, hogy éhes. Két tenyere közé szorította a fejét.
- Isten, a végtelen, nem lehet végtelen, de véges sem lehet. Nem lehet végtelen, mert a nemlét magában határtalan. Nem lehet véges, mert egy dolgot csak a másik határolhatja meg, Isten pedig egy és nem sok.
- Xenophanes! - Dobbant eléje lihegve a leány. - Xenophanes, nézd, ételt hoztam. Itt a kenyér, szegd meg, Xenophanes, én nem ettem belőle, sem a húshoz nem nyúltam, pedig én is éhes vagyok!
Feltekintett Xenophanes. A szemei összehúzódtak.
- Mit akarsz? Nem hívtalak.
- Oh, Xenophanes! - szólt a leány könyörgőn és ijedten. - Azt mondtad, hogy éhes vagy... És... és... tudom, hogy elutazol holnap... Mit akarok, azt kérded? Óh, Xenophanes, vígy magaddal! Vígy magaddal! A rabszolgád akarok lenni mindig.
Xenophanes csodálkozva nézett reá.
- Velem akarsz jönni, te leány?
- Igen, igen! Veled akarok jönni! Ugy-e, elviszel magaddal?
- Hogyan képzelheted? Nem tudod-e, hogy a kettős szám el van átkozva? Az egy a tökéletes és a bölcshöz illő. Miért vigyelek magammal, mikor önmagamnak egyedül is sok vagyok és saját lényem keserű teher, Menj előlem, te leány és hagyj gondolkozni engem. Edd meg a kenyeret és húst inkább mind, én nem kívánom.
A leány nem felelt. Csak reánézett fényes szemeivel és meghajolt. Aztán vette a kést, mintha a kenyeret akarná megszegni vele s a szívébe döfte. Mélyen.
Xenophanes utána kapott. Késő volt már. Hátrazuhant a leány és a hajnal gyönge fényében feketeszínű volt a vér, ami szívéből kibuggyant.
- Oh, Xenophanes... - tördelte halkan: - miért nem kívántad? Miért nem kívántad legalább egyszer...
Hörögni kezdett. Néhányszor megvonaglott még, karcsú teste kinyújtózott s egyszerre megrándult. Aztán elcsöndesült egészen.
Xenophanes leült melléje s tenyerébe hajlott állal nézte, míg csak egészen ki nem világosodott. Akkor felállt.
- Vajon balgaságból tette-e? Kisebb az asszony a férfinál és közelebb hajlik a földhöz, nem szívhat be tehát magába olyan tiszta levegőt, mondja apolloniai Diogenes - azért értelmi ereje is kisebb. De hátha nincs így?... Hátha azért halt meg, mert látván látta, mi az igazság... és megijedt tőle?...
Felsóhajtott. Elővette útitarisznyáját, beletette a kenyeret és húst. A halottat ott hagyta feküdni békén.
Aztán elindult Szicíliába. Elkerülte a várost és nekivágott a hegyeknek és beszélt halkan egyre magában. Rapszódiát mondott:
- Mily rövid ez örömtelen élet, tudván, hogy oly hamar telik le sorsunk! Mint a szél hajtotta füst, vitetünk előre és hátra és nem tudjuk, mit látunk és nem tudjuk, mi megy el mellettünk visszafelé...
Reggeli éneküket énekelték a madarak.