Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 17. szám · / · Figyelő
Kongó, istentisztelet-nélküli ünnepnap délutánjaim jutnak eszembe. Akkor vágytam ilyen lázasan és akkor láttam ilyen renyhe, felületes kábulatban első színét mindannak, ami megfoghatatlan dolgainkban.
Iskolavégezvén álltam így egyedül a műveltségem termette polgári világkertben nyugati szobrok és exotikus növények között. Testvéri ellágyulással keresem meg most Holly Jenőt, ugyanott.
Egyéniségének gerince az "úriság": határozatlan távolállás mindentől, ami ma mozgatja a világot és mégis valami szeizmográfszerű viselkedés. Érdekes furcsaságoknak érzékeli a nagy, erőtermő különbségeket, sokszor oly elemi erővel, hogy ezt az érzést összetéveszti önmagával. Ez az alapja modernkedő, önszapuló, kisöreges mozdulatainak. Alapjában azonban egészséges ösztöne arra viszi, ahol ma erő terem.
Talált is egy pár jól sikerült verset. Egy-egy szép szerelmes hangot, hatásosan világító jelzőket. Kár, hogy őszinte erőben induló lendületeit agyonterheli nagy kiáltó szavakkal.
Kedvesen, könnyen folyó verselését is az bénítja meg, hogy bizony henyén bánik a szavakkal és sem értelmüket, sem vonzási törvényüket nem tartja elég tiszteletben.
Szerves fejlődés képét nem nyújtja ez a verseskötet, de a fiatalság tétova, komoly és könnyű bája teszi teljessé.