Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 16. szám · / · Figyelő · / · Nadányi Zoltán: Furcsa vendég

Nadányi Zoltán: Furcsa vendég
II. Hajdu Henrik

Bizony, furcsa. A világ szenvedéseiben elfulladva minden egyéni színünk kifakadt, tömeg-emberek lettünk, akik már fásultságunkat se szégyelljük s íme - egyszer csak elámulunk egy verseskönyvön, amelyben egy magános lélek szomorkodik. S hogy e korszerűtlenség még különösebb legyen, a kötet elsősorban azzal hat, ami n e m új benne: szelíd szerelmeivel, holdfényes hangulataival s a romantika ártatlan rémületeivel, amiken keresztül a megszépült Múlt csillog felénk. Ezek alapján hamar megállapíthatnók, hogy Nadányi Zoltán afféle irodalmi hazajáró-lélek, aki elkeserült korunkban - ügyesen! - az emlékek enyhe bánataival kínálgatja olvasóit.

De ez a megállapítás egészen hamis és értetlen volna. Kétségtelen, hogy Nadányi belső formáiban igen sok a hagyomány, külső formái viszont oly ragyogóan eredetiek, aminők csak igazi, őszinte költőtől telnek. Persze, ez a "kettős sugártörés" voltaképpen mély stílus-disszonancia, amely Nadányi szép kötetének egyetlen kára és hibája.

Nem akarok sokat köntörfalazni: azt hiszem, Nadányi Zoltán a középkori iniciáléfestők rokona. Mert mit jelent az, hogy ma ecset helyett tollal dolgozik? A Művészet bizonyosan egy és oszthatatlan, csak eszközeink sokasodtak és differenciálódtak az idők sodrában. Nos, ez a kedves és finom költő a teljes Élet könyve helyett a nagybetűk líráját küldte ki a világba, amiknek színeit csak mélyítik a hozzájuk tapadó fekete árnyékok. Ünnepi versek ezek, ünnepiek és ünneplőbe öltözöttek. Szinte túlságosan is azok. És oly készek és befejezettek, hogy e gyűjtemény után el tudom képzelni, hogy ez a költészet technikai destrukció nélkül tovább fejlődhessék.

Eddigi útjáról viszont - bár szemérmesen - sok mindent megvall e kötet. Ez a csiga-érzékenységű ember vidéki városokban élt, melyeknek szellemi nyomorékai elől önmagába húzódott vissza s üldözőit, megtorlásképp, szonettekbe gyömöszölte. Még magányában is kitör belőle az undor:

Egy gondolatra a hideg lel:
véletlenül ott lesz a versem
kávéjuk mellé téve, reggel.

Ezután már csak a szavak mérge tartja benne a lelket. Minden verseken keresztül lát s egyik gyönyörű vallomásában elárulja:

egyszer a kocsiúton menve féltem,
hogy autó jön s elgázol egy szonettet.

Szerelmei is, pedig szép, kamaszos szerelmeket ír meg, inkább vers-zenék ürügyei, mintsem egy hús-vér-ember szexualitásának kitörései. Innen aztán csak egy lépés a mesterkéltségig. És Nadányi, sajnos, elég gyakran átlépi ennek a mesgyéjét. Viszi a ritmus - és ő nem tud ellenállni. Költeménye ekkor kabaré-cifrás dallá hígul ("a könnyed is, mely nem műkönny, de hű könny - átfénylik a betűkön"), vagy ami még rosszabb, avult szerenád-hangulatokba fullad. Természetes, nem azt akarom mondani, hogy Nadányi költészetét kiváltképpen ez jellemzi, de fájlalom hogy ez is jellemzi. Mert senki se becsülheti meg nálamnál jobban e kitűnő költőt, akinek írásaiból akárhányszor oly érzéki elevenség csap ki, hogy a megfelelő sorok szinte a szemem láttára összeölelkeznek és megcsókolják egymást.

E szomorkás könyvből valami hűs illat árad: a Természet üdesége. A képek halkan, kaleidoszkópszerűen peregnek, majd hirtelen kivillan mögülük a Halál mosolya. Ó, örök Líra!...

Vajon nem a vidék lenivelláló erejétől fél-e Nadányi, amikor "gúnykoszorúját" visszadobja azoknak, akik a fejébe nyomták? Nem a vidék befolyásának tulajdonítja-e, hogy költészetének egységét hagyományok csökevényei csúfítják? Ugyanis én annak tulajdonítom.

Jellemző, hogy a gyűjtemény legszebb darabja, A bestia - érzéseim szerint kész remekmű - egy ketrecbezárt oroszlán köré szövődik. Aki meg akarja mérni Nadányi Zoltán tehetségét, elsősorban e z t a munkáját lapozza föl. És nemcsak a megcsinálás művészi ökonómiájára és pompájára utalok itt, nem is a költő kivételes megjelenítő erejére -, de könnyesen részvétes szívére, amely a füvet, fát és állatot is testvérének hirdeti. Nem hiába mondja, hogy fázó gyengesége

szemet huny minden rossz előtt -

olvassák csal el, mily dermedt borzalommal rajzol egy fiatal leányt, akit a "sétakertjéből" kitört oroszlán leterített s hatódjanak meg az író fájdalmán, aki így kiált az Istenhez:

Ne tűrd, hogy szemét kiharapja,
mely égboltodnak egy darabja,
védd meg az angyal-hajzatot,
mellét, mely még nem szoptatott,
a rózsás kart, a gyenge vállat,
és szívét, mely eleitől
Tebenned hitt, védd meg - -