Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 18. szám · / · Fülep Lajos: Dante

Fülep Lajos: Dante
A "Divina Commedia"

A Divina Commedia szimbolikus formájában csak akkor születhetett meg, amikor Dante már nem volt többé probléma önmagának, amikor empirikus életének mozzanatai legfeljebb anyag voltak a költő kezében, de nem döntő tényezők lelki sorsára. Olyan ember műve, aki már megváltotta önmagát, akinél azonban ez a megváltódás nemcsak etikai és vallásos önfelülmúlás volt, hanem egyúttal művészi is s ezért szükségszerűvé tette a művészi kifejezést. Dantéban nem lehet különválasztani vallásos és művészi élményt és fejlődést: a Vita Nuova Beatricejétől a Commediáéhoz, a szentimentális, fülledt s veszedelmekkel teli vallásosságtól a kitisztult tökéletességig való eljutás azonos a művészetével is. Amíg azonban a kizárólag vallásos élmény megmaradhat bensőségnek, addig ugyanennek az élménynek, amennyiben művészi is, formát kell öltenie, mert e nélkül sem önnön tisztaságát, sem - amennyiben a másik elem vele teljesen összeforrt és azonos - vallásos tisztaságát el nem érheti. Mert nem úgy kell képzelni, mint ahogy sokan, mechanikusok, képzelni látszanak, hogy amikor a költőben kész volt az élmény, akkor hozzáköltötte az új Beatrice-alakot, szóval a megfelelő kifejezést. Akinél, mint a művésznél, a kifejezés nem pusztán otium, közlésszükség, hanem lénye legbensejének akciója és önmegváltása, annál nem lehet szó egyfelől életről, másfelől annak kifejezéséről: mert a kettő szünetlenül együtt halad, hacsak benső vajúdás formájában is, egész addig a pillanatig, amikor a kifejezés leválhat az életről, mivel saját életre tett szert - szóval nem hozzájárul az élethez, mint valami kívülről jövő és különböző, hanem kinő belőle szükségszerűséggel. Dante vallásos küzdelme és vajúdása egyúttal a Divina Commedia formájának is szünetlen küzdelme és vajúdása: első csíráját, első megvillanását és sejtelmét már láttuk a Vita Nuova végén, ahol még a kifejezhetetlen érzelem és vágy alakjában jelenik meg, mint valami, aminek el kell következnie anélkül, hogy valóban tudni lehetne, mi lesz, mint az embereknek a boldogságra való vágyában. De ettől az első megvillanástól kezdve Dante élete nem más, mint a Commedia élete: ez él ő benne, ez az ő lényege. Minden szava és minden tette a születő Commediának megszólalása: maga a megírott költemény pedig nem másolata, hanem összefoglalása, summája ennek az életnek. Természetesen valami minőség dolgában egész új s már ezért sem másolat, mint ahogy minden igazi szintézis valami minőség dolgában újat jelent önnön elemeivel szemben.

A Commedia egészének és részleteinek ideája és értelme annyi ellentmondó magyarázatra csábított, mint a világirodalomnak egyetlen műve sem. Ami nem is csoda, mikor az író úgy szerkesztette meg művét, hogy három, sőt négyféle értelmet préselt bele. Az ellentmondásoktól nem ment a Commedia formájának meghatározása sem s a kérdés, hogy a Commedia melyik irodalmi műfaj kategóriájába tartozik, még mindig épp olyan aktuális, eldöntetlen és vitatott, mint az előző, a Commedia tartalmát illető. Schelling a nehézséget oly módon igyekezett elhárítani, hogy a Commediát magát mint külön irodalmi műfajt, mint típust és egyedet egy személyben fogta föl, esztétikájában külön fejezetben tárgyalta s Dantéról szóló írásában (Über Dante in philosophischer Beziehung) szintén ebben az értelemben tárgyalta, ekként formulázván esztétikai jellegét: Dieses göttliche Werk ist nicht plastisch, micht pittoresk, nicht musikalisch, sondern dies alles zugleich und in zusammenstimmender Harmonie: es ist nicht dramatisch, nicht episch, nicht lyrisch, sondern auch von diesem eine ganz eigne, einzige, beispiellose Mischung. A kiváló Francesco de Sanctis, olasz irodalomtörténetében ugyanezt az elvet vallja: "Mifajta költészet ez? Van benne epikus anyag, és nem epopea, van benne lírai szituáció, és nem líra, van benne drámai bonyodalom és nem dráma. Egyike a gigantikus és primitív alkotásoknak, valódi enciklopédiáknak, nemzeti bibliáknak, nem ez vagy az a faj, hanem a Minden, melynek ölén kifejletlenül szunnyad minden reákövetkező költészet anyaga és formája, minden következő fejlődés csírája. Ennélfogva semmilyen műfaj sem különbözik s alakul ki benne, egyik a másikban van benne, egyik a másikban egészítődik ki."

Kétségtelen, hogy a Commedia, miként tartalmilag, úgy formailag is monstrum s ezzel a tudattal kell hozzá közeledni: aki a klasszikus - görög - művek esztétikai egyértelműségét várja tőle, az ugyancsak csalódik. Minden ízében középkori mű s bármennyire kimért, geometrikus, szimmetrikus és egyensúlyozott, mégis mértéktelen és irdatlan. A nagy középkori művek pontosabban kimértek, számokban kifejezhetőbbek, mint más művek, de egyúttal határtalanabbak és megfoghatatlanabbak. A gótikus katedrálisokkal szemben a klasszikus építészet-esztétikának elvei egyszerűen csődöt mondanak s ugyanígy a Commediával szemben az irodalomesztétikáéi. Abból azonban, hogy a Commedia monstrum s a klasszikus esztétika méreteivel meg nem mérhető, még nem következik, hogy hibrid alkotás, minden adott műfajnak keveréke, legföljebb olyan értelemben, mint ahogy minden drámai műben van epikai és lírai elem és viszont - mint ahogy a katedrálisok monstruozitásából sem következik hibrid voltuk, legfeljebb - mind a Commedia, mind a katedrálisok esetében -, hogy valamely művészi ideának, formaérzésnek egyoldalú hangsúlyozásai, végletekig fokozásai. A középkori ember művészi genieje mértéktelen, de az egységhez szívósan ragaszkodik: ha van benne abnormitás, úgy azt monoideizmusnak hívják. Úgy a skolasztika, mint a misztika, úgy a katedrálisok, mint a Commedia egy ideán függnek, annak rendelnek alá mindent: az egy ideában és egy formában mindennek el kell férnie, még ha az idea és a forma annyira tágul is tőle, hogy monstrummá kell válnia. A katedrálisokon minden művészet képviselve van, de mind alá van rendelve a tektonikus gondolatnak: szobrászat, festészet stb. csak addig terjeszkedhetnek, amíg az épületet szolgálják, amíg annak konstruktíve vagy esztétikailag kiegészítő és kifejező részei. És így van az a Commediában is. Az, hogy benne dráma, epika, líra megfér együtt,úgy hogy nem kel egyensúlyokat félteni, mivel ilyen egyensúly nem is lehetséges, csak annak köszönhető, hogy egyetlen, egységes formai szükségszerűségnek van benne minden alárendelve.

A Commedia skolasztikus tektonikával épült misztikus lírai költemény.

Világnézete azonos a középkori realizmus alapgondolatával: "ens realissimum, est ens perfictissiumum". A létezés értéket fejez ki, a legfőbb érték isten: ami a misztika nyelvére áttéve annyi jelent, hogy a létezés az isten jelenlétének, valóságának közvetlen érzésével kezdődik, ami a skolasztikában dialektikusan és szükségszerűen következik, az a misztikában az erkölcsi, a gyakorlati élet, az akarat és a szabadság ténye. Isten jelenlétével éppúgy beöltheti az emberi tudatot, mint maga az öntudat. Az ember tulajdonképpeni léte akkor kezdődik, amikor isten az emberi lélek körébe lép. Ez a gondolat és ez az élmény a skolasztika és a misztika és egyben a Divina commedia centrális gondolata és élménye. Isten maga minden életjelenségnek mértéke, minden intellektuális és erkölcsi érték foka az istenben részesedés fokától függ. Érzékileg ez értékkülönbségek távolságokkal és szimbolikus cselekményekkel és szenvedésekkel, víziókkal és képekkel fejeződnek ki. Az emberi perszonalitás viszonya Istenhez: ez a Commedia problémája. Mi a princípium indivudationis? mi erkölcsi értéke? mennyiben egyeztethető össze az isteni akarattal? A princípium individuationis az emberi szabad akarat (amit e princípium felülmúlása is az isteni malaszttal eltelt akarat ténye). Az a kérdés, hogy az ember azon jelenségek közül, melyek benne felmerülnek, melyikkel azonosítja magát s teszi lénye, egyénisége centrumává oly módon, hogy benne mindig magára ismerjen, önnön szubsztanciájára, örökkévaló lényegére. E választásnak megfelelőleg alakulnak ki az emberek különféle kategóriái, amint a Commediában látjuk őket: 1. a nem-választók, a közömbösek, az egyéniségtelenek, akik lemondottak princípium individuationisukról (nem úgy, mint a szentek magasabb princípium érdekébe, hanem gyávaság és gyöngeségből), szintén etikai kategória s mint ilyen ítéltetik meg, mert etikailag a nem-akarás és mint ilyen lehet érték vagy nem-érték, 2. azok, akikben a szenvedély oly erős, hogy saját energiájánál fogva elfoglalja az ember egyéniségének centrumát, nem az ember azonosítja magát ővele, hanem ő magát az emberrel, típusa Francesca, akinek egész lényét és életét egyetlen érzelem, "Amore" tölti ki, 3. az ember önként azonosítja magát a szenvedéllyel, ragaszkodik önnön lezárt perszonalitásához, azt semmiért föl nem áldozza, az legfőbb értéke, idetartoznak a nagy individualisták, mint Farinata, akik az istenen kívül alkotják meg a maguk külön világát, ővele szemben és ővele dacolva, és - középkori fölfogás szerint - a megrögzött bűnösök, akiknek lényévé vált a bűn, úgy hogy tőle soha meg nem szabadulhatnak, 4. az ember nem azonosítja magát a szenvedéllyel, de még nem szabadult meg tőle, nem múlta felül, elbukik, de jobbra vágyik, kettős életet él, de nem úgy, mint a közömbösek, két érték között a semmiben, hanem megoszolva, egyik ellen s a másikért küzdve: ebből a kategóriából kerülnek ki a purgatórium lakói, akiknek lelkiismereti állapota a mardosó vád s a megváltó vízió közt oszlik meg, 5. az ember nem azonosítja magát semmilyen princípiummal istenen kívül és - ha szünetlen küzdelmek árán is - felülmúlja azt, ami "emberi", ez a szentek, a paradicsom világa. Az ember életlehetőségei tehát e két végső pólus között játszódnak le, a legszűkebbre szorult exkluzív emberi személyiség és a legtágabb, a princípium individuationist felmúlni igyekvő, az istennel azonosságot kereső emberi személyiség között. Mi tehát az erkölcsi élet? Az emberi személyiség szűk körének fokozatos tágítása és felülmúlása. És mi a morális nem-érték? E körnek szűkítése oly módon, hogy a személyiség jóformán egyetlen ponttá, egyetlen ösztönné, szenvedéllyé, indulattá válhat. A bűn azt jelenti, hogy az individuum önmagán kívül mit sem ismer, csak önmagát affirmálja és hadat üzen mindennek, ami önnön szűk voltát veszélyezteti, a szentség ellenben azt, hogy az egyén mindent magába tud fogadni, önnön határai örökké nyitva vannak, tágulni képesek s szünetlenül az egész mindenségre áhítoznak. A természeti törvény az, hogy az individuumnak lezártnak kell lennie, élesen határoltnak és önmagát affirmálónak, hogy természeti hivatásának s céljainak eleget tehessen, az erkölcsi és isteni törvény az, hogy az individuumnak minden pillanatban meg kell tagadnia önmagát, le kell mondani tudnia önmagáról, önmagát soha le nem zárnia, hanem mindig nyitva tartania - felfelé, a végtelen és örök személyiség, isten felé. Mint erkölcsi tanköltemény, a Commedia ennek az értékskálának illusztrálása: azt adja elő, hogy milyen tettek, milyen szenvedélyek hogyan és mily mértékben fosztják meg az emberi személyiséget ruganyosságától s önmagát felülmúló képességétől. legalul Lucifer van, aki mindössze egy pont, egy aktus, egy érzés, egy ösztön: a matematikai egy szemben a metafizikai, mindent magában foglaló Egy-gyel, Istennel, és legalul vannak azok a bűnök, amelyek az emberi perszonalitást a legszűkebbre szorítják, legkeményebbé, "legmegfagyottabbá" teszik úgy, hogy szűk volta azonos már a mozdulatlansággal, az élettelenséggel, s szimbóluma az örök hideg és örök jég, lassan felemelkedünk azon bűnökhöz, amelyek változatosabb emberi életet tűrnek el és gazdagabb tartalmat, majd azokhoz, akiknél az emberi személyiség hatalmának teljes tudatában van, beéri önnön gazdagságával, önnön világával s büszke rá (Farinata), azokhoz, akikben lappangón minden bensőség, a jóra termettség s a jóravaló vágy föllelhető, de valamely szenvedély elnyomta, azokhoz, akiknek szenvedély sem állja útját és mégsem múlják felül önmagukat stb. A Commedia a bűnhődések alakjában mindazon bűnöket érzékíti meg, amelyek az önmaga felülmúlásával ellentétes skálát járatják meg az emberrel, a személyiség pusztulását, mert a személyiség szűkülése azonos pusztulásával. A jó a "reálisabb", mert az "általánosabb", és általánosabb, mert önmeggyőzést kívánván, az én-t meghaladó, tágabb körre terjed ki. Az isten azt követeli az embertől, hogy szünetlen múlja felül magát, vesse el magát és ne tekintsen vissza önmagára, hogy szünetlen nagyobb "általánosságra" törekedjék. És az embernek nem kell félnie: mert a legáltalánosabb lény egyúttal a legvalóságosabb, tehát a legszemélyesebb is. Aki elveszti magát, megtalálja magát. Aki lemond a világról, az egész világot bírja. Az isteni kegyelem csodája éppen az: hogy az emberi személyiség elpusztíthatatlan. Az ember mindig újra megkapja az Isten kezéből, mindig tökéletesebb formában. S a személyiség akkor éri el célját, akkor válik teljessé, amikor az abszolút általánossággal válik azonossá, mint Dante a végső vízióban. Az ember a jelenség-világ mögé kerül, de nem foszlik el: a paradicsomban, a legteljesebb identitás birodalmában is megvan mindenkinek a maga én-je. Mindenki azonos istennel és mégis mindenki különböző tőle. Isten legnagyobb csodája ez, melyet logikailag nem lehet kifejezni, csak misztikusan megélni. Ez a végső élmény, mely misztikus és lírikus, a centruma az egész Commediának.

Ez a morál a nagyságnak morálja: az ember felülmúlásáé és felemelkedéséé. Az ember útjának csak lefelé van határa (Lucifer), felfelé nincs: az isten maga a végtelenség. Az ember elhagyja nemcsak önmagát, hanem a földet s az egész emberiséget, nem úgy hagyja el, mint valamit, ami egyáltalán megszűnt lenni rá nézve, hanem mint valamit, amit a maga egészében tekinthet át, Istenhez hasonlóan, és hozzá hasonlóan mondhat felette ítéletet. Csak a morálisan megtisztult ember érheti el ezt a magaslatot. Visszatekint reá és végigjár szeme mindazon fokozatokon, melyeken önmaga keresztülment s az emberiség állandóan keresztül megy. A megváltott, de egyúttal megváltó, az ítéletet tartó, de kegyelmesen felemelő ember tette a Commedia.

Az esztétikai probléma az, miként válhat ez a világnézet és mindaz, ami vele jár, művészi forma anyagává? és milyen művészi formáévá válhat és kell válnia? Láttuk, hogy a pokol tölcséralakú, a purgatórium hegyalakú s a paradicsom a mennyi szférákból áll: ezek a különböző szimbolikus megérzékítések. Az imént mondottak alapján az egész konstrukciót még egyszerűbb mértani alakra redukálhatjuk, fordított kúpra, melynek alsó csúcspontjában Lucifer fészkel, felső köre végtelen nagy, maga az isten, a kettő között pedig az emberi lélek és személyiség növekvésének, tágulásának gyűrűi vannak. Minden kör egy-egy lelkiállapotot jelent, még pedig olyat, mely vagy egy-egy személyiséget fejez ki, vagy pedig egy és ugyanazon óriási perszonalitás különböző lelkiállapotait. A Commedia ilyen lelkiállapotok gyűrűiből épül fel, még pedig mind a két fajtából: egyfelől a lelkiállapotok mindig bizonyos embertípust jelentenek, melyben a személyiség magjává, lényegévé váltak, másfelől egyetlen óriási személyiségnek, Danténak lelkiállapota, aki valamennyit végigéli, hogy valamennyit felülmúlja. És még harmadik oldala is van az egymás felett elhelyezkedő lelkiállapotok eme világának. Az irracionális világnézet fejeződik ki benne, hogy a világ nemcsak a Logosnak, az Észnek emanációja, amely logikai dialektikával kifejezhető fel egész az abszolút logikai képletig, Istenig, és hogy erkölcsi értelemben véve a puszta igazságosság tartja fenn ezt a világot, hanem hogy a világ a végtelen és örök isteni személyiség akaratának ténye s hogy ez a személyiség a világhoz az érzésével, szeretetével is viszonylik, tehát a legnagyobb mértékben irracionálisan. Kifejeződik ez a felfogás mindjárt a Commedia legelején, a pokol feliratában és kifejeződik végig az egész költeményen s főként a végső vízióban. Ugyanaz a primo amore, ugyanaz a végtelen isteni személyiség: bent a pokolban Isten nincs jelen és ki sem ejthető neve, de azért az egész pokol beletartozik abba a mindenségbe, mely viszont Istenbe tartozik. Az isteni lényeg transzcendenciája nem állja útját annak, hogy Isten valamely lelki, érzésbeli módon ne vonatkozzék a mindenség minden részéhez, benne a pokolhoz. A tipikus misztikus, Dante, nem is tud más Istent elképzelni. Micsoda belső élete, milyen formát megkövetelő élete van a lelkiállapotok eme rendszerének, bármely oldaláról tekintse az ember? Epikai élete nem lehet: Odysseus és don Quijote útja a valóságon vezet át s útjuk is valóságos, itt ellenben az út lelkiállapotokon keresztül vezet s maga az utazás is lelki élmény, még akkor sem epikai, ha az egész túlvilágot s benne az utat valóságosnak tartjuk, mert az epikai elem csak a miliőben van meg s aminek tulajdonképp epikainak kellene lennie, Dante útja, epikai élet nélkül való lírai variáció, aritmetikai haladvány, tiszta bensőség, nem is szólva arról, hogy az egészet átfogó és összetartó élmény ebben az esetben, a túlvilág s az út valósága esetében is misztikus-lírai. Drámai élete még kevésbé lehet. Át- és átszövődik epikai és drámai motívumokkal, amelyek az egésznek lírai életét gazdagítják, de nem ilyen motívumok teszik valamely mű formáját, hanem az az élmény, mely valamennyi motívumnak legvégső karakterét megadja, helyét és fokát megszabja és mindmegannyit egységbe foglalja. Akár Danténak lelkiállapotait fejezik ki a Commedia körei, akár Istenéit (azt, hogy miként viszonylik Isten a mindenséghez), az alapélmény minden esetben misztikus-lírai s csak mint ilyen érthető és ítélhető meg helyesen: mindaddig, amíg az esztétikusok egyik részt epikus mértékkel, a másikat drámaival, a harmadikat líraival, a negyediket plasztikussal, az ötödiket pittoreszkkel és így tovább mérik, mindaddig lehetetlen igazságosnak lenniük a Commedia egészével, és ráfogják azokat a hibákat, amelyek nincsenek benne. Ha van a világon irodalmi mű, melynek formája és szempontja egységes, úgy a Commedia az és mint ilyen, mint egységes mű kíván megítéltetni. A Commedia monstrum, de tiszta, nem hibrid monstrum, monstruozitása méreteiben van, mint a középkor annyi alkotásának.

A Commediának egészen sajátos a helyzete a lírai produktumok kategóriájában. Minden műalkotás valamely világnézetet fejez ki ideális teljességében. A Commedia azonban nemcsak kvalitatív és intenzív, hanem kvantitatív és extenzív teljességre is törekszik. A görög templomban ideálisan benne van az egész görög szellem s a görögségnek a világhoz való viszonya, a gótikus katedrális azonban enciklopédiája az egész keresztény kultúrának: mindaz, amit a keresztény embernek lelki üdvössége érdekében hinnie, gondolnia, éreznie és tudnia kell, benne és rajta van. Nemcsak ideálisan, hanem reálisan, konkrétül, kifejezetten és részletesen. Ilyen enciklopédikus teljességű katedrális a Commedia. Végső formája egyetlen élmény, egyetlen lelkiállapot, ennek keretén belül azonban igyekszik a lelkiállapotoknak egész skáláját kimeríteni. A Commedia nem ez vagy az az élmény. Hanem az élményeknek élménye, az a lelkiállapot, mely akkor jön létre, ha az emberben minden lelkiállapot megelevenedik. A Commedia összetettsége ilyen: adva van először egy mindent átfogó lelkiállapotnak viszonya bizonyos részleges lelkiállapotokhoz, s aztán ez utóbbi lelkiállapotoknak viszonya valóságokhoz (amelyek itt szimbolikus értékűek). A lírai szellemnek teljes kibontakozása a legmateriálisabb, érzékibb, külsőségesebb viszonytól valamely közvetlen adott valósághoz fel egész az immateriális, érzékfölötti, tisztán bensőséges önmagaérzésig, az abszolút önérzésig, az abszolút szellemmel azonosító önérzésig, a hegeli abszolút tudás pendantjáig: a Commedia a lírai szellem "Phänömenologie"-ja, nemcsak líra, hanem a lírának filozófiája, rendszere. Az összes lírai momentumokat magába öleli. Ch. L. Philippe "lyrisme du corps"-jától, a legkezdetlegesebb materiális létérzéstől és individuális lezártságon és formán keresztül fel az abszolút általánosságig, az abszolút létig, a misztikus élményig: a materiális káosztól föl a szellem mindent átfogó egyetemességéig.