Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 17. szám · / · Kosztolányi Dezső: A véres költő
Öröme lassanként kialakult. Már formába szökkent, és ő megnézhette, sáfárkodhatott vele.
Mikor betelt azzal, aminek örült, és már új meglepetést nem okozott önmagának, szükségesnek látta, hogy mással is közölje. Senecat hívatta.
A bölcs a múltkori vita kellemetlen emlékével lépett be Szertartásosan üdvözölte:
- Császár.
Nero azonban közvetlenül:
- Ne nevezz így. Tudod, ezzel megszégyenítesz. Te neveltél. Neked köszönhetem mindenem, ami értékes.
- Kegyes vagy.
- Hívj fiadnak. Mert te vagy az én atyám.
Akkor feléje ment és megcsókolta, alázatosan, fiúi tisztelettel.
Seneca folytatni óhajtotta az abbahagyott bölcselkedést, de Nero barátságosan félbeszakította:
- Mit dolgoztál? - kérdezte. - Erről beszélj.
- A Thyestes harmadik felvonását fejeztem be.
- Érdekes - mondta a császár. - Nagyon érdekes. És sikerült?
- Azt hiszem.
- Szeretném hallani.
- Ennyire érdekel? - mondta Seneca, mert ilyesmit még sohasem kívánt a császár.
- Nagyon.
Seneca szerénykedett, illemből, de aztán felolvasta.
Nero hátradőlt a székben. Már az első jelenetnél unta magát. Nem tudott figyelni a szavakra, az ékes, lendületes fordulatokra, képtelen volt ráirányítani lelkét s a kézirathalomra pillogatva azt leste, mikor fogynak el a lapok. Seneca sokáig olvasott. ezalatt a császár lehunyt szemmel, magába merülő érdeklődéssel saját versét mondogatta, hangtalanul és várt sorára.
Hogy a fölvonásnak mégis vége szakadt, felállt. Játszott lelkesedéssel, túlcsorduló bámulattal átölelte mesterét és megrázta kezét.
- Remekmű - mondotta - ilyet még nem írtál. Minden ízében tökéletes.
Seneca még mámoros volt szavaitól, elfáradt az olvasásban, homlokát törölgette s mint ki álomból ébred, révetegen nézett maga elé. A nagy igék hatása alatt állt. Alig talált udvarias, hétköznapi szókat, hogy megköszönje a legmagasabb elismerést.
A császár türelmetlenül járt-kelt. Majd ezt mondta:
- Én is - és itt dobogó szívére figyelt - én is írtam valamit. Egy elégiát.
Seneca nem értette mindjárt.
- Te? - kérdezte.
- Én - felelte Nero félénken, nagyon nyugtalanul. Megpróbáltam, Agamemnonról.
- A tárgy nehéz. Elsőrangú feladat. Ha talán, de nem is merem kérni, azt gondolom, hogy te is felolvasnád.
- Téged untatna.
Seneca színpadian tiltakozott.
- Nem - szólt a császár - nem olvashatom fel. Minek is? Hosszú. Nagyon hosszú. Csak egy föltétellel. Ha megígéred, hogy azonnal abbaszakítod, mihelyt unatkozol.
Erre Nero már olvasni kezdte. Elszavalta az Agamemnon haláláról szóló elégiáját.
- Tetszik? - kérdezte mohón, mikor befejezte.
- Nagyon.
- Légy őszinte.
- Őszinte vagyok - szólt Seneca, túlságosan emelt hangon. Különösen az eleje.
- Én is úgy érzem. Az eleje. Az sikerült. És a befejezés?
- Az is jó. Azzal a hasonlattal. Az éjszakáról, mely a fájdalomhoz hasonlatos.
- Igen - mondta Nero. Ez nekem is tetszik.
Seneca megdörzsölte arcát, hogy letörölje róla a közönyt, mely, szürke pókháló, a hosszú, fásan-kopogó költemény hatása alatt ellenállhatatlanul rátapadt. Azt akarta, hogy kipiruljon és lelkes legyen.
- Megnyugtató - tette hozzá Seneca - mert mondania kellett valamit - megnyugtató, hogy már az első ennyire sikerült.
- Igazán?
- A maga nemében.
- Nem hosszú?
- Nem. Dehogy. Az olvasót szükséges előkészíteni, beleringatni a hangulatba.
- Mert megrövidíthetem - ajánlkozott a császár, meggyőződése ellenére, most már alázatosan, tettetett tanítványi készséggel, csakhogy újabb elismerést csikarjon ki.
És úgy vigyázott, mint a róka.
- A versnek nem lehet minden sora műremek - szólt mestere - végre a sorok együttesen alkotják az egészet.
- Szóval ne töröljek semmit?
- Legföljebb a közepéből.
- Mit?
- Talán - dadogott Seneca, aki kezébe vette a kéziratot s a szakember jártasságával rábökött egy helyre - innen.
- Ezt?
- Nem - mondta Seneca - ezért is kár lenne. Akkor megbolygatnánk a szerkezetét. Aztán ezek a sorok pompásan lejtenek.
- Pompásan. "-Drága apám..."
Most már nem akart hallani semmit.
Csak önmagát, a hangját és költeményét, melyet újra fölolvasott, érzékenyen, könnyel szemében, elbicsakló hangon, merész taglejtéssel kisérve minden szót, érzései fellegébe fátyolozva az egészet.
Tele volt vele. Úgy, mint önmagunkkal eltelünk anélkül, hogy tudnánk, a vérünk gőzével és füstjével, mely megüli agyvelőnket és elkápráztatja szemünket. Nagyon félt, hogy nem tetszik másnak és önmagának. Ezért a gyöngébb részleteket különösen lendületesen és finoman adta elő, mintha a tökéletlenség készakart elnagyoltság lenne, egész testével részt vett a szavalatban s az unalomig tudott szöveget, melybe hosszú-hosszú hetek szenvedését ölte bele, a verseket, melyeket már utálnia kellett, akár a teste páráitól és ismert izzadtságszagától átfülledt inget, újszerűen próbálta forgatni, hogy másokban keltse azt a meglepetést, melyet a boldogtalan fogantatás keserű vajúdásában önmaga érzett. Iszonyú vágy lihegett belőle. Soha, soha se érzett ilyen lázat, ilyen borzongatást, ő, ki a trónon ült, a világ ura, se azelőtt, se később, soha. Magasba repült, versei szárnyán és ott fönn szédült. Szíve oly erősen kalapált, hogy alig hallotta tulajdon hangját. De annyi ereje volt még, hogy olykor félszemmel Senecára sajdítson, aki egy alacsony széken ült, játszott figyelemmel és vékony, hízelgő szája után ismételte az elhangzott sorokat.
Most se tett egyetlen kifogást sem. Folyton bólintott és helyeselt, dicsérte is ezt-azt, talán jobban, mint kellett volna. De szava mintha ellentmondana szemének. Nero, hogy ezt észrevette, dadogott. Inkább őt nézte, mint kéziratát. Már tudta, hogy mestere nem tartja jónak a versét, mindenkinél jobban tudta. Ez ellen ravaszul védekezett. Csak félfüllel hallotta meg elismerő szavait, nehogy kihívja az igazi bírálatot. Fönn akarta tartani, ameddig lehet, érzése bizonytalanságát, mert utána, úgy rémlett, csak a semmi jöhet. Gőgös volt, éles, kíméletlen. Egy jelre azonban odaadta volna mindenét, megcsókolta volna az agg költő saruját is.
Hogy mi ez a jel, azzal maga se volt tisztában. Valami nagy-nagy melegséget képzelt el, mely rálövell a meghatódó, nedves szemből, a kigyulladt homlokról s magáévá teszi azt a fájdalmat, mely övé volt és versébe zárt.
Ez a jel azonban, melyre várakozott, a döntő és elhatározó, késett.
Mikor aztán elszavalta versét, másodszor is, az utolsó sornál elkapta a láz, büszkén az asztalra dobta kéziratát. Meg volt elégedve.
Másról kezdett beszélni.