Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 16. szám · / · Figyelő
Hanyatló kornak nevezi, izgatottan elfogult könyvében, Szekfű Gyula a magyar liberalizmus, kivált 1867 után a háborúig eltelt éveit - s ezen lehetetlen el nem mosolyodni, elgondolván, hogy az Árpádok, Nagy Lajos és Mátyás napjait kivéve soha a magyar mint magyar, mint ország, mint nemzet annyira nem volt, nem egzisztált, mint az úgymondott hanyatló időben. Szekfű ugyanígy ugyanezen könyvében, hogy - s ezzel a huszonötös, negyvenes és hatvanas évek nagy napjaira gondol - amiért valamely korszakban egy nemzetben előkelő emberi egyéniségek találtatnak, még nem bizonyos, hogy az egész nemzetanyag, s vele az ideje is, ugyanily értékes volna. Nem gondolja, hogy az megfordítva is igaz - hogy korok, melyekből hiányzanak a nagy emberek, de magának a nemzetnek jól folyik sora, s gyarapszik s terjeszkedik s tudja és bírja magát, mégsem igen mondhatóak hanyatló koroknak? Tegyük fel, hogy igaz és igazságot s beállítás, hogy a kiegyezéstől fogva a háborúig a magyar átengedte a gyarapodást, s ezzel a hasznot s a hatalmat, a kebelében idegenül üzérkedő zsidóságnak. Vajon még így is: a magyar semmi hasznát nem vette volt az üzekedésnek? S a haza virágzásának, mely ellen a vesztett háború ugyanúgy nem bizonyít, mint a jégverés nem a szántóföld ellen, őrá semmi java nem hárult?
A valóság az, hogy Magyarországnak nagyjában soha oly jó dolga nem volt, mint a háború előtt eltelt negyven-ötven év alatt - s bármi csapnivaló rossz volt, végig e nagy időn át, úgy külső mint belső, s kívülről befelé, belülről kifelé ható politikája (aminek mindnek megjő majd ideje, hogy kifejtessék, s akárhányunk most, a vesztett háború követeléseitől igazoltan ismételhesse s foglalhassa össze, mit harminc esztendőn át mint vox clamantis in deserto kiáltozott volt hiába): hogy e politikán oly későn vesztettünk rajta, már az is viszont amellett bizonyság, hogy e politikának alapja, vagyis Magyarországnak az osztrák-magyar monarchiában s e monarchiának a német szövetségben való elhelyezkedése nem volt káros s nem volt természetellenes. Ezt, úgy érzem, Szekfű sem hiheti másképp, s így tán egyetért a megfigyeléssel, hogy az osztrák úgynevezett elnyomás, legalább is a kiegyezés után, Magyarország számára olyasmi volt, mi némely tengerfenéki állatok számára a tenger nyomása, mely más állatot agyonlapít, de ezt együtt tartja, s ellensúlyozza belső feszülését, mely különben darabokra robbantaná. Ha volt valami baja az elhelyezkedésnek, alig volt több, mint hogy túlságos biztonságba ringatta az országot - túlságosan leszoktatta úgy a dolgokkal való törődésről, mint az eshetőségekkel szemben való fegyverkezésről. Ez áll az egész országra, de áll az egyesekre is. Erről ugyanúgy, mint a politikáról, mit e helyes alapokon folytattak, nem tehet az országnak sem az osztrák-magyar monarchiában, sem a német szövetségben való elhelyezkedése. De megmagyarázza.
Megmagyarázza például azt a mellékesnek tetsző, de éppen nem következéstelen valóságot, hogy nagy többségében a magyarországi lakos a magáén kívül alig tud egyéb idegen nyelven, mint németül. Ez éppúgy nem következett a német szövetségből, mint mondjuk, nemzetiségi politikánk - a románok, a bolgárok s a görögök i sokszor és sok évekig a német kurzust követték, a szerb az osztrákot: a román, a bolgár, a szerb s a görög műveltebb ember mégis tudott és tud franciául. Nálunk a hadsereg, az iskola s az, hogy Ausztriában s a németeknél minden üzleti keresnivalónkat megtaláltuk, a németet tette az idegen nyelvvé, annál is inkább, mert még a tudós s a technikus sem szorult túlságosan más idegen nyelv tudására. Minthogy a szükség nem kényszerítette még a műveltebbeket sem, a németen kívül más idegen nyelven való értésre, a "hanyatló kor" nemzedéke még annyira sem tudott franciául vagy éppen angolul, mint a múlt század első felének műveltebb magyarsága. Ez annyira ment, hogy míg a régebbi Erdélyben, a régi fejedelmi hagyományok s diplomáciai szükségek maradványaképp élt még valami francia műveltség, most az erdélyi s a magyar románság, mely különben minden kultúrtekintetben felette áll a királyságbelinek, sokban alája kerül csak azért, mert ennek műveltjei tudnak franciául, az övéi nem.
Ez persze nem azt jelenti, hogy kár, hogy németül tudunk, s kár volt volna vagy volna németül tanulnunk. Ez is nagy jó, ez is szükség - s valameddig a földrajz más területre nem helyezi a magyart s a németet, mint amin ezer esztendő óta szomszéd, addig legelső rendű szükség marad. Ám: a kis népek: mint ahogy nem engedhetik meg maguknak az egynyelvűség lustaságát vagy fényűzését, úgy azt sem, hogy csak egy idegen nyelven tudjanak. Nem kell hosszan fejtegetni, hogy miért, s nem azért, hogy mindenesetre más elhelyezkedést keressen, s még ha azonmód folytatná is a német tájékozódást, ahogy a háború előtt művelte: a magyarnak mindazonáltal, sőt annál inkább kell tudnia a németen kívül legalább is franciául - ugyanúgy, mint ahogy nem elég a hajó, vasút is kell, s nem elég a vasút, repülőgép is kell. Ezt megmutatta a háború. Azt, hogy legjobban az tud megállani otthon, ki meg tud állani mindenütt.