Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 17. szám · / · Figyelő
Az izsajásian szigorú könyvben, mit Ernst Bloch
Meg kell mondani, hogy még ha így volna, sem volna szégyen, vagyis értéktelensége ezen időnek azon időkhöz képest. Nem szabad ugyan elfeledni, hogy úgy a fürdőszoba, mint a klozett kezdetei Angliába nyúlnak vissza, azokba az empire-időkbe, melyekből ott bútor is nőtt, még pedig, mint Bloch is megengedi: stílusos. S ha Bloch azt mondja s nyilván nem dicséretképpen, hogy a modern szanitárius fölszereltség lemoshatósága s vízlecsorgása valahogy a priorija minden mai gépárunak, beleértve a legköltségesebb architektúrát, akkor meg legyünk bátrak megfigyelni, hogy e csorgóvizesség és e lemoshatóság híja viszont visszahatóan stílustalanság gyanánt érzik a mai idegzet számára, mikor a mai ember valamely ősi kastély antiszanitárius hálószobájába vetődik. Mint a halottnak körme és szakálla, úgy nő még a halott idők halott stílusa is tovább a későbbi időkben - s ahogy s amiért s amely formában a régi gótikát ma érezzük stílusosnak, abban mindenesetre van stílusa, saját stílusa és benne van a stílusa a mi stílustalan gyanánt lenézett időnknek ahhoz képest, ahogy a saját idejében érezték az akkori stílusos emberek a gótikát. Még az sem bizonyos, hogy stílust nem lehet kigondolni és elhatározni - a szecesszió ugyan nem sikerült, de az empire igen s ez nagyrészt eltökélten s tudatosan kimódolt stílus volt. Noha nem bizonyos, hogy kimódolóiban s az emberekben, kiknek számára kimódolták, valóban több áhítat lett volna, mint amennyinek híjáért szokás okolni a mai nemzedéket s mint amely híját az áhítatnak szokás okolni azért, amiért a mai időnek nincsen stílusa.
Fogadjuk el, hogy nincsen, bár ilyesmi sohasem bizonyos - mint a célok, a stílusok is utólag szoktak kiderülni. S elfogadva, hogy a mai időből egyéb sem nőtt, mint klozett s fürdőszoba. ez sem olyan utolsó kitalálás. A testi kultúra és pallérozottság semmivel sem kevésbé lelki dolog, mint a lélekbeli s a kéjes kényelem, mit a fürdőszoba, a klozett, a gyorsvasút, a hajó s a repülőgép ád a mai embernek, még alkalmasabbá tehetné az áhítatra, mint a büdös lekötöttség, miben ősei éltek. Aminthogy teszi is - nem lehet elhinni, hogy a mai festő kevesebb áhítattal festene, a mai tudós kevesebb áhítattal kutatna, a mai építész kevesebb áhítattal szerkesztene, mint a régiek. S ha azt veszik stílustalanságnak, hogy a mai betonos és acélos konstruktor kényszerűségből konstruál és szimmetrizál, míg a régi csak díszítőkedvből, akkor a nyilván a régit becsülik alá. Konstruálva a régi épület, akár a vertikális gót, akár a horizontális görög vagy renaissance, ugyanúgy a fa, a kő s a tégla teherbírása szerint volt, mint a mai a vasnak, az üvegnek s a betonnak szükségei s lehetőségei szerint. Az ékesség pedig kiütközött volt rajta, belső konstrukciójából külső felülete szerint, mint a cukor a gyümölcsön, mint az ornamentika a kígyóbőrön. Mindig így volt - az építőművészetben az emberen keresztül mindig a természet művészkedett, mely ugyanúgy teremtette meg, ugyanazon törvények szerint az ember kezével a templomokat s a palotákat, mint a maga tartományában ezek őseit: a lombos fát s a kőbarlangot s ugyanúgy fejlesztette s egyben formálta az ember kezével s az ember bukdácsoló tapasztalatain át óriáshajóvá a fatörzset, mint a maga mulatságára a sejtből a halat. Ha valamiben különbözik a mai idő az előtte jártaktól, akkor azzal, hogy a természet ma követelőbben, szinte tudatosabban s mindenesetre egyenesebben avatkozik bele a művészetbe, mint ezelőtt.
Izgató párbaj folyik száz év óta az ember s a természet között - minél inkább ura, ellesvén törvényeit, az ember a természetnek, annál inkább ura, ráparancsolván formáit, a természet a művészetnek. Óhatatlanul. Raoul Francé nemrég könyvben mutatta ki, hogy pillérzetek, géprészek, egész gépek, egészükben úgy, mint részeikben s kivált ornamentika gyanánt ható külső megjelenésükben, mennyire ugyanazok, mint bizonyos növényi részletek vagy alakulatok. Már pedig nyilvánvaló, hogy a mai építészet új rendeltetése a régihez képest, a régin túlmenően, a gépszerkesztés módjára, pontosan a vas, az üveg, a beton törvényszerűségei szerint való megszerkesztése a függőhídnak, a pályaudvarnak, az áruháznak s a közraktárnak. Meg kell szokni, hogy ami konstrukció és szimmetria így keletkezik s ütközik ki, éppúgy művészetnek és stílusnak tekintessék, mint a régi. A festészet bizonyára művészibb művészet, mint a természet piktúrája: a fotográfia. Ahogy a homokkal behintett érclapon, ha vonóval megszólaltatom a szélét, a hangrezgések a homokban látható ornamensekké transzponálódnak: az bizonyára lelketlenebb ornamens, mint aminőt az ember tud összealkotni a különben szintén a természettől adott növényi s állati formák vonalaiból. De ahogyan a vasrudak teherbírásának s az átívelendő távolság parancsának puritánul geometrikus és matematikus kiszámítottsága áttranszponálódik olyan visualéba, aminő például a drezda-blasewitzi vashíd: igazán nem tudni, hol az a római Pantheon vagy roueni Maclou, ami fönségesebb s egyben bájosabb volna és művészibb és stílusosabb volna. S ha azt vetik ellene, hogy nem lehet művészet, mert nem fejez ki egyéniséget, akkor annál rosszabb vagy a művészetre, vagy az egyéniségre, vagy az eddigi művészetelméletekre nézve -, akkor megint bebizonyosodik, hogy a művészetnek csak egy törvénye van: az, hogy a művészetben mindenkinek igaza van, aki valamit meg tud csinálni s ha ez a valaki maga a természet, akkor a természetnek van igaza.