Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 17. szám · / · Tersánszky J. Jenő: Rossz szomszédok
Kezdődött a kánikula.
Mindenki jobb tájakra szökött a fővárosból, aki tehette.
A nap tűzgolyója áthevítette a roppant papírházak minden zugolyát, mikben a pestiek fuldokolva s izzadva henteregtek.
Az utcák megannyi óriás sütőkemence forró falaiként meredeztek s pörkölték, kábították s dohos cipőbűzzel émelyítették a szerencsétlen, loholó pestieket.
Kövér kazánfűtő, elhízott gőzvasalónő, potrohos pék, hájas szakácsnő sorsára gondolni is vértanúság volt, nem szólva az undorról.
A hőség hősök vakmerőségét gyújtotta a locsoló emberekben, vagy talán nagyzási hóbortba hibbantotta szegény fejük, mentőknek képzelve maguk, miközben vízsugaraikkal egyenest a legnagyobb néptömegbe fecskendőztek.
Fehér nadrágok és fehér szoknyák, ha itt árnyékba futottak a lángözön alól, ott meg a fröcskölők permetegjétől menekültek meg, a következő sarkon sáros papírrongyot vágott hozzájuk a szél, aszerint, hogy szárazon maradtak, vagy benedvesedtek, mert az esetben a külvárosok porát sodorta nekik.
Fehér ruhák és fehér szoknyák idegeit tönkretette az örökös rettegés s támolyogva s félig megvakulva kerestek enyhülést a boldogtalanok az uszodákban, miknek vize azonban hánytatóan langy volt, akár óriás gyomor nedveiben kezdenének úszkálást.
Az öngyilkossági rovatokban csupa akasztás s méreg fordult elő. Kinek lett volna öröm tüzet bocsátani koponyájába, vagy meleg vízbe fojtani magát?
Minden ábránd jégruhákból, hűs erdők, hidegen csobogó patakok, havas bércek s kies fürdők gyalázatos fagylaltjairól kelt.
Mindenki a rohadt vidékre szökött, aki tehette.
*
Aznap délután Pistike azzal toppant be Kuvik nagysámhoz: akar-e fürdőre jönni? És hirtelen néhány nevet sorolt föl a mulatótól, kik egy nyaraló helyen készülnek föllépni a napokban s Kuvik nagysámra is számítanak. A részleteket most beszélnék meg a Pistike lakásán.
- Öltözz és gyerünk! - fejezte be.
Kuvik nagysám örömest vállalkozott, csupán azon aggályoskodott, hogy Feladlak urat várja magához s neki ígérte estéjét.
Pistike már kacagni sem tudott bosszúságában ennyi erkölcsön. E tárgyat már annyiszor megvitatták egymás közt, hogy már unalmas volt újra kezdeni. Mindössze csak ennyit jegyzett meg:
- Kijelentem neked, hogy nálad nagyobb hólyaggal még életemben nem találkoztam. Hogy már mindenkit elriasztasz magadtól s kinevetteted magad egy mamlasz miatt. Minap is, nem akarom mondani ki, azt mondta rólad: mióta vőlegényednek nevezed az új szeretődet, úgy beszélsz, mint egy háziáldás.
Nos, Kuvik nagysám, valamicske tanakodás után, úgy oldotta meg a kérdést, hogy meghagyta otthon a szolgálónak, hogy ha Feladlak úr hamarabb találna jőni, mint ő hazaérkezik, akkor várjon rá egy kávéházban.
Ezzel elindultak.
Pedig az ügy úgy állt, hogy magának Feladlak úrnak is galibái voltak a találkozóval, egy közbejött meghívás miatt, igazgatója kerti estélyére. Úgy, hogy jóval hamarabb jött a kitűzött óránál, bejelenteni estéje lefoglaltságát.
Kétségkívül mind a két körülmény egészen a véletlené volt. De már hasonló véletlenek szinte csinálmány szoktak lenni a szerelmek kellős közepén, akár a sebessége teljében rohanó villanyosnál a kanyarodó. Vagyis mindaddig, még egyetlen találka körül sem fordultak elő.
Hát, éppen mikor Kuvik nagysám Pistikével kifordult az utca egyik sarkán, akkor fordult be a másikon abba Feladlak úr.
Ám, csakugyan a véletlen üzelmei által, Feladlak úr, Rózsikát pillantotta meg kis távolban haladva maga előtt, úgy, hogy ha csak nem csökkent léptei kezdő sebességén, láthatólag be kellett érnie őt, még a ház előtt. Be is érte és üdvözölte.
- Kezét csókolom nagyságos asszonyom!
- Jó napot! Hozzánk? - kérdezte Rózsika szívélyesen.
- Igen! - felelt Feladlak úr meglassítva lépteit.
- Persze, úgy tetszik, mintha tényleg mondta volna Teri az ebédnél, hogy várja magát délután.
Eközben Feladlak úrnak tekintete meg-megkerülte oldalvást az asszony alakját.
Rózsika határozottan csinos s kívánatos nő volt még. Divatos, zöldhajtókás, fehér ruhában, mitől barnás nyaka s egy-két fekete hajtincse izgatón ütöttek el. Szemének érdekes, kevéskén bandzsi állása és pupillái mélyén, mintha állandóan csintalan sugárka bolygott volna s ugyanaz ingerkedett mozgékony orrocskája hegyén is.
- Maguk nagyon jóban vannak a húgommal - szólt kacér szemvetéssel, mit Feladlak úr éppoly udvarias nyakvonítással igenlett meg, akár azt jelentették volna ki előtte, hogy őt Feladlaknak hívják.
- A húgomon látom, hogy elcsavarta a fejét. Maga nagy csibész. Senki sem gondolná magáról.
Ily csacsogás közt értek a házhoz s a fölvonón szálltak az emeletre, mialatt Feladlak úr közvetlen az asszony mellett állt, hogy könyökeik érintkeztek, de egyikük sem vonta el. A zökkenésnél pedig egészen odasúrlódtak egymáshoz, mi Feladlak úrnak nem kellemetlen borzongást kergetett szét a bőre alatt. Ugyanez történt a fülkéből való kilépésnél. Úgy, hogy Feladlak úr, követve az asszonyt a keskeny körfolyosón, mindent gondolt e véletlenek s vigyázatlanságok révén, kivéve valami épületeset.
Rózsika úgy látszott igen csintalan kedvében volt.
A Kuvik nagysám ajtójához érve, ráütött arra öklével s bekiabált:
- Muci, itt a barátod!
- Kezét csókolom, nagyságos asszonyom - búcsúzott Feladlak úr s tényleg kezet is csókolt az asszonynak.
Csakhogy Rózsika már bement lakásukba s Kuvik nagysám ajtaja az ismételt kopogásra sem nyílt meg. Ellenben Rózsika jelent meg újra, most már hajadonfőn, a másik ajtóban.
- Ott hiába kopog - szólt. - Őnagysága elment. Épp most mondja a cseléd, hogy meghagyta neki, ha maga jön, menjen a Hegedűs kávéházba s várja meg ottan. Pistike vitte el valahová.
- Ejnye! - csettintett kedvetlen Feladlak úr.
- Nagy méreg, mi? A madárka kiröpült.
- Nem azért - vakarta állát savanykásan Feladlak úr -, hanem én soká nem várhatok rá, mert épp azt jöttem mondani, hogy egy meghívásom van s csak most lehetnénk együtt, később mennem kell.
- Hát tudja mit? - mondta Rózsika. - Ha már bolondot járattak magával s idefárasztották, megkínálom magát uzsonnával. Nem uzsonnázott még? Különben egy csésze kávé így is fölfér. Egyebem nincs, legföljebb egy kis vajas, vagy mézes kenyeret kap hozzá. Csak tessék!
- Köszönöm nagyságos asszonyom, de okvetlen beszélnem kell...
- Hát ne szabadkozzék, Terit most így sem találja még a kávéházban, ha az a kis sátán cipelte magával s mindegy hol vár. Tudom, hogy nem kárpótlás magának egy vénasszony társasága művésznő húga helyett... Na, de ne állasson itt kinn.
- Ó, nagysás asszonyomat még senki sem merné vénasszonynak nevezni - mosolygott valamelyest idétlen Feladlak úr, miközben engedett a hívásnak s már az előszobán mentek át.
Idétlen valamelyest, egyrészt nem lévén a bókok embere, másrészt, mert az asszony magatartása bizonyos kis hökkedelmet költött benne. Csak nem pályáznék szintén? - gondolta s éppen nem volt ez ellenére.
- Tessék parancsoljon, foglaljon helyet. Maga még nem is volt nálunk. Ronda egy lyuk, de ilyen szegény embereknek nem telik jobbra. Hanem egy percre megbocsát, hogy lelököm magamról ezt a ruhát.
Valójában a szoba nem igen tette Feladlak úrra a szükség benyomását, bárha miben sem ütött el ízlésmentességét tekintve egy pesti polgári lakástól rózsás falfestésével, nagyított fényképkettesével s olajnyomataival, miknek eredetije is kész könnyek műértő szemek számára. De rendtől ragyogott s kényelemről tanúskodott s amellett a nap elöl lebocsátott redőnyei hűs és előnyös félhomályba burkolták.
Feladlak úr épp a nagyított fénykép férfi tagját szemlélte a falon, mikor Rózsika újra benyitott.
A cseléd pedig egy tálcán csészéket, kannát s kenyérszeletkéket hozott be s egy kis asztalkára tette.
- Tegyük ide ezt az asztalt. Így na! - szólt Rózsika s az asztalkát a sarokba vitte a dívány elé, hová a cseléd egy zsöllét húzott aztán hozzá. - Itt legjobban szeretek ülni. Ez a kis pucik a legkedvesebb ebből a szobából. Itt kézimunkázok. Persze most alig jut rá időm. És az urammal is mindig itt beszélgetünk. Lidi, maga darálja meg az egész kávét mostan, ráér.
Feladlak úr tévedett, vagy nem, úgy tetszett neki, a cseléd bizonyos értő pillantást vált kimenet asszonyával s kisvártatva már hangos danolása hangzott be, mely a daráló egyhangú zörejét kísérte.
Rózsika vendégét a díványra ültette, míg maga a zsöllyébe telepedett, mit közvetlen melléje kellett húznia Feladlak úrnak, ha ülve akarta végezni a töltögetés háziasszonyi tisztét.
- Szereti-e a fölét? - kérdezte. - Habot nem hozattam, mert nem számítottam vendégre s én, mint afféle öreg nénikék, így szeretem. Ha húgommal uzsonnázik, bizonyára különbet kapnak a kávéházban. Ő különben soha sem uzsonnázik itthon, még vacsorázni is ritkán. Persze magával, vagy másokkal. Neki könnyű, úgy élhet, ahogy akar. Hova mentek volna máma?
- Ma nem lehettünk volna együtt - válaszolt Feladlak úr oly hangon, mint aki már ezt nyilvánította egyszer.
- Hogyan, hát nem azért jött?
- Nem, a délelőtt egy meghívást kaptam, amit nem lehet elutasítanom, csak azért jöttem, értesíteni Terit. De most már nem tudom, hogy is értesítsem, mert nemsokára mennem kell s míg átöltözöm otthon... Mindenesetre benézek a kávéházba s ha nem találom ott még, hagyok egy névjegyet neki. Eléggé bosszant az ügy.
- Na maga igazán hűséges lovag, hogy úgy kétségbe van esve, mint látom. Ha Teri is olyan hű magához, akkor csakugyan ki lehetne állítani magukat. De én azt hiszem, őt nem fogja annyira gondba ejteni a dolog, mint magát, kivált ha Pistike volt érte. Ez a kis lotyó, mit mondjak? a legnagyobb kerítőné Budapesten. Áh! külön Teri sem olyan szende kis angyal, amilyennek mutatja magát. Ne féltse, talál ő is hamar társaságra, hol megvigasztalják. Annyi tény, hogy maga most nagyon megfőzte s alig akar tudni másról. De hogy igaz ez? Hát én nem járok utána bizonyára. Különben Istenem! Ő minden hónapban meg van főzve. Most maga, azelőtt mások, majd maga után is más, ahogy eszébe jut. Most ugyan még csak hagyján. Az utóbbi időben még komolyodott egy kissé. De azelőtt, míg növendék volt, jobb nem is beszélni! Olyan könnyelmű fruska nem volt a kerületben. Az anyja engemet nyaggatott, hogy vigyázzak rá. Ilyet! Egy leányra vigyázni, aki rosszalkodni akar. Hisz ha szóltam még neki állt följebb. Összeveszett velem. Na! Ha magának elsorolhatnám, mit művelt ez. Elhiszi, hogy kikezdett a férjemmel, ezzel a kopasz, vén, szamárral, s az még ugrott neki. Sok volt, sok, mondhatom magának. Annyira ment már, hogy ide kezdett hordani magának a lakásba mindenféle alakokat. Na, fiacskám - mondtam -, ezt már kikérem magamnak. Másutt, tessék! De ez tisztességes ház s az én lakásomban nincs találkahely. A lakók is beszélték már és közbelépett a férjem is. Na igen, ha egy vendég jön, egy barát mint maga, vagy az Egyed volt, vagy másik, harmadik. Volt így is elég. De a férjemmel kaptak össze aztán. Azóta sem beszélnek. Arról is azt mondta, hogy én késztettem föl rá. Én aztán persze kibékültem vele. Hát teremtőm, a testvéremért sem tehetem és ő maga is, ha nincs rajta a bolond hava, meg kell hagyni, ritka bájos kölyök.
E kis fölvilágosítás nem sok kétséget hagyott a nagynéni érzelmei felől a húg iránt. De célja, akár az volt, hogy vendége vonzalmát csappantsa iránta, akár, hogy azokat maga iránt fordítsa, körülbelül mindkettőt elérte. Vagy nélküle is úgy lett volna. Bizonyos, hogy abban a pillanatban Feladlak úrnak, Kuvik nagysámhoz hasonlítva, valóban olybá tűnt Rózsika, akár magának a tisztaságnak gömbölyded nemtője. Szinte holmi izgató dicsfény sugárzott ki belőle, ha nem is annyira kontya tájékáról, mint egyéb kerekdedségeiből.
Feladlak úr pillantása ismételten végigmászkált Rózsika csupasz karjain, meg elténfergett ruhakivágása környékén, mint valami tótágast fordított kapu ívein, de eszébe jutott igazgatója meghívása s keze végül mégis órazsebéhez indult: nem túlidőzik-e már?
Ez a megtántorodás persze nem kerülte el az asszony figyelmét, érezve, hogy itt most más billentyűket kell megszólaltatni.
- Tudja - szólt -, meg akartam már egyszer kérdezni magát, vajon emlékszik-e még, hogy mikor egész kis fiú volt s még én is egész bolond kislány, mit ígértem egyszer magának?
- Igen, emlékszem valamire - válaszolt Feladlak úr. - Én sokszor jártam át nagysásasszonyomékhoz s nagysámasszonyom többször hazajött Budapestről...
- Igen, igen - nevetett az asszony. - És emlékszik, hogy egyszer mi történt? Biztosan persze én sem tudom már. Úgy rémlik, maga előbb rám ijesztett. Nem így volt? Le voltam vetkőzve a szobában a nagy melegben. Nem is! Mosdottam éppen reggel és visítok: ki az? Hát maga! Na, ekkora legény! hát kacagtam. Én igazán oly ártatlan is voltam lánykoromban, futottam a férfiaktól, nem mint manap ezek a lányok. Na!... Elég az hozzá, tudom, összecsókoltam magát és az ölembe vettem a díványra. Oly helyes, kis okos kölyök volt, mintha most is látnám. Hahaha! úgy hozzám bújt. Csak ingben voltam, biz' isten csiklandott. Majd megettem. Hahahaz! és észrevettem valamit és mindjárt azt gondoltam: na, ebből a kis zsiványból is nagy nőcsábász lesz valaha! Hát nem volt igazam?
Mindez természetesen dévaj szemvillanások s hajladozásokkal volt előadva Feladlak úr számára, kinek e hang már fölöttébb tetszetős volt s tanakodásra késztette magában, ne kísérelje-e meg, csak úgy véletlenből, mialatt nevetnek, rátennie kezét Rózsika karjára, mit az egyre végignyújtott a csészék között előtte az asztalon.
- És aztán emlékszik? Én azt ígértem magának, hogy ide szökünk Pestre. De maga nem hitt, okos kis gyermek volt, mindent tudni akart. És eszében tartotta aztán. Mert arra már egész jól emlékszem, hogy épp aznap, mikor csomagoltam, láttam, hogy jön megint át. Mondom anyámnak: ne tessék szólni, hogy itt vagyok s azzal elbújtam az ajtó mögé. Hallottam, amint maga mindjárt engem kérdez s intettem anyámnak, mondja magának, hogy már elutaztam. Láttam, milyen bús lett erre egyszerre a kis arca. - Elment? na megálljon! - azt mondta és kiment apámhoz az udvarra. Akkor aztán elmondom anyámnak, miért kérdett maga engemet. Anyám persze összeszidott: mit bolondítok egy gyereket, még majd megmondja otthon. Tudja, tényleg, még az isten is megbüntetett. Leejtettem a tüzes fodrozóvasat és összeégettem vele magamat. Még most is itt a helye. Egész jól látszik.
Ezzel Rózsika keblére mutatott, jóval beljebb a kivágáson, a ruha alatt. Mire Feladlak úr roppant készséges érdeklődéssel hajolt oda csíptetőivel.
- Na-na! hát csak nem gondolja, hogy meg fogom mutatni? - védte az asszony a kérdéses pontot dévajul villogó szemekkel.
Feladlak úr fölhahotázott.
- Haj, haj! régen volt - sóhajtott Rózsika aztán. - Most már a kis fiú nagy fiú. Nem lehet ölbe kapni, mint akkor. Most már biztosan nem is kívánkozik öreg nénik ölébe.
- Téved nagyságos asszonyom - kacagott Feladlak úr.
- Ugyan! Kis hamis! - incselkedett az asszony. - De mit néz folyton ide? Igen, itt van egy pecsét, magáért.
- Nem hiszem, hadd látom - közeledett Feladlak úr, előrenyújtva kissé remegő, forró kezét.
- Csiba! szemtelen! Mily kíváncsi - húzódott hátra a zsöllében az asszony, miközben Feladlak úr, már félig állva hajolt hozzá, kikerülve az asztalt. - Ott maradjon! - kiáltott Rózsika, de szemeinek, a szorongatott mímelő kifejezése, inkább késztettek minden vakmerőségre.
- Akkor megmutatja? - alkudott Feladlak úr.
- Csak onnan! Ott álljon!
Ezeknél a szavaknál Rózsika, védelmül előrenyújtotta karját, úgy hogy keze feje, akár csókra nyújtaná azt, csaknem a Feladlak úr száját érte s Feladlak úr nem is mulasztotta el legott összecsucsorítania ajkait.
De ugyanakkor Rózsika már ügyesen föl is ugrott helyéről s a merénylet elől ott keresett menedéket, ahol kevesebb volt, a szoba sarkában.
- Majd ha fagy! - kiáltotta közben diadalmasan, hogy rászedte támadóját.
Csakhogy akkorra már Feladlak úr is mellette termett s az asszony fogva volt karjaiban.
- Oh! oh! rossz ember. Maga rossz ember! - forgatta el az asszony fejét a csók elől, mit Feladlak úr nem is ajkainak, hanem nyakának irányított. - Nem, nem engedem, soha! - lihegte az asszony, míg Feladlak úr tapasztalhatta, hogy miközben ajkát félti tőle, annál jobban simul hozzá forró testével.
Nos, a végül mégis megadott csók alatt, Feladlak úrnak lángok csaptak ki tarkóján s nem sokat teketóriázott. Meglehetős benn volt a gyakorlatban.
- Jahaj, az istenért, mit akar? - lelkendezett Rózsika. - Az uram hazajön és így kap és bárki bejöhet, eresszen!...
- Bezárom az ajtót! - indult tehát Feladlak úr.
- Nem, nem, nem, kedves! - csimpaszkodott az asszony Feladlak úrba s rengő kebleivel annak karjára omolva vitte magát vele. - Nem, kedves! Jaj, elvesztem a fejem! Mi van velem? Mit akar velem? Nem szabad az ajtót! Nem kell. Még rosszabb. Ó, miért akarja? Én meghalok!... hallatta Rózsika az álkívület műsirámait.
- Hát akkor!... fordult vissza Feladlak úr terhével együtt. - hát akkor...
Hát akkor, a következő ottan, minden hasonló eset egyik mása volt. Legföljebb nem a lányosak, szőkék, édesek közül, hanem az asszonyiak, barnák, telhetetlenek, majdnem kínzóakból egy.
Kissé később Rózsika, már Feladlak úr mellett ülve a díványon, annak vállára hajtott fejjel suttogta.
- Kedves, kedves! Mit csinált velem, maga rossz fiú? Soha ilyen még velem elő nem fordult. Magam sem tudom, hogy vitt rá a bűnöm. Én röstellem. Maga az első férfi, férjemen kívül... Kétkedik? hát dűljön itt össze rám ez a ház, ha nem igazat mondok.
Ha Feladlak úr babonás természet, e kijelentés csakugyan megijeszthette volna, hogy rá, megindul a ház alapjaiban. De Feladlak úr eközben mindössze affélét gondolt: na, ez nem nagy munka volt! Azzal valami külső motozásra figyelt föl.
- Mi az? Mit hall? - rezzent meg kissé Rózsika. - Ó semmi. A lány zörög. Hallja, hogy dúdol. Az nem jön be, ne féljen. Férjem nem ott, hanem ezen az ajtón szokott jönni. De ő nem lehet itthon, csak kilenc után. Addig nem mozdulhat el az üzletből. Attól nincs mit tartani. Hány van most? Ó még sok addig. Tudja, engem a férjem, most, utóbbi időben, nagyon elhanyagolt. Ő egy kiélt alak, száz szeretője volt legény korában és akkor elvesz engem, egy ártatlan leányt. Hát én sem voltam már egészen fiatal, mikor hozzá mentem, bár ne tettem volna! de én soha, sem azelőtt, sem azóta meg nem csaltam. Én most sem bírok még magamra eszmélni, hogy esett meg ez velem, de maga olyan vakmerő!
Mindezt megfelelő törleszkedésekkel és simogatásokkal kísérte, mikkel szemben Feladlak úr hallgatagon csak le-lehunyta olykor szemeit.
- Gonosz nőcsábítója! Tudtam valahogy, mikor megláttam magát, hogy magának nem leszek képes ellent állni. Pedig mit mondjak? már ezreket ígértek nekem, hogy hűtlen legyek a férjemhez, de még gondolni sem mertem rá. És az uramtól, ettől a hálátlan disznótól, most is csak annyit kértem, hogy küldjön el legalább két hétre, fürdőre. Mérgemben már azt mondtam neki tréfából: vigyázz, mert majd elvisz a szeretőm! És itt van, máma megcsalom, legelőször magával. Istenem! mi jut eszembe! Ha ezt Teri tudná! Na, akkor lenne nekem! Nem, én nem akarom magát elvenni tőle. Maga is, nehogy az istenért elejtsen előtte valamit. Hisz én tudom, úgyis nem is fogok én kelleni magának mellette. Ő szebb és fiatalabb is...
Feladlak úr felelet helyett most magához vonta az asszonyt. Az most már maga húzta Feladlak úr fejét magához, míg ajkai körül szinte harapásszerűen villantak ki fogai.
De egyszerre, rémületes, halk sikollyal lökte le magáról Feladlak urat.
Feladlak úr azonban, az asszony elmeredt szemeinek irányát követve, már csak a szomszéd szobába nyíló ajtót látta becsapódni, meg egy poharat, mely a becsapott ajtó előtt tova gurult a szőnyegen.
Erre Feladlak úr is ijedten kapta össze magát.
- Teri!
- Teri volt! - riadtak egymásra s a következő percben Rózsika már hevesen lökdöste kifelé Feladlak urat.
- Menjen az istenért utána és akadályozza meg, hogy csináljon valamit. Képes rá, hogy a férjemhez megy. Istenem, tönkre vagyok téve, magáért. A becsületem, mindenem, egy botlás miatt. Menjen és mondja, hogy ezt a heget mutattam itt magának. És tréfáltunk. Menjen!
*
Kuvik nagysám épp eleget látott.
A megbeszélés a várakozásnál is hamarabb véget ért s mivel a társaság föloszolt s Pistike is a kávéházba szándékozott hát elkísérte Kuvik nagysámot, ki előbb haza akart nézni Feladlak úr miatt s onnan a kávéházba.
Útközben aztán Kuvik nagysám szomjas lett s mikor fölértek a szobába és kiment a cselédet megkérdezni Feladlak úr felől, egyúttal egy poharat is fölkapott.
Ezt a poharat ejtette ki aztán kezéből a látványra, mikor a másik szobába nyitott.
Pistikének volt nagyobb ámulata. Amint Kuvik nagysám egyszer csak visszacsapja az ajtót s azzal megfordul maga körül, aztán hangtalan s szemeiben éppoly döbbenettel réved körül, akár valamit elvesztett volna s azt keresné a szobában.
- Mi az? Mi van ott? - tudakolta Pistike élénken s odalépett barátnőjéhez.
- Gyerünk! Jújj! Menjünk innét! - szólalt meg erre Kuvik nagysám, miközben fölcsapta újra egy zsöllére vetett kalapját és sötéten, sürgetőn s magyarázat nélkül tolta ki magával Pistikét a szobából.
Valóban mit is mondhatott volna Pistikének? Még öt perce sem múlt, hogy följövet zsémbelődéseire s korholásaira úgy beszélt neki Feladlak úrról, mint akire iránta való őrült szenvedélyében végzetessé válhat talán, akár egy találkával való megcsalattatása is.
- De hát mi van veled? Ezt nem értem. mondd hát el legalább mi volt ott? - állt meg Pistike a folyosón s szemei össze- vissza, meglepetést, sejtelmeket s kacaghatnékot lövelltek barátnőjére.
- Ne kérdezzed! Semmi sem. Óh utálat! Jőjj hát! - fogta meg karját Kuvik nagysám s húzta magával.
Már a lépcsőnél voltak.
- Na, ez nagyszerű! Ilyet még nem pipáltam! - ámuldozott Pistike s hitelen visszafordult, mivel maguk után siető léptekkel látta közeledni Feladlak urat.
Szemeiben annak is hasonló nyugtalanság s arcán még gyanúsabb vörösség. De különben elég jól színlelt egykedvűség.
Pistike túl finom eszecskéje máris körülbelül az igazságot kerülgette, kivéve, hogy képzeletében a szobalány vásott kifejezésű arca jelent meg, mint aki s e különös mozzanatok közt kapcsolatok lehetnek.
- Hát hova szaladtok? - kérdezte Feladlak úr beérve őket.
- Én nem tudom, tőle kérdje - felelt Pistike ártalan, miközben vonásain bizonyos kárörömféle bújócskázott.
De Kuvik nagysám nem szólt, hátra sem fordult s Feladlak úr sem tudta mivel kezdje a továbbiakat.
Így mentek le a lépcsőn, egész a lépcsőházig. Ott már Pistike nem állhatta tovább a hallgatást s így szólt Feladlak úrhoz:
- Én nekem sejtelmem sincs ugyan, hogy mi történt maguk közt, de remélem, hogy csak nem miattam vesztek most össze. Mucit én vittem el a találkájukról, az igaz, de egy vendégszereplést kellett összehoznunk. Hogy most miért lettek ilyenek egyszerre egymáshoz... Vagy mi baja Mucinak?...
Feladlak úr erre közbeszólt. De nem Pistikéhez, hanem Kuvik nagysámhoz fordulva.
- De hát mi lelt téged?
Kuvik nagysám csak arcocskáját fordította feléje s merően, lesújtóan nézett a szemébe.
- Hát kérlek - jött elé kissé megzavarodva Feladlak úr a magyarázattal. - Hamarabb jöttem, mert egy meghívásom van és értesíteni akartalak. Rózsika aztán behívott uzsonnára.
Pistike legott megértett mindent. Hát nem szobacica, hanem a nagynéni. Ez még jobb!
Már az utcán voltak s most megálltak a járdán, minthogy Kuvik nagysám, mielőtt Feladlak úr tovább beszélt volna, ingerülten félbeszakította őt.
- Kérlek, legalább ne beszélj! Nem vagyok kíváncsi semmire. Egyáltalán ne szólj hozzám. És egyáltalán jobb, ha elmégy. Eredj kérlek. Isten veled!
Ezzel Kuvik nagysám megfordult és tovább indult.
Pistike mulatságos fintorokat vágott eközben, nem bánva, ha Feladlak úr észreveszi. Sőt. Itt-ott, hogy kacagásba nem tört ki.
Feladlak úr azonban mégsem hagyhatta ennyiben.
- De bocsáss meg, csak...
- Nem értesz magyarul, hogy nem akarok hallani semmit? - esett a mentegetőzésbe Kuvik nagysám s most már olyan tartást vett, hogy félő volt, miképp a következhetőkre már az elmenők figyelme is odairányulhat.
Nem messze voltak éppen egy villamos megállótól, hová most futott be a kocsi. Pistike kivehette Kuvik nagysám viselkedéséből, hogy az ügynek komolyabb kimenetele válhat a mulatságosnál. Aztán különben is eleget tudott már. Azért hirtelen így szólt:
- Na! énnekem semmi kedvem sincsen végig élvezni a civakodásotokat. Veszekedjétek ki magatokat. Jó mulatást! - s azzal szaporán a villamos felé sietett. - Muci, ne felejtsd, amiről beszéltünk! - kiáltott még vissza a kocsi lépcsőjéről s látták, hogy magában kacagni kezd.
Kuvik nagysám arcán jól látszott, mily zokon esik Pistike viselkedése. Látszott abból a pillantásból, melyet róla aztán valami dacos szomorúsággal eresztett el az utca hosszán a járókelők fölött s mi mintegy mondta: hát íme, a legjobb barátnőjének is csak nevetség, ha valami éri! Azzal Feladlak úrhoz fordult:
- Tessék, mehetsz te is!
- Már megengedj! - redőzte szemöldeit komolyra Feladlak úr. - De talán megmagyaráznád, minek vagy egyszerre ilyen velem szemben?
- Hallatlan! - képedt el erre Kuvik nagysám. - Mégis hallatlan, egy embertől ilyen szemtelenség! Még neked áll följebb!
- De hát kérlek, mit láttál? - engedett valamelyest a hangban Feladlak úr s nyilván puhatolózásképp is. Minthogy azonban Kuvik nagysám nem érdemesítette több szóra, hát maga folytatta. - Kérlek, Rózsika megkínált uzsonnával, míg jössz. És tehetek róla? Valamit mesélt, hogy mikor kisgyerek voltam, megsütötte magát miattam a mellén. Erre, nem mondom, szemtelenkedtem, hogy látni akarom. Na, és te akkor nyitsz be és ezért itten... Nos megengedem, hogy...
Feladlak úr mindezt majdnem a megbántott ártatlanság legkomolyabb hangján adta elő.
- Ugyan! - szólalt meg végre Kuvik nagysám, megsemmisítően, mikor már Feladlak úr csak összevissza habogott. - Ugyan! A mellén? Azt néztétek? Szóval nem a combján: Mert ha éppen tudni akarod, én Rózsinak a combját láttam. Óh undor! Hogy is beszélhetek róla? Kérlek, pusztulj a fenébe!
Feladlak úr belátta, hogy itt az alakoskodás nem segít. Egy pillanatra csaknem kacagnia jött a helyzeten. De Kuvik nagysám keserű arcocskájára pillantva, nem merészelte. Hát meghunyászkodva, kis szótlanság után így kezdte:
- Nos, bevallom, gazság, belátom. Nagyon haragszol, Muci?
- Én, haragszom? - felelt vontatottan Kuvik nagysám, miközben furcsán elborult tekintete. - Dehogy haragszom. Kire haragudjak? Nem haragszom, csak úgy megutáltalak, úgy, hogy soha többé rád se tudok nézni. Nézd! ne is kísérelj engem kiengesztelni. Végeztünk és megvan! Nem haragszom reád, te jól mondod, nem tehetsz róla, férfi vagy s mind egyenlőek vagytok. Én csak Rózsit gyűlölöm. Mert ő a gyalázatos, ki mindig engem mond annak. Ha egy asszony nem akar, akkor nem, hogy arra vihesse egy férfi, hanem úgy tudhat viselkedni, hogy még eszébe se jusson annak, hogy nővel van. Ó, émelyedik a gyomrom, ha előttem vagytok ottan. Soha egy jó gondolatom nem lesz rólad többé, hogy előttem ne legyen az a kép. De istenem, mily ostoba is vagy te. Most képes vagy föltenni rólam, hogy hízelkedésekkel újra kibékítesz. Ne vágd legalább azt a sunyi arcot! Tudod... ezt különben nem vagy te képes fölfogni!... ha engem megcsalsz és meg is mondod: megcsaltalak! Bánomisén! Hidd meg, ha egy szolgálóval, egy utcai lánnyal, vagy akár egy hercegnővel, mindegy, akárkivel és máskor. De akkor, amikor engem vársz, az édes nénémmel, egy férjes asszonnyal! Hát mi vagyok én? Én nem vagyok elég jó szeretődnek? Nem, hogy megcsalsz, te nem érted ezt! hanem, hogy akkor, mikor csaknem ott vagyok. Hát én utolsóbb vagyok neked egy tespedt, kancsi dögnél? Aki most neked a tisztességes asszonyt adja és míg lány volt, az egész üzlet, az egész körút végig ment rajta és most is, úton-útfélen megcsalja az urát, mint mondjak neked? pénzért! Hát te azt hiszed, hogyha Rózsit megkaptad, ezzel valami nagy hódítást csináltál? Ej istenem! undorodom tőled, tőletek. Menj már! Isten áldjon meg! Menj, menj! Nem bánom én, nem vagyok kíváncsi, akárhová. Még látni akarsz? Minek?
*
Feladlak úr vezérigazgatója egy ravaszdi, simándi emberke volt. Tartása s arckifejezése némileg emlékeztettek a piros alsóra. Sőt talán az élet nagy játszmájában való helyzete is, mint ahogy az ismeretes, idegenből áthonosult alsósban, ez az igénytelen kártya viszi a főszerepet, sorban ütvén az eredetileg rangosabbakat.
Magyarországba szakadt osztrák katonacsaládból származott s fémkohász hallgató volt a selmeci főiskolán, de e tanulmányai félben maradtak s különböző életpályákon való kísérletek után került alkalmazásba az akkoriban alakult gyártelephez s aztán szerencséjére, összeköttetései s élelmessége révén a vállalat élére. Nem annyira magához az üzemhez való szakértelme, mint inkább üzleti érzéke által nőtte ki magát, a gyárral együtt valamelyes tekintéllyé ipari s pénzügyi körökben. Éppígy emelve magával rokonságát, adva túl édes és unokanővérein s dugdosva be állásokba férfi véreit.
Ő maga későn nősült s jócskán deresedő apa létére, két egész apró lánykája volt. Felesége jókora hozományával együtt valami súlyos szervi nyavalyát hozott házasságába, valami sápkór félét s többet élt orvosságokon, mint étkeken s többet távol gyógyhelyeken, mint otthonában.
Ezúttal is oda volt, kislányaival együtt s ha szüksége került, a háziasszonyi tisztet helyette sógornője látta el házában, férje nővére.
Az igazgató nővére effélére valóban jóval rátermettebb s jelentékenyebb nő volt. Özvegy Tsitseri Borchó Gyuláné eredetileg, de másodszor is özvegy vágszeghi Tutajos Tibor báróné, tehát megszólításra megvetés terhe alatt: bárónő! Ámbár második férje, a méltóságos özvegységen kívül nem hagyott rá mást, mint adósságokat, meg ájulásig beteges irtózatot a gyomorrák említésénél, amiben meghalt. Épp így első férjétől való leánya Tsitseri Borchó Lenke sem neheztelt, ha bárónőnek nevezik, valamint fia Tsitseri Borchó Tamás sem, ki fogalmazó gyakornok volt s többszörös vívóbajnok.
*
Feladlak úr kissé megkésett az estélyről.
Kissé sápadt volt az izgalmaktól s sietségtől, abban az ideges fáradtságban, mi lankadtság mellett élénkebbé szok tenni s ami nem volt Feladlak úr hátrányára, ki rendes közérzületben inkább volt merev s szögletes.
Az igazgató kertje kivilágosan, elég kedvesen vált ki a domboldal sötét környezetéből.
A kéjlaknak meglehetősen terjedelmes terasza szolgált a kertre, mit még tovább szélesítettek, ledöngölt vörös homokkal pótolva ki, nyilván a tánc céljaira.
Ugyanott éles villanyfény volt, körül karosok, zsöllyék, székek s a fal tövébe hosszú asztal, hűsítőkkel. Ennek közelében cincogtak a zenészek.
Alább a kertben, szétszórtan, kisebb-nagyobb asztalok, ügyesen rejtve a lugasok s fasorok mentén s halványabb s színesebb papírlámpa világítás.
Ez igen előnyös s fölötte eszélyes volt elrendezésnek. Az estély inkább afféle ünnepély volt a gyárral kapcsolatos valamely alkalomra s a meghívottak közt sok, össze nem illő nép. Rang és vagyoni előkelőségek, vagy igényesebb körökből valóak, javarészt a gyár körüli érdekeltség révén, kiknek semmi kedvük sem volt alantosabb gyári alkalmazottal mulatozni, megelégedvén, ha pénzszekrényeiket tömték robotuk s éhbéreik árán.
Szóval vegyes társaság volt, majdnem népünnepély jellegű, mint ezt éppen egy éltes, sugár s előkelő tartású úrinő jegyezte meg szomszédjának.
- Igen, valóságos népünnepély drágám, ne csodálkozz, ezzel tartozunk ezeknek az embereknek. Igazad van, lehetetlenek azok a csipkék azon az asszonyon, s hogy ülnek ott a férjével, na! De mi magunk közt maradhatunk, üljetek oda, ott a lányom, meg a fiam, én, megbocsátasz, hogy egyelőre el leszek foglalva.
Ez az asszonyság volt az igazgató húga, a háziasszony.
Ott álltak az épületből a teraszra szolgáló kijárat körül. Ott volt az igazgató is.
Feladlak úr bejövet épp őt találta elsőnek.
Feladlak úr az igazgatónak már félig-meddig kedvencei közé tartozott, pontossága, megbízhatósága s munkaerejével s az öreg úr a legszívélyesebb mosollyal nyújtotta neki üdvözlésére mindkét kezét egyszerre.
Máskor talán kissé kimértebb volt, de ezúttal nyilvánvalóan nem az alkalmazottját, hanem vendégét üdvözölte.
- Isten hozta nálunk. Remélem jól fogja magát érezni. Hadd mutassam be mindjárt húgomnak, a háziasszonynak. Feladlak, legifjabb mérnökünk, ugye, még nem ismered?
Feladlak úrnak úgy tetszett, az igazgató mind nevét, mind a "mérnökünket" a szokottnál nagyobb nyomatékkal ejti ki húgának. Ám ugyanakkor a bejáratnál újabb vendégek mutatkoztak, nyilván holmi előkelőségek, mert az igazgató már oda is fordult, hogy eléjük induljon s erre a háziasszony is azokra irányította a mosolyt, mit eredetileg Feladlak úrnak szánt. Szóval Feladlak úr meghajthatta magát és eltágulhatott, hogy a továbbiakra nézve mint mindenha, megfeleljen főnöke reményeinek s megkezdje jól érezni magát.
Igaz, ezúttal kissé kérdéses volt, miként oldja meg ezt a feladatot. Mert egyelőre, amerre csak nézdegélt, csupa merő idegent látott, kikhez nem állíthatott oda, viszont félő volt, ha még soká áll ott feketében s magában, még valaki szivarért szalajtja. Szerencsére fölfedezte egy lugas rejtekében a gyár egyik hivatalnokát feleségével s feléjük tartott.
Na, ezeknek az embereknek társasága nem sok mulatságot ígért számára. A férfi gyomorbajos volt, keserű és lobbanékony. Amellett őrült féltékeny nejére, egy szeplős, homokkőszínű nőre, ki inkább elkedvetlenített volna bárkit minden gerjedelemtől, ha csak nem túl vérmes. Más választása azonban Feladlak úrnak nem lévén, hát odaült az asztalukhoz.
Ott a hivatalnokné épp abban buzgólkodott, hogy sorban kínálja férjét az étkek s italokból, míg a férj a gyomorbetegek sóvár pillantásával meredt sorban az étkekre s italokra s utasította vissza sorban őket. Így a nő maga ízlelgetett s csipegetett sorban mindenből. Látszott, hogy éhe is, szomja is több volna, de férje miatt lemond csillapításukról, mintha maga is étvágytalan volna. Látszott, hogy mindketten feszélyek s kényelmetlenségek súlyosbította unalomtól nyomorgatva, az ágyra gondolva gunnyasztanak ottan.
Feladlak úr szintén étkekhez étlen, italokhoz szomjatlan, társalgáshoz mondanivaló nélkül unatkozott ott velük.
Kenyéradóik robotjában voltak itt is, még rosszabban a mindennapinál, csak ennek éppen estély s szórakozás neve volt.
A terasz felől a zene valami keringőbe zendített s néhány pár táncolni kezdett. Úgy tűnt ez is ímmel-ámmal indult meg s föllendítése érdekében legkivált egy csinos s előkelő külsejű fiatalember fáradozik.
De ugyanezt a fiatalembert másutt is, másnemű ügyeskedésekben is ott lehetett látni mindenütt. Ez volt Tsitseri Borchó Tamás.
Most vendégeket fogadott s vezetett, már a következő percben lenn a kertben beszélgetett egy társaságban, honnan újra a táncolóknál termett, majd utána anyjával, a háziasszonnyal váltott néhány szót.
Ezek a következők voltak:
- Hát hol ül?
- Ott, nézd, a könyvelővel. Azokat már ismered.
Ezzel mindkettőjük tekintete odairányzódott, ahol Feladlak úr tartózkodott a házastárssal. Aztán Borchó Tamás, egy darabig ide-oda őgyelegve a kertben, észrevevődött, hogy odatart.
A hivatalnokék asztala közelében egy szobalány állt s a hivatalnokné épp egy pohárra tette kezét csak úgy szándéktalan. Erre Borchó Tamás félhangosan odaszólt a szobalánynak: nem látja, hogy a nagyságos asszony inni akar valamit?
A nagyságos asszony ugyan éppen ásítani akart, de azért ez nem akadályozta meg a szobalányt, hogy valami fröccsfélével ne kínálja meg, sem Borchó Tamást, hogy meghajtsa magát.
Azzal a házastárs üdvözlése után Feladlak úrnak is bemutatkozva, lecsapta magát a legközelebbi székre s elkezdett panaszkodni, mennyit kell lótnia-futnia, mint afféle házigazda helyettesnek. Végül pedig Feladlak úrhoz fordult.
- Te már régebben vagy a gyárnál? Csodálom, hogy még nem találkoztunk.
- Igen, már elég régen - válaszolt Feladlak úr kissé meglepődve a tegezésen, miről bár tudta, hogy bizonyos körök szokása, a maga szűkecske ismeretségében azonban nem dívott. Mindenesetre tudomásul vette, hogy főnökének öccse csak úgy pofára így megméltatja.
Eközben egy másik hivatalnok házastárs jött az asztalhoz s a könyvelőék ezekkel kezdtek csevetelni. Így Borchó Tamás továbbra is Feladlak urat tüntette ki érdeklődésével.
Borchó Tamás sem nagyon rég járt még az egyetem mellé s egész sereg ismerősre emlékezett a műegyetemiek közül is, kiváltképp az atléták köréből. Ezekről kezdte kérdezni Feladlak urat: ismeri-e ezt és amazt? De Feladlak úr, ha úgy ahogy ismerte is egyiküket, másikukat, különösebbet egyet sem közülük. Feladlak úr a műegyetemen is a munka s nem a szervezetek s társaságok embere volt. Mindegy. Borchó Tamásnak volt valami keresetlen s jó pajtásias a modorában, mi aránylag elég hamar bevette Feladlak úr tartózkodását. Úgy, hogy a következőkben már egész természetes volt, hogy így szólt.
- Na, nem járunk egyet! Gyere! - és mikor felálltak Feladlak úréba öltötte karját.
Séta közben aztán Borchó Tamás mulattató megjegyzéseket tett, vagy komolyabb tájékoztatásokat adott Feladlak úrnak a kertbeli vendégcsoportokról s végül azt is megkérdezte: nincs-e kedve táncolni? Ez esetben szívesen bemutatja néhány nőnek.
Feladlak úr azonban tagadólag felelt. Feladlak úrnak ugyanis, minden zeneképzettsége dacára, nem volt ütemérzéke s a legjobb táncosnővel is úgy járta, akár két nyíl az érczúzdában, mik tudvalevően sosem emelkednek s esnek egyszerre.
Hanem ezenközben épp ott álltak meg annak a kis társaságnak közelében, hova, mint szűkebb körében, a háziasszony visszatért körútjairól. Ott ült lánya is, néhány éltesebb úr és asszonyság, meg egy gyereklány, egy sovány, álmosarcú diákfélével szórakozva.
- Ez a mi társaságunk - szólt Borchó Tamás. - Az ott a nővérem. Gyere, had mutassalak be ottan - s azzal előbb hevenyén megmagyarázta az egyesek kilétét.
Feladlak úrnak igazán nyolc volt, mint veri agyon továbbra idejét, hát engedett új barátja fölszólításának. És megérintve kezével, vagy ajkaival is egy csomó puha, szőrös, kövér, vagy fonnyadt kezet, miket szeretetreméltóan semmitmondó mosolyok nyújtottak neki, már ott is lelte magát egy ragyogó fiatal hölgy, meg egy élemedettebb őr között s két ugyanolyan úrnővel átellenben, kiknek egyike a háziasszony volt.
Ő is szólította meg legelőbb Feladlak urat. Mire aztán, talán valamivel szívélyesebb alakban, körülbelül olyas következett, akár egy rendőrségi kihallgatáson a személyi adatok bemondása.
Valóban, ő, Feladlak úr a legifjabb mérnöke a gyárban. A műegyetemet itt a fővárosban végezte, de külföldön tetőzte be tanulmányait. Csak édesanyja él s nagybátyja neveltette. Nagybátyja városi tanácsos volt, de nyugalomba vonult s most csak gazdálkodik, meg valami terményszövetkezet foglalja le, minek keretében, buzgólkodása által, egy gyár is létesült a termékek földolgozására.
A háziasszony Feladlak úr minden szavára a legnagyobb érdeklődést tanúsította s Feladlak úr városkája s megyéje említésekor valóságos diadal kiáltást hallatott: hogy hisz maga s családja is a közeli környékből kerültek a fővárosba. Ki is tért mindjárt kérdezősködéseivel számos megyei ismerősre, természetesen csupa nagyságok, előkelőségek s nevezetességekre.
Ezek közül azonban Feladlak úr csak igen gyér igenlésekkel szolgálhatott. Legfeljebb hírből, látásból, vagy épp futólag ismerte olyikat közülük. Magában pedig inkább csodálkozott kissé, semmint kitüntetést érzett azon, hogy magát a háziasszonyt foglalkoztatja így csekélysége. Sőt, hogy miután e szívélyes úrnőnek másnemű elfoglaltságai is akadtak, most már igéző lánya érdeklődése fordul feléje.
Sajnos, Feladlak úr a mulatságok, összejövetelek, gyöngédebb természetű hírek s pletykák felől is csak igen mérsékelten bizonyult értesültnek, semhogy kielégíthette volna Tsitseri Borchó Lenke kíváncsiskodását.
Hanem eközben, Borchó Tamás, helyettes házigazdai tisztében, mint egész este, ezúttal is hol odakujtorgott a vendégcsoportok közt, hol visszatért a kis társasághoz, szintén beleegyeledve a társalgásba s most javaslatot tett: nem mozdulnának kissé a kertbe?
A javaslatot elfogadták s Borchó Lenke Feladlak úrral, meg a gyermeklányka álmos diákjával fölálltak helyükről. Csakhogy ugyanakkor Borchó Tamásnak megint valami hirtelen rendezkedni valója akadt s míg ott álltak rá várakozva, székeik közelében, Feladlak úrnak mondhatni holmi hízelgő rágalmakat volt alkalma hallani személyéről, félfüllel.
A háziasszony kétséget kizáróan róla jelentette ki valakinek, a háta mögött, hogy tetőtől-talpig kedves, komoly s a legjobb családból való úrigyerek. Majd nagybátyjáról, hogy volt polgármester, földbirtokos, takarékigazgató és gyártulajdonos. Majd egy-két megyéjebeli kiválóság nevét pedzette Feladlak úr, mint akikkel bensőbb viszonylatban lenne.
Feladlak úr valóban nem ejthetett alá magában egy kis hökköt. Nem emlékezett, hogy hasonlólat mondott volna az imént s bele kellett nyugodnia, hogy többet tudnak személyéről tulajdon magánál. Elvégre kevéssé sejtette addig, hogy valakit kebelbarátként vehet, amiért tudja kilétét, vagy épp kalapot billent neki az utcán. A maga óvatosságában mindenesetre eltűnődött kissé e különös s érdemtúlzó fölkaroltatása fölött.
De ha Feladlak úr félfülét ezek a kis észleletek vették is igénybe, a másikat, szemeivel együtt, inkább kötötte le Tsitseri Borchó Lenke, kit most teljes alakjában szemlélhetett meg maga mellett.
Ez a lány tényleg szép volt. Talán túl is szép. Olyannyira, hogy szinte már valami kirakatos, vagy levelezőlapos volt benne. Szemöldökei, tekintete, bőre fehérsége, finomsága, pírja, gödröcskéi, karcsú, teli, tökéletes arányú termete, valahogy mind ilyen hatásnak segítettek, kivált ha mozdulatlan volt, de még inkább, ha megmozdult, vagy legkivált, ha megszólalt. Üveg, vagy fuvolaszerű volt hangjában s talán kissé hamis rendületű. Talán olyas, mint a gépbabákéban. Vagy a páváéra volt emlékeztetőbb? Úgy tetszett, mintha mindene valahogy a külsőségnek termett volna. Szemek bámulatára s nem vágyak s érzések gerjedeztetésére. Valóban ilyen volt Tsitseri Borchó Lenke első tekintetre. De a továbbiakra s tüzetesebbekre még inkább ilyen.
Nos, továbbiakul Feladlak úr és Borchó Tamás közrefogták Borchó Lenkét s csevegve, nevetgélve járkáltak a kertben. Borchó Tamás szokásaként el-eltünedezett s megint megtért. Társaságokhoz szegődtek s megint elváltak azoktól. Feladlak úr tömeges ismeretségeket szerzett urakban és hölgyekben. A táncolók körül is megfordultak, hol néhány fordulóra Borchó Lenkét is elvitték Feladlak úr mellől. Maga bátyja is körülkeringélt vele egyszer s Feladlak úrnak be kellett ismernie, hogy szebb párt s kecsesebb keringélést nem látott életében. Őt magát nem erőltették s azt sem tapasztalta, hogy az uracsok valamelyike kiszorítaná Borchó Lenke mellől. Úgy, hogy Feladlak úr végeredményként joggal tarthatta magát az estély folyamán Borchó Lenke legközeli lovagjául s már egész otthonos volt a kis külön társaságban, hová aztán visszatértek.
Hajnal tájt vett búcsút az estélyről s a következő hét egy délutánjára meghívást kapott Borchóékhoz.
A könyvelőékkel ment el kocsin s így, csak a kapun való becsöngetés s a házmester előcsoszogása közötti jó néhány perc alatt jutott hozzá, hogy kissé számba vegye az estélyen történteket.
Feladlak úr sem ostoba, sem képzelődő nem volt, hogy kivételes fölkaroltatását minden jelentőség nélkül valónak tartsa s egészen érdektelen rokonszenveknek tudja be egyéni kiválóságai iránt. Egyáltalán nem tartotta véletlennek a Tsitseri Borchó Lenkével való sétáját. De ami legfőként s legelsőbb jelent meg emlékében s mindenekből a legtöbb csábot rejtette, az főnökének egy pártfogó, baráti s biztató mosolya volt. Csak ezután szerette volna, mintegy döntésül megállapítani magáról, hogy Borchó Lenkébe első pillantásra szerelmes lett.
Ám akárhogy idézte maga elé minden igézetével, nem rezdült meg rá sem érzéseinek, sem érzékeinek semmi visszhangja. Szépsége mintegy minden elismerést, de semmi hevületet nem mozgatott meg Feladlak úrban. Sőt képzelete akaratlan s valósággal kelletlen, inkább kivetőt keresett egyre rajta. Egész valójában mintha egyre csak ajkainak kényeske s keresett görbülete jelent volna meg Feladlak úr előtt, bármiről beszél, kivéve önnön ünnepeltetéseit. És ugyanily kicsinylő, fitymáló zengzet állandósulva hangjában is. Majdnem értelmetlen volt Feladlak úrnak, hogy szépségével s oly nyilvánvaló fölényekkel mégis szükségét érzi, hogy untalan diadalaival, meg előkelő rokoni s ismeretségi kötelékeivel fitogjék. Nyilván kissé üresnek, sőt együgyűnek tűnik, ha Feladlak úr őszintébb mert volna lenni magához. Csakhogy Feladlak úr ehhez még így magában sem volt elég elfogulatlan s talán nem is iparkodott rá.
Ellenben önkéntelen egy másik arcocskát jött összevetnie, keresetlenségében, közvetlenségében a Borchó Lenkéével. A Kuvik nagysámét. És Feladlak úr még oly untalan és fanyalgóan is, kénytelen volt vonzóbbnak találnia azt. Majd erre nyomban a harmadik jelentkezett, a Rózsikáé. És ez a tikkadt, puha barnaság, ami ekkor villódzott meg Feladlak úrnak, ez nem szemeit igézte, sem érzést nem libbentett meg benne, hanem vágy volt, közvetlen, mohó és sarkaló.
Egyszerre valami vásott kacaghatnék ingerelte. Alaposan benne hentereg a női kegyekben! Egyszerre hároméban is.
*
Kuvik nagysám távolléte alatt Feladlak úr szabadjára tehette látogatásait Rózsikánál. Persze ott voltak még a házbeli szemek s a férjéi, de talán felényire sem a valóságban, mint maga Rózsikának túlzott aggodalmaiban.
Tatár Rózsikának az már valami rejtélyes elve volt udvarlóival, hogy azokat szüntelen rémüldözésekkel kergítse meg, nem is számítva pironkodásait, sopánkodásait s ömlengéseit. Akár valami szakácsné, minél gyatrább s vadabb körítéssel akarná ízesebbé tenni húsát.
Ekként járatta, váratta s leskődtette Rózsika Feladlak urat is, úgy, hogy ha valami valóban gyanút kelthetett volna, ez maga sokkal inkább, mint a nyílt jövés-menés.
Ettől eltekintve azonban, Feladlak úr akár fejest ugorhatott a gyönyörökbe.
Még az nap is, amelyiken Borchóékhoz volt hivatalos, ott volt előzőleg Rózsikánál.
Ott volt és közben olykor csevegni is ráértek. És csevegésük tárgya, mint máskor is legtöbbnyire, Kuvik nagysám körül forgott. Azaz ezúttal inkább Egyed Ferkó körül.
Rózsika épp azt tárgyalta bizonyos méltatlankodással, hogyan járt utóbb Egyed folyvást utána s mint erőltette rá ajándékait, mikre talán többet költött, mint barátnőjére, Kuvik nagysámra. Bár itt aztán mellesleg közbevetette Rózsika, hogy azok sem voltak jelentéktelen összegek, miket húgára költött. Majd erre Kuvik nagysámra tért, mily hallatlan könnyelmű. Hogyan keveredett utóbb nyakig adósságokba. Mint van hátralékban itthon is a fizetséggel ellátásáért s távolléte óta mint jön már negyedszer a boltiszolga egy számlával.
Hasonló kis ügyek hánytorgatása már nem volt első eset Rózsikától s célzatocskáik is mind kevesebb rejtélyt hagytak maguk felől. De Feladlak úr ezúttal is igyekezett lehető résztvevő s érdeklődő arcot vágni, ha fogát nem szítta, vagy orrát nem húzogatta, mintha csíptetője sértené. Mindenesetre bizonyos nyugtalanság észlelődött rajta.
Rózsika pedig közben fölkelt, hogy akár meg is mutathatja a bolti szelvényt, amit a szolga itt hagyott, mert ő nem merte s nem is tudná kifizetni férje tudta nélkül.
Feladlak úr látta, hogy itt nincs kitérő. Köhintett egyet kettőt, mintegy a szerénység zavarában s végül kibökte, hogy ő talán rendbe hozhatná ezt a csekélységet.
Rózsika, ámbár úgy tett, mintha igen meglepné ez a nagylelkűség, szabadkozni nem szabadkozott. Nagylelkűséget szenvelgett ő is s helyeselte, ha Feladlak úr segélyére van húgának, hisz barátnője volt. És mindjárt mesélte, hogy Egyeddel is hasonló esetek voltak. Ő mindig is azzal utasította el Egyed ajándékait, hogy adja csak azokat húgának, aki színésznőcske létére jobban rászorul, mint ő, akinek férje van. Aztán mindjárt vállalkozott, hogy ha Feladlak úr itt hagyja a pénzt, ő majd átadja a szolgának s Kuvik nagysámnak azt fogja mondani, hogy egy titkos bámulója fizette ki.
- Különben sem oly nagy összeg - jegyezte meg Feladlak úrnak, miközben megmutatta a jegyzéket. Hanem, mikor Feladlak úr belepillantott abba, láthatólag meghökkent kissé.
Távozáskor kétségkívül úgy tetszett Feladlak úrnak, mintha valami furcsa s ismerős szappanillata volna a Rózsika búcsúcsókjának s ugyanez érződnék az előszobán is, midőn keresztül megy rajta. Sőt úgy tetszett neki, a Kuvik nagysámmal való légyottok kedves emlékein is, valahogy szintén ott kezd terjengeni ugyanez a furcsa, ismerős illat.
Feladlak úr kedélye kissé émelygett. Majd az utcán haladóban, már határozott undor, csömör állt belé. "Oktalan marha! - förmedt saját maga képmására, egy kirakat tükrében. - Egyszerűen ez a megszokott módszerük. A húgocska szükségeli a szemérmetesség varázsát, tehát a nénike fizetteti ki a számlákat a palikkal!"
Nos, maga az igazság az volt mindebből, hogy Rózsika valóban kiegyenlítette a számlát, kivéve, hogy összegét Kuvik nagysámon is bevasalta, mikor az hazaérkezett. Vagyis Feladlak úr kissé elhamarkodva és igaztalan ítélkezett. De efelől meggyőződnie már nem volt alkalma Feladlak úrnak, mert attól fogva feléje sem nézett többé sem a nénikének, sem a húgocskának.
*
Tsitseri Borchóéknál Feladlak úr valahogy mindenben mást talált, mint amire magában készült. Inkább valami vidékies, semmint pesties jelleget egész környezetükben. Valami ósdias s otthonos csínt, valami kellemes, nehézkes, derűs megállapodottságot, ami fajta benyomást vidéki úri házak tesznek. Akár minden azon gondtalan jólétéről s kényelméről tanúskodnék, vagy akarna tanúskodni.
A bútorok barnult tömörfából, ott-ott egy kis koszlás huzatukon, a szőnyegek is avultak kissé s különösen az uzsonna terítéke vallott azokra a kis házias, vidéki lakomákra, bőségével.
Sőt maguk a háziakon is, mintegy mindennek értelmében történt valami átalakulás, mely szinte alig emlékeztetett bennük azokra, kiket Feladlak úr az estélyen ismert meg. Még szavaik kiejtésében is keverült valami tájias.
A ház úrnőjének hangjában gyöngéd, nyájas, anyáskodó zengzetek és pajtásias, kedélyes a fiáéban s a lányáéban csaknem szendeség. Csupa kellem, szivély s fesztelenség a levegőben.
Egyáltalán Feladlak úr, ahhoz képest ahonnan éppen idejutott, körülbelül olyast érzett, akár a fürdőző, ki a tónak mocsaras, iszapos, piócás részében keverülve, üde vizekbe evickél ki újra.
Nem tudott hajlamot nyilvánítani valamihez, hogy azonnal kedves visszhangokra ne találjon a háziak körében. Sőt úgy tetszett, mintha mindenikük azon volna, hogy valamivel hasznosítsa magát Feladlak úr számára.
Nagybátyjára fordulván a csevegés, foglalatosságaira s vállalkozásaira a termények s gyümölcsök terén, a háziasszony nyomban a legélénkebb készséggel vállalta, hogy kiterjedt összeköttetései által kezére járjon a nagybácsinak a gyári termékek értékesítésében s terjesztésében s föltétlen elvárta, Feladlak úrtól, hogy fölhozza hozzájuk bácsiját legközelebbi pesti látogatásakor. Majd a maga szerény csemege művészetének szentélyeibe is bevezette Feladlak urat, sajnálattal emlegetve egykori dús vidéki tárházát, a mostani pesti szűkösséghez képest. Ugyanezzel kapcsolatban szemlélhette meg Feladlak úr a mezővárosi Borchó-ház fényképét, homlokzata előtt négy fenyőjével, tágra nyitott dárdás kapujával, kőcímerével. Láthatta udvarán a kecses, könnyű, magas bricskát, ágaskodó lovaival, miknek gyeplőjét Borchó Lenke tartja s mögötte a kalpagos kocsis.
Borchó Tamás mint vadász, halász, síkjáró és bércmászó, csónakász és vívóbajnok volt készséges szolgálatokkal. Úgyszintén a könnyelműbb fajta szórakozások nemeiben, úgy a poharak, mint a szoknyák körül. Szobája a vívószerek, kosarak, kesztyűk, pengék, pisztolyok, vadászfegyverek, gereznák, fénynyomatok, táncrendek, jelvények, díjak, érmek egész gyűjteményét tartalmazta.
Borchó Lenke zongorázott. Erre ki kellett derülnie Feladlak úr hegedűművész minőségének. Majd kölcsönösen műkedvelői sikereiknek. Mi követhette? Kettes játék. Kottacsere. Legközelebbi látogatás.
Valamivel a Feladlak úr távozása előtt, véletlen útjában, felugrott rokonaihoz Feladlak úr főnöke. Rövid tartózkodás alatt a társalgás nem is szorítkozott csupán a háziak kedves duzzogására elhanyagoltatásuk miatt s az igazgató szabadkozására képtelen elfoglaltságával. De mindennek hangja maga volt a családiasságé s kedélyességé. Feladlak úrral szemben pedig a mindenható főnök csaknem öregbarátilag viselkedett.
Feladlak úr valósággal úgy érezte magát távozásakor, mintha parlagon hagyott televényeket hordozna keblében, s kibányászatlan hegyeket, mik kincseket ontanának. A világ csupa ragyogó ígéretet tartalmazott számára.
Így lett Feladlak úr rövidesen mindennapos Tsitseri Borchóéknál.
(Vége köv.)