Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 17. szám · / · Kosztolányi Dezső: A véres költő
- Lalagé.
- Mi az kedves?
- Haza jött már?
- Még nem, kedves.
- Nézd meg újra, dada.
- Megyek, kedves.
Lalage, Octavia császárné dajkája kisietett a folyosóra, hogy a császár lakosztályához érjen.
A folyosó roppant boltíveivel, nyirkos-dohos leheletével ráfeküdt mellére. Barátságtalanul kongottak a visszhangok, melyek megszázszorozva jajgatássá váltak a távolban. Még sötét volt. Csak a virrasztó őrök kezében lobogtak a fáklyák, de az éjszakát azok se oszlatták el teljesen. Túl a vörnyeges párafényen, a folyosó mélyén látni lehetett a titkos és alattomos homályt.
Octavia addig egyedül maradt. Kis fekete fejét tenyerébe hajtotta. Tizennégy éves volt. Három évvel ezelőtt ment férjhez. Azóta a palotában élt, ki se mozdulhatott a magas, komor falak közül. Apró gyermekasszony, nappal bábuival játszadozott, este pedig félt.
A dada visszajött. Közölte, hogy még mindig nincs itthon. Octavia felsóhajtott.
- Nem szeret - mondta - látod, nem szeret.
- Meséljek valamit? - kérdezte a dada.
- Mért nem szeret - szólt Octavia - arról mesélj, mért nem szeret? Csúnya vagyok? Kicsi vagyok? - és fölkelt.
Augustus ükunokája, a császárné ottan állt a dada előtt, hogy megnézze őt. Bizony csöppecske volt. De finom és előkelő, a szobrokra emlékeztető tökéletes vonalakkal.
- Szép vagy, kedves, nagyon szép vagy.
Octavia elpityerdült.
- Mégse szeret. Mit tegyek? Nevessek? Azt mondja, szomorú vagyok. Beszéljek? Azt mondja, nem tudok beszélni. Britannicust se látom soha. Egy év óta nem találkoztam a bátyámmal. Mi lehet vele.
A dada vigasztalta, csókolgatta kezét.
A földszinti teremből egyenesen ki lehetett látni az oszlopcsarnokra s a császári kertre, mely sötétségbe burkolózott. Lenn a szökőkút mellett, a fügefák közt, mint minden éjjel megszólalt a fuvola.
- Hallod? - mondta a dada.
- Megint fuvolázik valaki.
- Milyen vidám - szólt a dada, dúdolva a dalt.
- Milyen szomorú - mondta Octavia és ő is ugyanazt dünnyögte.
Kiültek a csarnokba és hallgatták, mint rabnők börtönrácsok mögött a szabad madarak dalát. Sírt a fuvola s minden lomb és bokor vele sírt.
Octavia odakönyökölt a falra s lelkét ábrándozva sodortatta a dal hullámaival messzire és látta a császár szőke fejét, hallotta szavát. Egyre jobban szerette.
Csak néha jöttek össze, az asztalnál. Nero fáradt volt és ideges. Még a tekintetét is kerülte. Nyugtalanította ez a félénk és riadozó kis nő, akinek keze-lába mindig hideg volt, mint a békáé, szeme ki volt sírva. Úgy érezte, akadályozza szabad mozgásában.
Csak éppen pár szót beszéltek: "császárné... császár..." Aztán sietett barátaihoz és nekik panaszkodott, mennyire nem érti, nem értheti őt ez a gyermek. Mit is tudhat ő egy költőről.
Az éjszakai kirándulások elvadultak. Nero egy éjjel valamelyik vargabódéban, a külsőváros végén talált egy furcsa-ferde törpét, aki kancsal volt és buta s olyan csúf, hogy magával hozta és a palotában tartogatta, leláncolva vendégei mulattatására. Vanitiusnak hívták. Zodicus és Fannius pedig minden este remekelt. A Fabricius-hídról kutyákat és macskákat dobáltak a Tiberisbe és úgy ordítoztak, hogy az alvók felkeltek álmukból s az éji őrök a rendőrtribun vezetése alatt kivonultak a helyszínére, abban a hitben, hogy ott gyilkolnak valakit.
Seneca nem igen járt közéjük. Szégyellte az ostoba csínyeket, de nem mert szólani. A nyári hónapok alatt pedig Baiebe vonult, hogy az ottani meleg forrásban kezeltesse köszvényét.
A császár mintha terhes gyámságból menekült volna, föllélegzett, mikor kéziratain nem pihent többé a mester szürke-éles szeme, mely nem-létező hibák után kutakodott. Visszatért belé a biztonság. Keblében szerencsejelként viselte aztán annak a kígyónak a bőrét, mely gyermekkorában, mikor aludt, meg akarta fojtani és ismét érezte, hogy ő kiváltságos, mindennek sikerülnie kell, amihez hozzáfog. Szabadon csapongott a végtelen egekben s mulatott egykori kétségein és aggályain. Még többet írt, mint eddig.
Senecat pedig epés, gonosz és fontoskodó öregúrnak látta, aki irkálja
- A fiatalságnak van igaza - kiáltott diadalmasan - nem a göthös vénségnek, nektek hiszek barátaim - mondta és a fiatalemberekhez fordult, kik a császári kertben valami édes és jeges italt szopogattak.
Ezek többnyire költők voltak. Firkáló, ifjoncok, homályos múlttal, zugírók, kik még sohase nyertek díjat, de Seneca távollétét felhasználva ellepték az udvart.
A császár nem becsülte őket túlságosan sokra. Alkotásaikat nem ismerte. Nem is érdeklődött irántuk. De úgy találta, hogy némelyikük finom ítélőképességgel és művészi érzékkel van megáldva.
A költőket Zodicus és Fannius szállította, tízével, húszával. Ők már egészen otthonosan mozogtak itten. Vezérkedtek az ifjak táborában, benn laktak a palotában, éjjel-nappal az uralkodó körül lebzseltek. Zodicus kimosdott és megfésülködött, szandálját ezüst-csat tartotta össze. Fannius a császár levetett tógáit viselte.
- Neked hiszek - folytatta a császár - Zodicus, ki az imént sírtál, mikor hallottad a Messzenyilazó Apollót s neked, édes barátom, Fannius, ki múltkor egy versem hatása alatt elájultál.
Mindnyájan az aggokat ócsárolták és az ifjúságot istenítették. Nero, ki az emelvényen állott, lámpák és virágfüzérek között, kissé meghajtotta bodor-fürtös, kövéredő fejét. Lantját, mellyel verteit kísérte, kezébe fogta és könnyed bólintással, mint nagy művészektől látta, eltávozott.
A pontifex maximus pedig nyár végén áldozatot mutatott be a capitoliumi Jupiternek: Neronak Agamemnon haláláról szóló költeményét, melyet aranytáblára véstek s a császár első szakállát, melyet Nero levágatott, és gyöngyökkel kirakott tokban felajánlott a főistennek.