Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 17. szám

Révész Béla: Ady Endre

(harmadik közlemény)

Ady föllépésének rendkívüli, megzavaró hatását úgy értjük meg a leghelyesebben, ha rágondolunk, hogy Ady lírájában nemcsak szerelmi panasz zendül, de az érzelmek hevületében olyan motívumok is szárnyat kapnak, amikről azelőtt alig hallatszott hang, vagy pedig nehézkes versformák választották el a közönséget a matéria elérhető közvetlenségétől. A pénz, idegek anatómiai állapota, veronál, isten és egyéb materialista módon meglátott poémák, Adynál átizzanak a legmegindultabb lírába és ilyen egyéniek, újságosak politikai versei is. A magyar érzés, magyar elgondolkozás kenetes, pátosszal uszályos verseit Ady elfelejti, az egyetlen-Petőfi személyes hangján is túl megy és magyar bántokról, magyar zsellérségről olyan érzéki költészettel tud megszólalni, mint, ahogyan például a Léda-dalait lamentálja. Ez a meztelen, palástot elhajító, dörgedelmet utáló, ismeretlen hang, persze meghökkentette, megdöbbentette az embereket.

Ady magyarkodó, politikai verseinek ez a sajátossága a gyökerekre mutat: Ady lelkületében a fajtaérzés, a fajta sorsa a kultúrnemzetek elhelyezkedésének, ez az izgatott szemlélődés, testvérindulata Ady legmélyebbről fölsóhajtó lírai forróságainak és csak ebből, az ilyen kráterből hányódhattak föl a lávaszavak, melyek csípni, gyújtogatni tudták a magyar letargiát.

Ezt a megvilágítást azért jegyzem ide,mert magyarázza, miért érdekelték annyira Adyt a politika, a társadalom feltörő problémái. Mert olyanfajta lírikus volt, akinek érzelmi gondolatvilágában a víziók, metaforák épp annyira tapintgatták a magyar élet hieroglifjeit, mint ahogy fölringatták a képzelet elé a szerelem misztériumait. Választott szívének gyökeréig érdekeltje, álmodója volt, az ifjúsága, szépre, jóra föltámadó Magyarországnak.

A költő nem elégedett meg riasztó verseinek megírásával, Ady rögtörő munkát is vállalt, hogy az áhított reménységet szolgálja. A választójog, a magyar lomhaság fölforgatására alkalmasnak látszó orákulum előterébe került. Ady rögtön harcba állt. Az úgynevezett "darabont"-kísérlet próbálta megtörni a parlamenti főurak és csatlósainak minden haladást akadályozó konokságát, organizáció alakult a választójog megharcolására, minden progresszív erő tömörült és nagy útjuk küszöbén megmozdultak a szocialisták is... Ady cikkírást vállalt. Láttam Adyt munkában olyasmiért, amit óhajtott, amiben hitt, minden napra elkészült a világosbeszédű, formás, tanító cikk, a munka hónapokig tartott és a forduló hangulataival, életmódjával sokszor megzavart Ady, ebben nagyszerűen pontos volt, árkon-bokron, éjjeli zivatarokon keresztül az agitáló glossza elkészült, a kéziratokat a sajtóiroda a vidéki lapoknak küldte széjjel.

Ennek a korszaknak mozgalmassága, frissül érzést ébresztő szenvedélyessége inspirálta Adyt a leghíresebb politikai verseinek a megírására és dalnoka volt az időjárásnak:

"Új szelek nyögetik az ősmagyar fákat,
Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat."

A magyar politika, társadalmi harc innentől vonaglik és zuhanóival meg sem áll a forradalmakig, a próbákra, válságokra ideszületett Ady kíséri ezt a vajúdást a lehanyatlásig. Apostoloskodás közben találkozik elvbarátokkal, becsüli, keresi őket, a tüzelő, bujtogatott vérű Kunfi Zsigmondot testvérkedéssel megszereti és éjszakánként vitázik vele, mígnem rakétás logika, erejüket érző dühök, rajzolgató álmok beleszenderülnek a másfajta mámorosságba, Jászi Oszkár a legbensőbb barátja, életének minden fordulóján, ha rostál s emberekben csalódik, vagy hirtelenkedve elfordul tőlük, Jászi Oszkár megmarad... kultusszal szerette ezt az emberét, a Társadalomtudományi Társaság munkásaival meghitten érintkezik, a Galileisták körét nagyra becsüli, itt pallérozódik az ő ifjúsága és ha ünnepük van, lelki zimankóban, testi betegen, fáradt kezekkel is, verset ír nekik...

Megragadó a proletársággal való lelki szövetsége.

Életemnek becses emléke,hogy én voltam az, akin keresztül Ady kapcsolatba került a mozgalommal. Már a Népszava belső munkatársa voltam, amikor Ady a magyar társadalmat támadó verseit írta. Ady egy-kettőre úgy állott az emberek előtt, mint a jobb sorsát akaró, föleszmélt magyarságnak sirályos lelkiismerete, én éreztem, tudtam, hogy Ady lelkületében "a tárnák" közül a legbúsabb, legbuzgóbb, még nem zendült meg... Megkértem, írna a proletároknak. Az áradni való készen volt a buggyanásig, a líra némult húrja kívánta már a maga elszabaduló, szállani, szállani vágyó hangját - az alkalom megejtette Adyt. Mint a pünkösdi hajnal, nyalábbal nemzette bánatos virágait, a proletárdalait. Pestről, Párizsból, Mindszentről, Rómából, szanatóriumokból, mindenünnen küldte verseit a Népszavának és sokszor mondta, írta nekem:

- Mindennél többre becsülöm, ha a szocialisták szeretnek...

Szocialista volt Ady? Nem. Mindenek fölött állt, ő volt a tükröző ember, akiben a minden rétegével fölnyüzsgő új Magyarország meglátta, megtalálta magát:

"Én mindenkiért szenvedek..."

A proletárságnak üzent sorai: "veletek száguld, ujjong a lelkem" csak a boldog találkozást jelentette, hogy a proletárság önmagát fölszabadító mozgalmában Ady meglelte a forradalmi ritmust, amely az ő előresejtő képzeletét is fújta már az orkánjával s amitől a nagy talajforgatást is remélte Ady "a magyar Pusztán", "a magyar Ugaron". Természetes, hogy a "Jövendő fehérei" megtűzték képekkel forgó fantáziáját és írt vagy negyven verset a proletároknak, amiknek összehajló orcheszteréből igazsággal csendül a szólam:

"A szíveteket megérdemeltem..."

Meg kell írni, hogy Adyt itt sem fogadta teljes megértés, új szavai, szokatlan formái, a szavaló hang helyett a kohóból kihulló váratlan beszéd, eleintén idegenül mentek az elvtársak tömegei elé, ravaszdi és fölingerelt pártköltők meg is próbálták kongresszusi ármányokkal, szaklapcikkezésekkel Ady kedvét szegni és a tájékozatlanabbak között Ady ellen hangulatot kicsiholni, de a párt szellemi vezetői az irigy támadást visszaverték, az elvtársak seregében pedig azok az egyszerű, fogékony lelkű, csúfságra meg nem keríthető harcosok voltak többségben, akik előtt, ha nem is nyílott egyszerre Ady költészete, megérezték nagy barátjukat abból, amennyi rászállott az értelmükre, a kommentálást, tanítást pedig Ady poéziséről a Népszavában, szakegyesületekben, vonzódó igyekezettel tanulgatták, megtanulták és nincs is ma a táborban fejlődöttebb proletár, aki ne tudná, kije-mije volt Ady a magyar proletariátusnak. Ady hallotta a kulisszazörgést, meg is látta kik ólálkodnak mögötte, de szuverén tudatosságában ez nem zavarta. Az "egyszerűség" derviseinek felelt egy verssel, "Proletárfiú verse" a címe, primitív tündöklés minden szava és megmutatta a kobozzal dolgozó szegényeknek, hogy az egyszerűség nem okvetlen a málló bárgyúság. Többi proletárverse valóban olyan hangszerelésű, mint a másfajta költeményei és természetes, hogy ezekben is, azokban is a kifejezésnek soha nem hallott skálavariációit kellett megteremtenie annak, aki soha nem hallott, soha nem látott anyagát a mindenségnek akarta kivetni magából. A proletárság tegye el a kincsestárába, például ezt a bonyolult szóhalmazt:

"Ki egyetlen, bús, vaksi szemmé
Teszed a testünk,
Szent festék, mellyel az egekre
Lázadó, nagy képeket festünk:
Áldassál, emberi Verejték."

Shakespeare érce, ereje ez, aki a sűrűség süllyedt mélyeiből hozza föl szavait, tehát lövellnek, vonaglanak, mást mondanak, de a gondolat lelkét úgy rád terítik, hogy megremegsz tőle...

Ady szerette a proletárságot, mert ösztöne, érzelme, értelme, mindene feléje vitte őt és erről fölírást is ráhelyezett életére:

"Egy érdemem van: mélyre láttam
S szerettem, aki szenvedett..."

*

Érdemes a följegyzésre, hogy Ady, aki rászorult a pénzkeresetre és szerette is a pénzt, alig honoráltatta proletár kéziratait. Abban az időben, az erkölcsi súlyával hatalmas Népszava még szegény volt, a párt csak fizetéssel tudta megjelentetni a lapot és kéziratokért is bizony igen keveset fizethetett, aki itt munkát vállalt, csak áldozatkész önzetlenséggel végezhette a dolgát és a Népszavában mégis megjelentek híres, szép kéziratok is. A pénztelen Ady Endre, ha a Népszavába írt, nem számolt, csak a sugallatára hallgatott és ugyanilyen lemondással adott kéziratot a párt tudományos folyóiratának, a "Szocializmus"-nak is.

Fölbuzdulásának legszebb idején Adyt támadás érte a Népszavában. Bresztovszky Ernő Adyt méltató egyik tárcájára Csizmadia Sándor kéretlenül, de féltékenykedő maganembírással válaszolt, keserű, dühös, szerzőjét eláruló cikkecske volt ez és a párt véleményező demokráciájában a közlemény megjelenhetett. Igen érdekes vitakavarodás indult meg Csizmadia támadása nyomán. A vitát Bresztovszky Ernő vezette, a hitnek fanatizmusával, írni tudásának, műveltségének fölényes fegyverzetével, Csizmadia Sándor elcsúszottan, lecsúszottan, még ingerültebben válaszolgatott és a vitatkozásnak, veszekedésnek gyöngéd mellékhajtása volt az, hogy betűket nehezen rovó elvtársak a táborból beleszóltak a tusakodásba és egyszerű szavakkal, a szép megérzésének törekvésével, hitet vallottak Ady mellett. Csizmadia szaporázta a mondanivalóit és az eltorzuló nyilatkozatáradatot Weltner, a Népszava akkori szerkesztője, egy egészséges, Csizmadia ellen irányított nyers bejelentéssel lezárta. Csizmadia Sándor bőszülten megsértődött és írást küldött be a Népszavának, hogy kilép a pártból - de csak fenyegetőzött, jobban megtudta ő választani az időpontot, mikor hagyja cserben az ásó-kapa fogadkozásokkal annyiszor körülénekelt mozgalmakat...

Ady értő türelemmel fölébe hajolt a lármának, megvárta míg lecsitult a zenebona és innentől még termékenyebben dolgozott a Népszavának, ünnepi alkalmakra is adott kéziratot és a párt forradalmi emléklapjaiba vezérverseket írt.

Semmi még nem zavarhatta Adyt hitbeli nyugalmában...

Keresztül-kasul forradalmár lénye erős, harmonikus volt, szemben állt mindennel, ami lefogta ennek az országnak a jobb sorsát és gyűlölte a lélek minden szenvedélyességével a bitorló főurat, a lakájgentryt, a jezsuitás papot. Arról már írtam, milyen háborgással érezte Ady a maga szidalmazott magyarságát, a származásukra dölyfös népet, politikát, kormányt, hazát megnyergelő arisztokratákkal szemben. Andrássyt, Tiszát nagyon nem szerette és Apponyiról, a kultuszminiszterről azt is föltételezte, hogy ő miatta Lajos tanár öccsét megfogja akadályozni előmenetelében, írt is e nyugtalanságáról egy tiltakozó levelet Apponyinak. A Budapesti Naplóban megjelent cikkei, a Szocializmusba írt közleményei, később a Világ című lapban megjelent kéziratai, sokat mondanak erről az emberszemléletéről.

Ady előkelő portréját jellemzi az a tulajdonsága is, hogy megvetette a nyomorékokat, akik az embereket vallásuk szerint osztályozzák. Ha csúnya emberpéldány volt a református, a keresztény, a zsidó, vagy a szabadgondolkozó, egyformán utálta őket, de a humanitása, emancipálódott gondolatvilága morajlott föl, ha csak a vallása miatt bántották az emberfiát. A bő Péter és Pál mai tajtékos aratói már Ady idejében hintették búzamag helyett a konkolyt, el is eredt a beteg vetés és gyáván, lassan fölemelte már szennyes taraját az antiszemitizmus Adyban, mint mondom, megvolt a feltétlen utálat a tőzsér, kánya, gentryt játszó, asszonyával, lányával páváskodó, bőrében nem férő zsidó ellen (sok ilyen, majdnem antiszemitásan hangzó nyilatkozatát tudom), de az akasztásra alkalmas fáktól azért meglátta az erdőt... A szenvedők megcsúfolt, ártatlan seregét és ebben a megindult hangulatában írta le dacos, mindenfelé adresszált sorait:

"Örök bolygók, örök riasztgatók,
Idők kovászai, megyek én is veletek
Bélyegesen, csillagosan...

A "kurzus"-kísérletek átjavító keze ügyébe kerültek Ady Isten-versei is... mintha Ady menetelő egyenességében megtántorodott volna, körülötte malaszt és tömjén elvitték volna az ételszagot, még talán templomos, papos ember is lehetett volna belőle...

Tudatlanságában milyen együgyű, vagy tudatosságában milyen szánalmas ez a beigazítás!

Ady poézisének fölívelő, firmamentumot mutató mennyezetén valóban túlsó titokzatossággal lebegnek meg csodálatos Istenversei.

Érdekes lenne lemenni e megnyilatkozásoknak gyökeréig.

Az olyan szellem, mint Ady, amikor megroskadott a maga teljes érettségétől, okvetlenül belekerült a tölcsérbe, ahol összefutva kavarog minden és a gondolat, az érzés delíriumos fölforrással kérdezősködik a létről, a csillagokkal megdobált földi csillag miértjéről, ahol életek utaznak a halál felé, halálok ágyékában más életek zsendülnek föl a csereberével és a forgás iszonyatos, mint az egyetem megrendítő karneválja.

Ady lénye tökéletesült példány volt, akinek hárfaidegzetében, képzeletének miriádos redői alatt megbúgott minden, amire ember eszmélni, amit ember elsejteni tudott. Isten, lét, sors, Ady szellemének az a meghullámzása volt, mint elődeink ostromló földübörgése, akik a literatúrákban hordozói voltak a teljes, mindent karoló embernek. A magyar lírában Vajda János volt az, akinek írásaiban megborzong az emberi lét és nem hibázunk, ha elgondoljuk, hogy Adyt megtermékenyítette Vajda Istenverseinek titáni, komorodó sajátossága, mint ahogy Ady valóban szerette is hódolattal, ennek az elfelejtett költőnek géniuszát és írt róla a magyar sorsot szimbolikus távlatba emelő két hatalmas verset.

Ady bonyolult egyéniségét még jobban megtükrözi, ha újra rámutatunk, mennyire megőrizetten élt benne a gyermeki lelke.

Ennek az ébredő, spontánul visszahangzó, félálmokkal, fölszálló ködökkel, kibúvó csápokkal tapogatódzó korszaknak motívumai visszajártak a felnőtt Ady Endre lelkébe.

Melengetett, üde leheletű emléke volt Adynak, hogy kis diák korában református szokás szerint, az ünnepek előhetében eljárt kis társaival a falvakba kántálni, ájtatos gyülekezeteknek zsoltárokat énekelni. Elhajolt, valló hangulatosságban többször beszélt nekem erről és tapintgatta ilyenkor eredetének azt a különösségét is, hogy ő, anyai ágról tiszteletes prédikációs ősöktől származik...

A gyermeklélek felfogta, megtartotta a kálvinista hitvilág puritánul ceremóniás ábráit és fölhozta Ady Endre képzelete elé a különösségeket, az "istenszagú" hangulatokat, az "Istenszerelem" léleknyitogató játékait, Ady Istenverseinek soraiban pontosan meg lehet találni a hajdani gyermeklélek fölsóhajtásait és Ady a művész, a bensőjéből fölsugárzó gyermeki meghatottságot fölemelte a horizontba...

A gyökérrostok összeállnak, ha emlegetem, amiről már másutt írtam, hogy mennyire élő gondolata volt Adynak a halál gondolata.

"Én a halál rokona vagyok"...

Élet és halál ormai között, a nagy megfúvásban, az olyan lélek, mint Ady-é, rezonálhatott-e másképp, mint a sziklagörgető gondolatokkal, melyek lázadva és alázatosan világolnak föl Istenverseiből?...

Ám az alacsony próbálgatásoknak nincs mit keresniük a lélek sirámai körül. Nem az ő Istenükről van szó...

"Én voltam, Isten, bolond nyilad
S nyiladat most már messze lőtted.
Fölemelt véres homlokom
Nem ejtem porba most előtted
Mert, jaj, nagy dolog ez dolog,
Nagyobb, több, mint egy élet ára
S én más bolondként nem megyek
Egykönnyen a kálváriára.
Az én ügyem a te ügyed is..."

Ez az ember hangja, aki a mindenség atomjának érzi magát és ezért tagadó, firtató magában megleli az Istent is...

Adyt nem lehet meghamisítani...

*

Az Ady-versek hírbe kerültek. Az írások különössége, a gúny izgatottsága, rajongók harcba állása, mind együtt, a nyugtalanabb figyelem elé emelték Ady emelkedő poézisét.

Az emberek, akik az érvényesülésnek e bonyolódott, problémáktól süppedős, regényes útját-módját érezgetik, valamire nem gondolnak. Pedig az én hitem szerint az egyik nagy segítője volt Ady küzdelmeinek.

A Reinitz-dalokra gondolok. Valaki, amikor Ady párás szavait, víziós képeit csúfolódva megpiszkálják, a röhejjel megdobálják, valaki felhevült, erős, saruját levető áhítatos, a világszép szavakat fölemeli, önmagába merült hangulatok, ködölő metaforák rejtező csodálatosságait a rokon ösztönnel, a kikiáltás lázával, vágyával megérezi és dalolni kezd róluk...

Reinitz Béla Ady dalairól nem a muzsika-bírálat szempontjából beszélek mostan, hanem arról, hogy mit jelentett Ady sorsában a Reinitz-dalok fölhangzása. A Reinitz-Ady-dalok egy csapásra föltűntek. Sorsszerű fantasztikum van az idáig nem ismert muzsikus mögött is, ott jár a pesti dzsungelben, hő vére nyugton nem hagyja, ügyvédi élelmező beszédek helyett orációkat, filippikákat mond szembekerülő gondolatokról és szembekerülő emberekről, író, művészbarátai titokban tudják mi az ami fénylik a szemén, szavain, marcona mérgelődésből áthajló gyöngédségein, ömlésre potenciás hímlélekkel várja a maga nőstényét és a bódorgó készülődésben egyszerre csak ránehezednek az Ady-versek...

Senki úgy nem fogadta, senki úgy nem értette Ady Endre írásait, mint Reinitz Béla. Az ekhó szíves, tiszta volt, mint a tihanyi levegő és az új strófákra, friss poémákra íziben rácsendültek Reinitz meódiái.

Ady a maga induló, értetlenséggel harcoló, szentül magányos idejében megtalálta az érte beszélő kommentátorát és megtörtént, hogy a teljesen ismeretlen muzsikus, Ady verseivel dalos szerszámain, egyszeriben ismert lett maga is, de elvégezte a gyors, diadalos munkát is, hogy Adyt teljesebben megismerje a közönség. Reálisabban azt lehetne mondani, hogy Ady zárkózó, csak maga-magát érző sorait Reinitz fölváltotta a lomhább képzeletűek számára, közelebb férő, elkerítő muzsikával. Ezt a kultuszt nem lehet eléggé megbecsülni.

A boldogulás Golgotáján Adyra már az út elején várt a Reinitz-dalok Veronika-kendője, amitől könnyebb lett a kereszt is és a szenvedéseket megrövidítve, hamarabb jött el a föltámadás is...

Emlékezni kell arra, mennyire máról-holnapra lettek népszerűek ezek az Ady-Reinitz dalok. A Nagy Endre-kabaré, mert a közönséget szolgálta, esténként azzal szórakoztatta látogatóit, hogy a furcsállkodónak látszó Ady Endre verseiről karikatúrákat mondott el bohóckodó színészeivel, és mert ez a kabaré igen kedvelt volt és összegyűjtötte a pesti közvéleményt alkotó embereket, el lehet gondolni, mennyire megnehezült az Ady dolga. A Reinitz-dalok elcsendültek és széltében-hosszában, a pesti társaságban mindenfelé elterjedtek. Az ugyancsak jó szimatú Nagy Endre-kabaré máról-holnapra a tribünjére vitte ezeket a dalokat és Medgyaszay Vilmával, legjobb színészeivel kultiválta az előadásukat. Olyan megrendítő volt a hatásuk, hogy a közönség valósággal elfelejtette, hogy tegnap még körülröhögte a versek megcsúfolását. Izgalmasan érdekes ez a megfordulás, hogy Ady géniuszát, mint vitték rá Reinitz melódiái, az előbb még berzenkedő emberekre. Matinék dobogóin, egyesületek ünnepségein, lányos szobák bizalmas zongoráin, a Nyugat fölolvasó körútjain mindenfelé Ady-versek zendültek, a Reinitz-dalok megvilágításában.

Érthető volt ez. Reinitz a rossz sorsa miatt még mindig nem tudta megmutatni magát, de rokonlélek Adyval. Mély indulatú, remegő ösztönű, mozduló erejében brutális és a leghalkultabb finomságokig lelankadó, a szíve szenvedélyes és a meghatottság oly könnyen buggyan benne, mint szemén a könny, a kifejezésben nem ismer alkut és biztos, férfias, célját érző mint a versek, amelyek megbabonázták. Reinitz Ady-dalai tulajdonképpen úgy hatnak reám, mint a prédikációs igehirdetés, sírnak, búgnak, deklamálnak arról, ki volt Ady? milyen nagy dolog történt egyszer szomorú magyar honban...

*

Fárad az idő, régi melegek fölött a hidegszájú zimankó, mégis ha rágondolok a különös betlehemjárásra, nem tudok betelni forró fuvallatával, evangéliumos fűszereivel...

Eleintén az avatottabbak ismerték meg a melódiákat, írók, művészek, éjszakás nyugtalanok, felszabadult szeparé itt-ott kínálkozott, zongora is akadt a gondos felszerelésben, Reinitz eléje ült és eljátszotta, elénekelte az Ady-dalokat. Titkos kultusz volt ez, kinn a kegyetlen nappali józanok még nem tudtak róla s hajnali tisztulásra, megnyert hívők indultak el a harsanó város tudatlanai közé, az Ady-Reinitz-zsolozsmákkal megtanított ajkukon.

Jól benn az éjfélben együtt vagyunk. A szeparé finomabb, kevésbé finomabb ahogyan, amerre fölszabadultan találjuk. Az áldozók között majdnem mindig ott van az akkortájt különösen lírikus életű Kunfi, a mindig tavaszias formájú Zuboly, a mókafullánkos Mikes, az emberek máskor-többször megszaporodnak, Ady nincs mindig velünk, néha közénk kerül egy-egy vágyas, csöndes asszony.

Reinitz zongorázik, megcsendíti az akkordokat, babrál a hangjai között, azután dalolni kezd, nem énekes hang, a beszéd és a deklaráció emberiessége viszi Ady szavait, néha úgy hat, mint a gondolatok illusztrációja, de benne van mozduló, jajgatós hangjában a képesség, hogy ránk lihegi az érzés, a hangulat fényét. Milyen megrendítő a hangja:

"Milyen csonka ma a Hold...
Minden egész eltörött.
Minden láng csak részekben lobban...
Fut velem egy rossz szekér..."

Ez a mondat: "Fut velem egy rossz szekér..." mire az előtte lévő akkordok elhangzottak, úgy megjajdul Reinitz melódiájában, hogy nincs zárkózó lélek, amelyet fel ne törne a tragikus szimbólum...

A Reinitz-dalok népszerűsítő ereje éppen abban volt, hogy az idegenes szavakat, képeket exaltállt vehemenciával a velejüknél fogva megtudták fogni és színüket, szívüket valósággal daloló értelemmel körülgyújtogatták.

Például a bujdosó, örökbeírt vers: "A fehér lótuszok", hogy föltárja szépségeit Reinitz muzsikájában. Én, aki mindent érző emberfiának érzem magamat, jól emlékezem, hányszor merültem belé újonnan és újonnan Reinitz hangjainak vezetésével e vers fölfedésre váró bűvösségeibe.

Ady álmodozó gyermekszíve sóhajt föl ezekben a szavakban:

"Fehér lótuszok tündökölve
Hajbókolnak a nyári hold előtt..."

Önmagát átadó ráborulással felel erre a vízióra Reinitz melódiája, a megtermékenyült képzelet belecsodálkozik a látomásba: "Mese-madarak aranyszárnnyal verik meg a tajtékos vizet s én érzem, hogy lelkem virágzik..."

Ady szavai, mint a kelyhek megnyílnak és pergetik hímporukat, illatukat a megsugárzott, ámulva körültekintő eszméletre.

Én a csúfolt bizarrság? Ady ismétlődő sorai? hogy megtelnek a férfiszerelem bőségével és nőszagú lesz a melódia:

"Itt pihent, csókolt, az ölembe hullt,
Dalol a tenger és dalol a múlt,
Dalol a tenger és dalol a múlt..."

Tudom én azt jól, hogy zongorát, Reinitzet kellene az itt leírt szavak mögé tenni, hogy az olvasó utolérje a muzsikáló hangulatot, amit én itt érintgetek, pedig fontos lenne, hogy rámutassak, mint világosodnak meg és szállnak el kibontott erővel Reinitz kórusából, Ady leghíresebb versei. "Halálvirág: a csók", "A Léda szíve", "Ének a porban", "Párizs az én Bakonyom", "Héjanász az avaron" és a többi elefántcsont-torony kitárul, ha Reinitz mániákus, Adyért élő hangjai fölrebbennek...

Öreg fejem horkant az ifjúságtól, amint körülénekelik ezek a hajdani dalok, a szeparé posztója rátapint a húsomra, a pezsgős-gejzír szinte megfröcsköli szájamat... Reinitz ráhajol a zongorára, nyomkodja a buggyanós billentyűket, olyan így, mint az előimádkozó és a kis hitközség vele mondja, utána mondja:

"Forró szűz lelkünk,
Rakjuk a sutra..."

Jó Zubolyunk a feje búbját simogatja, talán a megváltásért haragvó gondolatait szelídítgeti ilyenkor...

Írni akarok arról is, hogyan fogadta Ady Endre Reinitz Béla dalait? Ady megérezte az olyan embernek értékét, mint Reinitz, fölismerte azt is, hogy lelki tisztaság dolgában kevés olyan példány van a tarka-barka emberkertben, mint ez a háborgó, keserű ügyvéd és cimborás kívánsággal vonzódott Reinitzhez is, mint Zubolyhoz, Reinitz klasszikus barátjához. Reinitz dalai elkapták Adynak a szépet tudó, mindjárt rezdülő hangulatát és eleintén velük mámorosodott a szertartásokon, igéinek föltámadásos parádéin.

Eleintén... Mert csodálatos, hogy ez az ember aki mindig érezhette és érezte is mozduló magában, hogy minden ami örök, teljes, benne van a napvilágszívében, aki, ha alázatossággal bántani is tudta magát, mégis sejtelmeinek ormairól kellett hogy lenézzen az emberekre - féltékenykedett. Ilyen apró hibák, szeplők meg voltak Ady gondolatvilágában. Reinitzzel is így volt. Nem vette észre a hűséges, az ő verseiben elmerülő istentiszteletet, de közelebbről nyugtalankodott és valami olyasmit érzett, hogy Reinitznek van sikere az ő költeményeivel. Titkolt indulatosságában azután egy rossz mozdulatot is tett. A Reinitz-dalok már mindenüvé elvitték Ady hírét, olyanfajta esemény volt ez, hogy a megjelent kottákat már divat volt finnyás zsúrokon is lapozgatni. Így történt, hogy egy lipótvárosi akarnok elhatározta, hogy ő is megzenésíti Ady verseit, ám a nagyobb baj az volt, hogy a serény férfiú megkereste Adyt, szerzett magának egy énekművészt, kibérelte a Royal-szálloda hangversenytermét és egy torz estén megtartották a produkciót és a hangversenyen Ady is megjelent. Ez volt az első hivatalos érintkezése Pesten Adynak a közönséggel. Nem a Reinitz-dalokat mutatták be ezen a hangversenyen, hanem a kakukktojás-sutaságokat...

Reinitz felejthetetlenül megbántódott és kerülte Adyt. Meg is szűnt közöttük a benső barátság, ami azelőtt összehajtotta őket, Ady többször megkísérelte a régi szövetséget visszamelengetni, de Reinitz hűvös maradt. Ady emberi rajzához tartozik, hogy életének ilyen adatait is feljegyezzem és Ady minden, való barátja tudta is Adyról, hogy temperamentumának szertelenségei tévedésekkel is megkísértették őt, de velem együtt értik is Ady ismerői, hogy az a vulkanikus vérség, mint amilyen ő volt, nem igen tudta magára venni a fegyelmezettség "bevett", megszokott formáit, hiúsággal, groteszk kicsinyességgel hibák estek, harmóniazökkenők történtek, ezek azonban csak kiugró fodrozódásai voltak Ady vibráló, önmagával nem sokat tanácskozó lényének, de a döntő, fontos alapérzésekben, lelkületének és gondolatvilágának jellemességében, Ady tökéletes, tiszta volt, mint versei.