Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 16. szám · / · Figyelő
Vannak, kik rossz néven veszik, ha magyar ma ír, anélkül hogy politikáról írna. Nincs igazuk, s nem volna akkor sem, ha magyar politikáról írni ma külföldön még bonyolultabb nem volna, mint otthon. S abba sem lehet beleszólni, mert az ember nem ura, hogy mi az, talán leghatalmasabb érzése, ami idegeire úgy hat, hogy kirezzen belőlük, s mi, ami rezzenet nélkül suhan át rajtuk, mint a nagyon is erős villamosság. De kivált értetlen a vád, ha azt fitymálja, hogy hogy' lehet most, most, most: esztétikumokkal, versekkel, irodalommal bíbelődni. Megtörténhetik, hogy az embert napi gond vagy politikai izgalom úgy szétszedi, hogy nem tud együtt maradni esztétikai munka, élvezet, ítélet számára. De aki tud és magyar dolgokban tud, az még azon fölül politikát is művel.
A két utóbbi magyar nemzedékből - ma már látjuk, hogy gondtalanból, mert elkényeztetettből - kevesek elméjében ha megfordult a kérdés: mi az, mit a magyartól nem lehet elvenni? Most, hogy egy időre annyit elvettek tőle, kezd e kérdés izgató lenni. S hozzátársul a másik: mi az, mit ittléte során a magyar olyat teremtett s olyat jelentett, amit senki más nem végezhetett volna? Történelmi értékeket elmos a történelmi balsors, s történelmi érdemek mellé versenytársul ugorhatik más nemzeteknek hasonló sorsa. Látjuk, hogy a mai német mily fitymálva kezd beszélni Bismarckról s a csonka egységről, mit ő tudott megteremteni. Olyas jogcímre pedig, hogy századokon át védte volt Európát, hivatkozik ma nemcsak megvert nép, hanem felülkerekedett is. De nem véletlen, hogy egyaránt a Bismarck csillagának elhalaványatlásával újra fölbukkan, világszerte, a Goethéé. S a győztes népek igényeinek serpenyőjében ugyancsak nem véletlenül kutatják, hogy mily kultúrértékeket tudnak belevetni.
Ittléte során a magyar nagy s nehéz pályát futott - de futottak mások is. Tett és művelt sokat - de tettek s műveltek mások is. Magyarul azonban csak a magyar tud. S a magyar költészet az ő nyelvéből nőtt. Ezt senki nem veheti el tőle. Ezt nem volttá tenni maga sem tudja. Ennek jogcímét verseny nem semmisítheti meg. S ennek erejéből minden kelő nappal újra önmagát jelenti.
S meg kell mondani, egészen elfogulatlan mérlegeléssel, hogy kivált a magyar versköltészet aránytalanul becses. Sokkal nagyobb számú, sokkal többre juthatott népeké mellett dicsőséggel megálló. Ebben kár, hogy legalább érteni nem ért magyarul más, vagy csak igen kevés, mint a magyar. Mert aki ért, legyen különben bármi indulattal a magyar iránt, nem tudja kivonni magát e dicsőség igézete alól.
Berlinben nemrég szó volt róla, hogy egy német világcég megbízásából Gragger Róbert barátom, a berlini egyetem magyar tanára és én: együtt állítsuk össze a magyar nyelvű magyar verses antológiát, egy gyűjtemény számára, mely a világ érdemesebb részeinek versköltészetéből így foglalja össze a legmaradandóbbakat. Én azóta elkerültem onnan s Gragger maga fárad a munkával - de az előmunkálat rendjén én is újra végigolvastam a Pannónia megvételéről szóló éneken kezdve a mai verselőkig mind a magyar versköltőket - s ezt, hogy megtegye, javaslom mindenkinek, ki magyarul ért és versekhez is ért. Minél járatosabbnak hiszi magát a matériában, annál több meglepetés fogja érni, s minél többet tud belőle gyerekkora óta betéve, annál több fog új hangon megnyilatkozni előtte, ha mai szemmel újra olvassa. Olyan orgonáló gyönyörűségtől fog eltelni a lelke, hogy tán még csak angol versektől ennyire.
Ez pedig ma, éppen ma, politikai érték, Magában is. De még inkább azzal, hogy sok szószóló eszközünk és lehetőségünk, legalább egyelőre, amúgy sincs. Már mikor a magyarság egy tagban tartozott volt idegen uralom alá, akkor is úgy volt, hogy nyelvében élt a nemzet. Most, hogy a magyarság, s ami vele nyelvben s észjárásban összenőtt, megoszlik, a Thallóczy szava szerint, gyepűn innen, gyepűn túl: nyelvében összetartozik s irodalmában egy. Ebben mindenesetre: van, úgy részenként, mint egyetemben - ebben minden lehetősége megvan a munkára, a megállhatásra, a fejlődésre, a gyarapodásra -, ez ma a főkezessége minden jónak, mit egyes ember számára jelenthet az, hogy ő magyar. Van a kereskedésben is olykor úgy - véletlenül ez is éppen most van, adókonjunktúrás és egyéb okokból -, hogy a könyv becses és keresett jószág, mely drága áron kel, s amellett kelendő, olyanoknál is, kik inkább bútorszámba veszik. Az irodalomnak is lehet - éppen Magyarországon nem egyszer volt is - konjunktúrás jelentősége, politikai taksálás szerint, mikor egy kis bajokkal bajlódó kis vers érhet annyit, mint máskor a hatalom. Szerencsés, ki ma tud kötelességet teljesíteni, s úgy törődni versekkel, mintha egyéb se volna a világon.