Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 17. szám · / · Kosztolányi Dezső: A véres költő
A császár sokat dolgozott. Éjjel, az ágya mellett is ott tartotta az íróvesszőt és feljegyezte, ami eszébe ötlött. Több verset írt. Köztük egy idillt Daphnisról és Chloeról s egy ódát a Messze nyilazó Apollóról. Belekapott egy tragédiába, mely csodálatos könnyedséggel folyt.
Meg volt elégedve önmagával. Egy év alatt összeírt egy kis könyvtárra valót, melyre önérzettel tekintett.
Idejét úgy osztotta be, hogy egyetlen perc se maradjon kihasználatlan és minden a nagy, az egyetlen cél felé röpítse. Rávetette magát a tanulmányra. Olvasott és egy-egy verset kívülről is megtanult, hogy zenéje beivódjon lelkébe és megtermékenyítse. Seneca a leckék után sétálni vitte, megmutogatott neki mindent, felhívta figyelmét olyan dolgokra, melyekre eddig nem gondolt. A tanítvány fogékonynak látszott.
Később nevelőjének útmutatása szerint maga folytatta.
Mérnökeivel kiment a külsővárosba, ahol a városrendezés munkája lassan és kedvetlenül folyt. Itt amíg tanácskoztak, elhagyta őket és gyaloghintóján tovább vitette magát, még szurtosabb és görbébb utcákba, melyeken a szegények összezsúfoltan éltek, hihetetlen nyomorúságban.
A nyílt csatornán szennyes lé folydogált s az utcán, hol hajcsárok botozták öszvéreiket alacsony vargaműhelyek és földbesüppedt kurtakocsmák között az árokparton döglött kutyák és macskák hevertek. Orrfacsaró bűz csapott arcába. A pusztulás pompája megijesztette és elbűvölte.
Nero, aki azelőtt idegenkedett az élettől és csak mesterséges, kötelességszerű érdeklődéssel fordult feléje, most megállította hintaját.
Emberek dugták ki fejüket a vityillókból és mintha megnyílt volna fölöttük az ég, félénken visszahúzódtak.
Figyelte őket. A rákényszerített lecke második természetévé vált. Izgatta a sok ismeretlen, ki idegen kincset, súlyos életet hordoz magában és gyötrelmes kíváncsiság kínozta, mi lehet bennük. Mikor egy koldus behúzódott a kapuba, hosszan nézett utána.
Az árok ellett egy anyóka ült. Sebbel borított, puffadt lábát nyomogatta. Nero reátekintett és megszólította:
- Fáj? - kérdezte tőle valami halvány meghatódottsággal és merész kíváncsisággal.
Az öregasszony bambán nézett rá. Nem felelt.
- Nagyon fájhat neked a lábad? - mondta a császár, hangosan, részvét és kegyetlenség közt ingadozva - szeretnéd, ha nem fájna a lábad? És szaladni tudnál? Mint húsz éves korodban? Mi?
Erre se válaszolt az asszony, könnyek csorogtak végig az arcán.
- Ne sírj - szólt Nero fölvillanó szemmel, csalafintán. - Nekem is olyan a lábam. Azért járok gyaloghintón - és eltávozott.
Több ilyen tréfát művelt már. Követte a járókelőket, kik nem is sejtették, hogy a császár lépeget mögöttük, addig, míg azok idegeskedve el nem tűntek. Máskor dicsérte a csúnya lányokat, hogy milyen szépek s a szépekkel elhitette, hogy csúnyák. Nevetett azon, hogy mindent összezavar.
Nero az államügyekkel alig foglalkozott, de azért jó uralkodónak tartották. Közönyét szelídségnek hitték, unalmát jóságnak. Agrippina uralkodott helyette, ki azelőtt függöny mögül hallgatta végig a szenátus üléseit, most azonban már nyíltan elnökölt ottan és minden tőle függött, meg Pallastól, a szeretőjétől. Ők ketten intézkedtek.
Seneca egy tanácskozáson megpendítette, jó lenne belevonni kissé a munkába a császárt is, aki egészen elmerül tanulmányaiba s azt javasolta, válasszák meg konzulnak. De Nero aztán is csak ritkán jelent meg a szenátus ülésein.
Seneca éppen hozzá ment, hogy emiatt szemrehányást tegyen. Nem találta egyedül. Két különös alakkal tárgyalt.
- Nem ismered? - mondta Senecának és rámutatott egyik alakra, aki lógó cipőszíjjal, fésületlenül és piszkosan állott előtte. - Zodicus - jelentette a nevét.
Seneca nézte.
- Ő is költő - szólt a császár.
Zodicus - zömök és alacsony fickó, lapos orral és pislogó szemmel - úgy bámult Senecára, mint kutya az emberre, oly félelemmel és oly reménytelen tisztelettel. Azelőtt valami kézműves lehetett.
A mester természetesen nem ismerte őt, mert ilyen poéta százával szaladgált a fórumon. Csapszéki töltelékek ezek, ingyenélők, akik sohase adhatnak ki könyveket és verseiket az utcán haladóknak olvassák el, míg el nem verik őket.
- Fannius - mutatta be Nero a másikat, ki valamivel soványabb volt, de épp oly alacsony s keshedt tógát viselt. Alig mert előkerülni a homályból. Szintén...
- Költő? - kérdezte Seneca, gúnyosan.
- Az - magyarázta Nero - verseket ír. Sok verset.
Seneca rápillantott mindhármukra s megértette a helyzetet. Úgy látszott, már régebben ismerik egymást.
A római csatornának ez a két szemétbogara véletlenül mászott a császár útjába. Odatolakodtak hozzá, mint mindenkihez és Nero nem találta őket ellenszenveseknek. Nagyon szerényeknek és igényteleneknek mutatkoztak.
- Nem is tudtam - mondta Seneca, zavartan.
- Ó roppant furcsa fickók - szólt a császár. - Igazán eredetiek.
Seneca most már nem oly szigorúan tekintett rájuk. Ízlése ellenére megszólította őket.
- Miért hallgattok?
Zodicus és Fannius a mester jelenlétében eddig meg se mukkant. Most is csak hápogott a szájuk.
- Nem így - mondta a császár - úgy, ahogy szoktátok, bátran.
Erre fölmelegedett a két tacskó. Szidni kezdték egymást és marni, a csapszékek kacskaringós modorában, azon a külsővárosi irodalmi nyelven, melynek minden szava rothadt záptojás.
- Halod? - mondta Nero kacagva.
- Más ismerem őket - bólintott Seneca.
- Mindjárt még többet tudsz majd. Meglátod mit művelnek az utcán. Nagyon mulatságosak. Jöjj velünk.
Nero szaladt a hegyről lefelé, mindentől megszabadulva. Halhatatlan fiatalság lüktetett benne. Rikkantgatott, hangokat adott ki torkából, melyek egy más ember hangjainak tetszettek és mulatott rajtuk. Seneca fáradtan loholt utána. Zodicus és Fannius elöl.
Csak egy rabszolgát vittek magukkal, aki bronzveretes utcai lámpát tartott előttük, hogy mutassa a járást.
Szórakozott járókelők, fáradt, esti hazatérők ballagtak az úton. Zodicus és Fannius azzal kezdte, hogy mindenkinek alázatosan, tisztelettel teljesen köszönt. Gazdag kalmárok, kelme- vagy festékgyárosok szívesen viszonozták a köszönést. Majd pár lépés múlva lassították járásukat, visszatekingettek, azon tűnődve, ki lehet ez két ismeretlen. Hasztalan keresgéltek emlékezetükben. Aztán gyanakodva tovább mentek.
- Nem érdekes? - kérdezte Nero, akinek könnyei is potyogtak nevettében. Akár a bábok. Minden ember. Most a rézpénzt - szólt oda Zodicusnak.
Zodicus zsebébe nyúlt és kivett egy as-t. Keményen odavágta egy arra siető patrícius sarkába, mintha az ejtette volna el. A patrícius körültekintett. Azt hitte, csalódott, de meglátta lábánál a pénzt, fölemelte és eltette. Nyugodtan folytatta útját, bizonyára arra gondolt, hogy szórakozottságból potyogtatta el.
- Még pokolibb - mondta Nero - ha család megy hazafelé. Apa, anya, kisgyerek és dada. Azok a pénz zajára lekuporodnak a földre. Még a gazdagok is. Órákig keresgélik. És örülnek neki mind.
Nero maga is működött. Annyira belemelegedett, hogy nem tudta fékezni magát. Egy tisztes, nemes nőnek, aki öreg férjével sétált, bokájához dobta a pénzdarabot. A nő rászólt, Nero évődni kezdett vele és mikor a nő tovább ellenkezett, megcsipkedte az állát és mellét. Férje a koromsötétben összevissza verte a császárt. Másnap tudták meg, hogy Július Montanus szenátor volt.
Nero ezután csak álruhában ment ki.
Paris, a színész, kifestette őt, felöltöztette. Néha közkatonának, vastag kis karddal, néha aedilisnek, néptribunnak, vagy éhenkórász csavargónak.
Első este szurtos, ütött-kopott ujjast öltött és zsíros, rossz szagú bőrkalapot, amilyent a római kocsisok viselnek, esőben. Hegyeset pökött a porba és káromkodott.
A Circus Maximus körül nép tolongott. Ebbe a sokaságba vegyült el. Zodicus a szájába dugta két ujját s hosszat füttyentett az éjszakába, mire a circus körüli fabódékból utcai lányok jöttek elő, egyiptomiak, görögök és siralmas kelletéssel lejtettek el ottan. Zodicus kiválasztott egy öreg lányt.
- Cicám - mondta - állj meg egy szóra.
- Istennő - kiabált utána Fannius, mikor az tovább ment.
Nero és Seneca háttérben maradt. A lány visszajött Zodicushoz.
- Mit akarsz? - kérdezte tőle, mert nem szokott meg ilyen jobb gavallérokat. Csak silány rabszolgák szólítgatták meg.
Valamit tárgyaltak. Nero ellenállhatatlan kísértést érzett és mestere mellől előugrott, kocsisruhájában, a lányhoz.
- Édes - fuvolázta, mint Zodicus szokta - sohase láttam ilyen szép nőt - és olyan mozdulatot tett, melyet Fanniustól tanult.
- Remekül beszél - súgta Zodicus.
- És hogy mozog - dicsérte Fannius.
A leány vállát vonta:
- Ne izélj.
- Nem izélek - felelte Nero, hetyke és pimasz kocsishangon. - Tetszel nekem.
- Jössz?
- Megyek - mondta - akár a világ végéig, teveled.
- Ki vagy te? - szólt a lány, rekedten.
- Hát nem látod, hogy jófajta kocsissal van dolgod, vagy mi. A gazdám ma reggel fölfordult. Most facér vagyok.
- Nem vagy te kocsis.
- Hát mi?
- Valami más - mondta a lány és méregette szemével.
- Lásd eltaláltad - szólt Nero - én valami más vagyok. Most megmondom az igazat. A császár vagyok. A római császár.
Seneca hüledezett. Meglepőnek találta, hogy ilyen ötletei vannak. Amit lát és mond, az kétségtelenül friss és eredeti.
- Bolond vagy te, komám - szólt a lány - nem a római császár. Bolond vagy. Még pedig nagy.
- Helyes - hagyta helyben Nero - de te se vagy az babám, aminek mutatod magad. Reggel láttalak. Ne is tagadd. A Vesta-templomban voltál. Ó Vesta szüze, hova jutottál...
A lány röhögött. Köréje szállingóztak a többiek is, akik közrefogták a tréfás és elmés kocsist. Nerot barátai most tovább hurcolták, mert a helyzet veszedelmessé vált s távolról füttyök sikítottak.
Ezek a tivornyák egy csapszékben értek véget. A költők nyúlós vinkót ittak, mely fejükbe szállt, aztán elaludtak a földön. Seneca Neroval beszélgetett. Majd hozzájuk csatlakozott Paris.
Egyszer előadás után aranyszakállat és szigonyt hozott oda. Azon a napon Neptunust játszotta.
Nero, aki tökrészeg volt, elkérte tőle. Az utcán föltette az aranyszakállat, kezébe vette a szigonyt és úgy ballagott Senecával, mint a tenger istene, a hajnali ködben.
A Palatinus alatt találkozott egy púpos emberrel.
A császár eléje állott.
- Miért vagy púpos? - kérdezte tőle, kérlelhetetlenül.
A púpos szomorúsága kietlen csöndjéből tekintett föl rá, hogy hallotta a durva kérdést, melyet még senki se intézett hozzá. Megvetően tovább akart menni.
- Megállj - ordított rá a kérdező - sohase büszkélkedj annyira barátom, a gőg az ostobák erénye. Lásd, én nem vagyok púpos, mégse hencegek. Ha az ember háta kissé kidudorodik, akkor púpos. Nem is olyan nagy dolog. Holnap kitöröm a gerincem s én is olyan púpos lehetek, mint te. Menj hát te tiszteletreméltó teve a sivatagba és eztán ne hordd olyan fönn az orrodat. A púp kétségtelenül csinos dolog. De nem olyan szép, mint te gondolod. Különben ízlés dolga.
Alig bírt lábán állni. Seneca karon ragadta, úgy támogatta. Közben folyton beszélt, a mesterére dőlve.
- Te - mondta Senecának, egészen elázva - most valami eszembe jutott. Az emberek feje hasonlít a dióhoz. Nem gondolod? Vagy a tojáshoz. Föl kellene törni és megnézni, mi van benne - és nevetett.
Seneca is nevetett.
Aztán más is eszembe jutott. Mért van úgy minden, amint van. Az ég mért nem piros és a csillagok mért nem zöldek? A tenger mért nem sárga? Az oroszlánok mért nem tudnak röpülni? Mindenekelőtt pedig mért nem szülnek a férfiak is? A férfiak férfiakat, a nők pedig nőket.
Hahotázott és amint kitátotta a száját, Seneca megrémült tőle.
- Mi? - kérdezte még egyszer a császár, vigyorogva.
- Nagyon érdekes - mondta Seneca - de feküdj már le.
Otthon Nero a szörnyű élmények hatása alatt sápadtan emlékezett vissza a sok kusza dologra és nem tudott egészen eligazodni, kicsoda az, aki játszott az imént és kicsoda az, aki most erre gondol. Kudarcok ízét érezte, összezavarodott a feje, utálta magát. Minden ködösnek rémlett.
Csak az bizonyos, hogy a múltkori ütlegektől még mindig püffedt volt a szeme héja és sajgott. Az élet otthagyta nyomát.
De hogy számot vetett magával, úgy hitte, hogy mindez mégis szükséges s a kezdő irodalmi tanuló buzgalmával ismételte el, amit látott és átélt.
Másnap pedig újra kezdte.