Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 16. szám · / · Figyelő
Különös szorongás, szinte félős elfogultság vesz rajtam erőt, mikor a legnagyobb magyar essai-író és a legjobb magyar tanár emlékét akarom felidézni, úgy érzem, mikor a kegyeletnek köteles és szerető adóját e néhány sebtében odavetett sorral lerovom, mintha valósággal kegyeletsértést követnék el Riedl Frigyes nem szerette, ha róla írnak. Bár a magyar tudományos élet legnépszerűbb alakjai közé tartozott, ezt a sokaknak kellemes ódiumát a közbecsülésnek nem tudta elviselni. Még azt eltűrte, ha egy-egy szemfüles riporter életének valamely intimitását a nyilvánosság elé vitte, de barátainak, tanítványainak sohasem bocsátotta meg, ha akár csak valamely munkájával kapcsolatban futólag a személyéről is megemlékeztek. Mikor 1916-ban életének 60. fordulóján, tanítványai az obligát emlékkönyvvel akarták megtisztelni, minden rábeszélő képességét fölhasználta, hogy ez, valamint a velejáró ünneplés elmaradjon. Egyik régi barátjával összeveszett, mert egy meleg is cikkben megemlékezett róla, egy másik csak álnév alatt mert írni, hogy legalább abban a folyóiratban szó essék róla, melynek fiatal kora óta munkatársa volt. Mikor betegsége alatt egyszer meglátogattam, arról panaszkodott, hogy az újságok még most sem hagyják békében, aztán azzal a melankolikus sejtelemmel, mely a halál gondolatával való kacérkodásra bírta, hozzátette: "Sajnos, nem akadályozhatom meg, hogy a halálom után ne írjanak rólam, de azt legalább nem kell elolvasnom."
Riedl 1905 őszén foglalta el Gyulai Pál katedráját, miután a legnagyobb magyar egyetemen a legmagyarabb tanszék éveken keresztül betöltetlen maradt, mert a hivatásos tülekedők és befolyásos protektoraik miatt nehezére esett a minisztériumnak, hogy Gyulai határozott kívánságát teljesítse s legkiválóbb tanítványát ültesse a helyére. Pedig nem volt még csak egyetemi magántanár sem, bár ötvenedik évében járt már akkor s az akadémiai elismerésnek is csupán legszerényebb mértékét élvezte: a levezető tagságnál soha többre nem vitte. Egyszerű reáliskolai tanár volt, mikor új állását elfoglalta, és az egyetemi katedrán sem akart más lenni, mint professzor, a szó igazi értelmében vett tanító. Nem volt meg benne semmi a tudós ridegségéből vagy nagyképűségéből, nem akart csupán előadni, hanem tanítványaival együtt dolgozni. "Volna egy óhajtásom: szeretném, ha ezeket az órákat úgy tekintenék, mint közös szellemi munkát" - ezeket olvasom régi jegyzeteimben első előadásának első mondatai között, s a legjobban nem is a nyilvános prelekciókon érezte magát, hanem a szemináriumi gyakorlatok meleg, bensőséges munkálataiban. Igyekezett egészen közel férkőzni tanítványaihoz, óra után meghitt eszmecserére, fesztelen vitatkozásra invitálta őket s ilyenkor - rendesen tea mellett - ledőlt teljesen a korlát, amely a tanárt a diáktól elválasztotta, mintha egy pár jó barát ült volna együtt, és csak a rendkívül szellemi fölény tüntette ki őt a többiek közül. Ennek a szellemi fölénynek, melyet a Sturm- és Drang-korszakát élő fiatalsággal szemben alkalmazni a legfinomabb tapintattal tudott, ennek köszönhette, hogy tanítványaihoz való benső viszonya sosem fajult pajtáskodássá, amint a dörgölőző hízelkedést, a próbálkozó pimaszkodást vagy a sértődött berzenkedést is hamar el tudta intézni egy-két gúnyos és találó megjegyzéssel.
Jellemének ez az ellentétes sajátossága: az érdeklődő, elmélyedésre hajló közvetlenség és a távolságot tartó, tisztánlátó, kritikai szellem jellemzi irodalmi munkásságát is. Riedl elsősorban kritikus elme volt. Taine tanítványának vallotta magát, de tartózkodott annak dogmatikus követésétől, ellenben elsajátította tőle a finomabb elemzés eszközeit. Ha műalkotásról volt szó, mesteri kézzel boncolta szét elemeire, ha íróról, éppolyan művészettel világította meg lelki alkatát. De nem elégedett meg ennyivel, nem az analízist vallotta végső célnak, hanem a jellemzést. Amit szétszedett, azt ismét összerakni, a karakterisztikus vonásokat élesebben megrajzolva kiemelni - ezt tartotta a kritikus végső feladatának s a konstrukciónak ebben a munkájában érvényesült igazán szerető odaadása, megértő rajongása minden iránt, ami az irodalommal vagy művészettel kapcsolatban van. Megérteni és nem ítélkezni - ez nála nem a szubjektivitásra hajló kritikus megszokott védekezése volt, mert tudta jól, hogy az igazi megértés már magában ítélet, hanem jelentette azt, hogy nem ismert semmi elfogultságot, semmi dogmát, és nem akart tudni semmi más szempontról, mi nem az irodalom területén belül van. Ő volt az első, aki fölvette előadásai programjába a modern irodalmat és behatóan foglalkozott Ady Endre költészetével. Nem újításra való törekvésből, nem tüntetésből tette, hanem egyszerűen azért, mert előadásai során, amint a magyar irodalom történetén végighaladt, nem akarta betenni az ajtót még a legfiatalabbak előtt sem, kivált mikor látta, hogy nem egy e fiatalok közül az előtte levő padsorokból került ki.
Igazi európai szellem volt, szinte azt merném mondani, hogy nem találkozott benne semmi jellemzőbb magyar vonás, talán ezért volt olyan éles szeme a sajátos magyar értékek felismerése iránt és azért tudta a legtökéletesebb képet adni a legmagyarabb íróról, Arany Jánosról. S amennyire meg tudta becsülni ezeket az értékeket, annyira kerülte mindazt, ami bármilyen magyar hibával szemben elfogulttá tette volna. Hogy csupán a legkülönösebbet emeljem ki, mikor irodalom-történetíróink minden más szemponttól megfeledkezve, egymással versenyezve csak azt tudták kimutatni, mennyire
Legnagyobb cél pedig itt a földi létben
S ha már itt tartunk, legyen szabad befejezésül ennek a tisztán és megalkuvás nélkül művészi léleknek néhány sorát idézni, melyben mint rendíthetetlen pacifista és világpolgár kifejezést ad a maga politikai nézeteinek, talán tiltakozásul itt is mindaz ellen, ami bármilyen szempontból korlátokat emel ember és ember, nemzet és nemzet között s azokat egymás ellen úszítja:
"Gondoljuk meg, hogy nemcsak a szenvedély, hanem az érdek is vezeti az emberiséget: tehát remélhető, hogy felismeri: nem az a valódi érdek, hogy kifáradjon az emberiség keze, kimerüljön az emberiség elméje emberirtó gépek kigondolásában és készítésében, nem az, hogy Isten áldásától viruló tájakat vértől mocsaras, embercsontokkal teleszórt holdkráterekké pusztítsanak, hanem az, hogy a természet és az élet mostohasága meg csapásai ellen közös segítséggel védekezve, az emberiségen az esprit de corps-t, a szolidaritás szellemét ébresztve, az emberiség érdekközösségét, az öt világrész,Egyesült államait megteremtse. [*]
[*]