Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 16. szám · / · Tersánszky J. Jenő: Rossz szomszédok

Tersánszky J. Jenő: Rossz szomszédok
Regény
MÁSODIK RÉSZ

A Budapestnek száguldó gyors már eléggé tömve volt utasokkal még indulása helyén, úgy, hogy még a legélelmesebb vesztegetők sem mehettek semmire a jegyvizsgálókkal, miképp hálóhelyet kapjanak maguknak s ne ülve bóbiskolják át az éjet.

A fővároshoz közeledve aztán, nem hogy ürültek volna a szakaszok, hanem még szaporodott a beszállók száma.

Épp ezen zúgolódott hangosan egy kövér úriember, egy másodosztályú fülkében. Szidta a mávot, hogy elégtelen kocsit kapcsol, tekintet nélkül a forgalomra. Máskor meg üres vonatot indít.

Egyáltalán ez az úr volt a szakaszok ismert elégedetlenje, ez esetben egy gabonaszállító, mint szomszédai tudták már felőle, sőt legutóbbi üzleteit, sőt egyéb körülményeit is.

Ugyanő nézte ki a szakaszból az újon érkezett utasokat, kik a folyosóról bekukkantak, bárha ő maga szintén nemrég szállt be.

Természetesen a bennülőkkel meg kivétel nélkül beszélgetést kezdett, vagy legalább kísérelt, ha ugyan a megszólított szóhoz bírt aztán jőni tőle.

Ezúttal egy erőteljes s komoly öreg urat tüntetett ki figyelme.

Nos, az öreg úrnak, hanghordozása oly akkurátus s tiszteletkeltő volt, hogy mintegy nem lehetett megszakítani, míg nyugodtan végig nem mondta, ami felől kérdezték.

Egy kisvárosból jön Budapestre. A kisvárosban egy termény s gyümölcsértékesítő szövetkezetet alapítottak, hogy megszüntessék az ügynökök kizsákmányolását. A vállalat eddig bevált s most ezzel kapcsolatosan egy befőtt, íz, szörp, havasi termék és gomba különlegességeket házi kezelésben készítő telepet létesítenek, minek ő tevékenykedik alapításán s engedélyeket kijárni jön a főhivatalokhoz s cukor, meg szeszgyári megbízottakkal s más kereskedőkkel tárgyalni a terjesztés iránt. Egyúttal öccsét is meglátogatja, aki mérnök.

A gabonaszállító kicsinylőleg kezdett mosolyogni.

- És bíznak benne uraságodék, hogy jól el tudják helyezni cikkeiket? Hiszen van már benn is egynéhány ilyen telep s azok is nehezen állják ki a külföldi szállítmányokkal a versenyt. Önöknek pedig a szállítás fog fölemészteni minden nyereséget onnan, az isten háta mögül. Végül, én azt mondom, hogy csak kis tőkéjüket tudják kirántani ebből az üzletből. Nem igen van nekünk sem kitartásunk, sem szakértelmünk ilyesmihez.

Ekkor egy pápaszemes s fölfelé borzolódó üstökű, sovány egyén, ki eddig csak szúró pillantásokkal kísérte a gabonás handabandáit, most mintegy nem bírva már türtőztetni magát, beleszólt.

- De mondja csak Uram, nem szokott Ön tévedni soha? Ön szakértelmet említ. Hát tudja Ön azt, hogy a mi keleti kisvárosainkban a lakosok hamarabb ettek ízeket és befőtteket saját készítésükben, mint a külföld, ha ezalatt Ön nyugatot ért, mivel a legtöbb nemesített gyümölcsfajta keletről került. Ért Ön ehhez egyáltalán? No lássa. Én tudnék hivatkozni Önnek több munkára is erről, ha érdekelné. Hogy mindjárt mást ne mondjak, Almássinak "A gyümölcsészet és méhészet kis könyve." Ezt akárhol megveheti. Kissé talán tudákosan ír, de hát épp az a legnagyobb hibánk, hogy mihelyt nem angol, vagy francia valami, akkor csak mosolygunk rajta. Különben abban igaza van, hogy ilyen sok nehézséggel járó s nem tüstént hajtó üzlet, de szabad-e eleve kétségekkel venni minden kísérletet? Ön esetleg ért a gabonához, még ahhoz sem biztosan, mert nem termelő, csak közvetítő... Ön sem ismeri ezt a kis munkát? - fordult ekkor a pápaszemes az öreg úrhoz, nem is méltatva figyelemre a gabonás válaszát.

- Nem kérem - felelt az öreg úr.

- Pedig azért említettem, mert ha jól tudom, honfitársa Önnek, amint városukat hallom. A harmincas években élt.

- Almássi - Almássi - gondolkozott dünnyögve az öreg úr. - Vannak Almássiak a környéken, de ezt nem tudtam.

Most a negyedik utas mozdult meg a sarokban, ki eddig hallgatva kísérte figyelemmel a beszélgetést. Értelmes s élelmes szemei, vonásai, ha előbb nem, most, hogy megszólalt, hangja elárulta, hogy zsidó. Még ott szállt be az öreg úrral a kisvárosban. Előbb bocsánatot kért, hogy belekotyog a társalgásba, aztán kérdéseket tett az öreg úrhoz a telep részvényei felől s a jegyzésről, mit megtudva, mindjárt azon kezdte, nem vásárolhatna-e bizonyos számút azokból, vagy előjegyezhetne? Végül kisült, hogy egy céget volt átvenni az öreg úr kisvárosában, de ugyanott más vállalkozásba is szívesen fektetne pénzt még.

- Na lássa kérem, hogy nem mindenki látja olyan reménytelennek a vállalatot, mint Ön - diadalmaskodott a gabonáson a pápaszemes s valamelyest elgondolkodóan vette szemügyre az ajánlkozó zsidó társat.

Az aztán még beszélt keveset, miképp ő sem ért ehhez az üzlethez többet, de elég biztosítéknak látja pénze számára az öreg úrnak kinézését. Látszott, hogy e kijelentése egészen őszinte. Úgy, hogy ha előbb az öreg úr bizonyos idegenkedéssel fogadta őt, most ez megmásult irányában. És attól fogva a gabonás mellőzésével csupán hármasban folyt társalgásuk a termények és gyümölcsök értékesítéséről. A pápaszemes afféle tudós műkedvelőnek mutatkozott s inkább a termelés körül hozzáértéssel. Akkor mutatkoztak be aztán egymásnak, mikor a vonat az indóházba érkezett be.

- Salamon Joel, fakereskedő.

- Kádár Sámuel, gazdasági s kereskedelmi tanár.

- Darabonth Károly, nyugalmazott városi tanácsos.

*

Az öreg úr, elintézve személy poggyászát, melyet kiváltképp a házilag készült különlegességek mintái duzzasztottak, egy egyfogatú után nézett, átvágva az embersokadalmon s fejében a sok gazdasági gondolat csak most kezdett már másokkal is keveredni. Hogy azonban ezek közt egy leányarcocskáról valóak is megjelentek volna, alig valószínű.

Meglehetős törődött volt s bár a nagyvárosnak mindig meg volt rá élénkítő varázsa, jobban vágyott döcögő egyfogatújában egy tál mosdóvízre s az ágyra, mik öccse lakásán várják.

Az öreg úr Kuvik nagysámról tudta annak idején, hogy színésznőnek készül, mi mellett persze mindent gondolt, legkevésbé azt, hogy majd a főváros dicsfénnyel környezi.

Egyszer aztán megpillantotta nevét újságra hátsó lapján, egy mulató hirdetményén, a "továbbá" kezdettel fölsoroltak közt. Eltűnődött s másnap és harmadszor is megnézte a hirdetményt. De később egyszerre már nem találta ott a nevet. Majd csak elvétve lelte ott.

Fogalmaihoz képest az öreg úr egy mulatót, holmi zsivajgó fénygomolynak látott, mibe a ledérség árnyékai vetülnek. Ennek közepette él Kuvik nagysám. Ragyogásban, mit homály környez, vagy homályban, mit ragyogás sugároz be, fölváltva. S utóbbat inkább ez utóbbivá ferdült a kép az öreg úr képzeletében, miben nagyjában igaza volt.

Kuvik nagysámot aztán többször is látta otthon, olykor néhány szót is váltva vele s tagadhatatlan, hogy csak bájosabbá lett, mint valaha. Ám különös, hogy már megtudta csípni állát a dívának, az öreg urak jogán, míg a férfién az egykori szomszéd leányka kezéhez is alig mert érni. Valóban, a mostani öreg úr már sokszor tudott magában fejet csóválni múlt cselekedeteken s az érzések változandóságán.

És mégis ezúttal, zötyögő kocsijából, sokszor vizsgált meg egy-egy tovasiető női alakot, amint a nap folyamán végbe viendők fölött gondolkodott.

Délig épp kialussza magát, aztán odasétál a vendéglőbe, hová öccse jár egyenest a hivatalból. Öröm a viszontlátáson. Kölcsönös, érdeklő tudósítások. Aztán eljárja ügyeit. Végezetül pedig két-három napot csak szórakozásnak s látványosságoknak szentelnek.

Szórakozás, látványosság. Mikor ideért tervezgetéseiben az öreg úr, akkor hiányos ismereteihez képest, valahogy mindig megvillódzott képzeletében egy zsivajgó fénygomolyag is, ledér árnyékaival. Netán bebotolhatnának valami mulatóba, csak úgy véletlen, hol egyszerre egy ismerős arcocskát pillantanak meg. Ugyan!

Hisz így van. Utasok, ha behunyják szemüket a vonatban, az egyszerre elkezd irányával ellenkezőlen robogni vissza. Mind az öt érzékük tudja, hogy ez csak hitetés. Nem érkezhetni vissza általa az elhagyott állomásokra! Mégis mind az öt összefog e hitetésre. Játék, mi más? A visszatérülhetlen életben az emlékek szembehunyócskája.

Az egyfogatú nagyot zökkent, megállapodva egy óriási bérház bejáratánál.

Az öreg úr kiszállt s épp a viteldíjat fizette.

Ekkor háta mögött, az épület kapualja léptek, csiri-csári s pukkadozástól lett visszhangossá.

- Na, csak hagyjuk, rajtad is megesett már! - hangzott ki belőle egy durcás női hang.

Képzelődés lenne ez is? Az öreg út hátra fordult.

De a kapu alól egy pöttön, barna hölgyike fordult ki, jókedvtől villódzó, karikás szemekkel s vele egy bagolyképű, vigyorgó divaturacs. Ám, közvetlen utánok egy másik nő, szőke, kissé duzzogó kifejezéssel, kinek oldalán szintén egy karcsú divathős hahotázott.

Ő volt az, Kuvik nagysám. Szemeinek hökkedelme is tanúsította, amint az öreg úr előtt csaknem egy jelenés hatásával vonult el s már ott is távolodott tőle, társaságával a bérházak óriás falai mentén.

Az öreg úr hosszan bámult utánuk s azok is visszanéztek, Kuvik nagysám kivételével.

Véletlen volna? Ugyanebből a házból? - ütődött meg magában az öreg úr s nagyon sejtelmekkel-telten indult neki a lépcsőknek.

Csöngetésére a cseléd nyitott ajtót.- Jó napot kívánok. Itthon az öcsém?

- Igen! A mérnök úr? Tessék! - nyitott ajtót a lány, valamelyest hüledező képpel s további késlekedés nélkül hagyta a vendéget a kiadott szoba felé. Nyilván asszonyához sietett az újabb látogatás hírével.

Az öreg úr kopogott s benyitott a kis szobába.

Már a kitóduló csömörletes szag majd leverte lábáról. Hát még a látvány! Talán ellenséges hordák dúltak s fosztogattak?

Legelőbb is a hazai ismerős ötlött szemébe, a kerékkosár az asztal közepén. Na! leleményesebben talán nem is lehetett volna szétdobálni tartalmát. Aztán a finom ó szilvaszesz, tócsákban az asztalon s lecsöpögve s újra keletkezve a padlón. Bútor, szőnyeg fölforgatva.

És e borzalmak s utálat közepett édes öccse, az ifjú mérnök, a mindig födhetetlen, szorgalmas és kiváló gyerek, ruhástól, kimarjulnak tetsző tagokkal, hullazöldes sápadtsággal s homlokán egy vörös csíkkal, hortyogott a díványon.

Nagybátyja hozzá lépett, megérintette, meg is rázogatta kissé.

- Öcsém!

- Um-um-um! Mú-mú-mú! - válaszolt Feladlak úr s ajkaival s nyelvével csámcsogásszerű mozgásokat végzett hozzá. Azzal tovább horkolt.

Az öreg úr merően nézte. Törődött volt és álmos. Szemei égtek és rebegtek. Kissé leült volna legalább. De minden széken és zsöllyén volt valami pocsékság. Így a legközelebbin egy gyümölcssajt darabka, miben egy női hajtű ékeskedett. Nyilván ahogy kontyrendezés közben odatűzték. Valóban, nem kellett többé kutatni a kapcsolatot a lenti ismerős arcocska s e fönti csendélet között.

Most az öreg úr véletlen a sarokba pillantott. Öccse köcsögkalapját látta ott a földön és abba vékony acél sétapálcája szúrva bele.

Ez baráti dévajkodás lehetett. De már a bot nyakára kötött piros szalagcsokrocska, mely valami mulatságos és hetyke zászlócska jellegét adta annak, alkalmasint női kezek tréfája volt a fölébredő számára.

Az öreg úr nézte-nézte. És egyszerre, erre az inkább vidító, mintsem elérzékenyítő látványra - egyszerre langy bugyborékok állították el torkában a lélegzetet. És szeméből öreg csöpp pottyant alá, végiggurulva orrán s bele bajuszába. Egy csöpp, nagy-nagy távolból zúgó s zuhogó bánat csapadékaiból.

Nem gondolt az öreg úr semmire eközben. Méltatlanságra talán. Arra, hogy talán nem is született másra, mint hogy mindenkiben csalatkozzék s azokban legfőképp, akiket szeretni tudott. Nem volt szívében sem harag, sem zúgolódás egy szemernyi sem. Hiszen ifjúságé az örömök s remények joga, az öregségé a megértés a megadás.

De egyszerre neszt hallott háta mögül:

- Szabad?

A derék háziasszony nem bírt már kíváncsiságával s ennek feje kandikált be az ajtón.

Az öreg úr feleletül torkát kezdte köszörülni s zsebkendőjét vette elő, hogy kifújja az orrát.

A jó asszony azonban úgylátszott ezt is elégnek tartotta igenlésül s belépett. Aztán élénken jártatva szemeit a szobaberendezésen, a sopánkodás még élénkebb hangjait kezdte hallatni.

- Soha, tessék elhinni, még soha ilyesmi elő nem fordult, mióta ez az úr itt lakik. A legrendesebb és legtisztességesebb lakó volt a világon. Azért is nem szóltam, igaz, nem is tudtam szólni, úgy elhűltem, mikor reggel ilyen társasággal állított be a lakásba. Megfoghatatlan, hol került össze ilyen népséggel. Azelőtt úgyszólván soha még kapuzárás után sem...

- Megesik fiatalembereken! - szakította félbe az öreg úr.

- Na kérem, de ha még ez megismétlődik - mondta a háziasszony, nyilván egész mást várva az öreg úrtól, talán keserűség, vagy felháborodás hangjait, amit aztán ő enyhítsen az öccs egyetlen-egyszeri botlásával. De az öreg úr megint közbeszólt:

- Hát kérem, én most elmegyek, mert fáradt vagyok az utazástól. Hanem...

- Ó azért ne tessék elmenni. Hisz az ágy szabad. Tessék lepihenni itten. Mindjárt tisztába húzom - esett közbe a háziasszony.

- Csak tessék kérem megmondani az öcsémnek - válaszolt az öreg úr -, hogy itt voltam és ha fölébred, megtalál a szállóban, ő tudja már, melyikbe szoktam.

A háziasszony nagyon sajnálta, de az öreg úr mégis távozott.

*

Hasonló ébredése is kevés volt még életében Feladlak úrnak, mint az aznap délutáni. A vigasságra következett visszahatás szokatlanságában annál förtelmesebb volt.

Nem volt porcikája, mely ne émelygett, ámolygott, sajgott s rebegett volna. Feje, mint üvegcseréppel bélelt, érzékeny püffeteg nyilallt meg minden moccanására s mikor fölállt, tüzes szikrák pattantak ki szemein, hogy szédelegve kellett visszaülnie. A szilvaszesz körötte ólálkodó bűzére újólag örvények keletkeztek gyomrában. Szomj gyötörte s hiába nyakalta és szürcsölte a vizet, pillanatnyi enyhület után csak rosszabbul lett.

De ez csak testi nyomorúság volt. Fölülmúlták a lelki kínok. Váltig tudta, hogy képzelete betegesen túloz, nem tehetett ellene. Agyából, mint a mesebeli tojásból, nagyítottan s torzan keltek ki a rémek, akár apró csirkék emeletes szörnyméreteket öltenének.

A szégyen, a csúfság, háziasszonya, talán az egész ház előtt és vendégei,Egyed, meg a másik és Kuvik nagysám, meg barátnője előtt. Amazok kikacagják, gúnyolhatják s Kuvik nagysám biztos, hogy megutálta s megvetheti.

Gondolni sem mert többé ígéretére, a holnaputánra. Vége. Utoljára találkoztak. A mulatság befejezése bemocskolt minden vonzalmat, vágyat, reményt.

Valóban, ehhez még csak a háziasszony tudósításai hiányoztak, aki csakhamar bejött, Feladlak úr motozására s többek közt ezeket hallotta tőle Feladlak úr.

- Szememmel láttam, hogy az öreg úr könnyezett, mikor a mérnök urat ebbe a szobában látta feküdni - utalt körül a háziasszony, az "ebben" különös nyomatékával. - Maradni sem akart. Meghagyta, hogy tessék elmenni a szállodába hozzá, tudja már a mérnök úr hová. De bocsásson meg, én is...

- És látta őket itten? Vagy már nem voltak itt akkor? - kérdezte aggodalmasan Feladlak úr.

- Bizonyosan találkozhatott velük, még a házban, mert pont akkor jött, mikor elmentek. De bocsásson meg, én is...

- Hfff! - sziszegett Feladlak úr.

A fölfedezés már egyenesen gyötrelmes volt. Tehát nagybátyja látta Kuvik nagysámot.

Feladlak úr megforogva sarkán, úgy indult az ablak felé, akár ki akarna ugrani azon s kalap nélkül szökni valami ismeretlen világrészbe. Aztán mégis visszatérült s egyet kerülve az asztal körül, éppúgy kapkodta lábait, mintha az önvád láthatatlan vérebei marnának inába. Úgy, hogy a háziasszony sápításai hatástalan és értelmetlen hangoknak maradtak számára.

A józan Feladlak úr sohasem volt képes megérteni az öngyilkosokat, hát egyszer legalább kijózanodva kellett fogalmakat szereznie e szerencsétlenek lelkiállapotáról.

*

Ám mind e gonosz képzelmekben Feladlak úr kedvezően csatlakozott, mikor nagybátyját fölkereste a szállóban, kitől legalábbis szemrehányásokat várt, ha förmedvényt nem.

De nagybátyja csak örömmel s szeretettel fogadta őt s egy-két tréfaszóval akarta elütni a látottakat s hallottakat, midőn maga Feladlak úr hozta azokat szóba, hátrányosabbnak vélvén elhallgatásuk s többet sejtetőbbnek a valóságnál.

Őszinte elmesélte a vigalom körülményeit, ahogy azokba a véletlen sodorta őt.

Ezzel tényleg az öreg urat is megbékéltette magában valamelyest. És a néhány nap alatt, mit legjobb egyetértésben töltöttek együtt, az ügy nem is került többé említésre közöttük. Csupán búcsúzáskor, föl s alá sétálva az indóházban, mondotta Feladlak úrnak nagybátyja a következőket:

- Nem akarok ugyan szándékaidba avatkozni, nem is avatkozhatok, abból már kinőttél, tanácsomat azért elfogadhatod. Mert én utolsó szóig elhiszem, ahogy mondod, hogy hibádon kívül estél jövetelemkor abba a kirúgásba, hiszen hallottam ezt háziasszonyodtól is s elvétve nem is baj korodban. De az ördög nem alszik, kivált fiatalembereknél s ne vedd zokon, ha azt a társaságot nem ajánlom neked, amelyikkel ez egyszer, jól van, összejöttél. Ilyesmi megbosszulja magát aztán. Másként, szerintem, nagyon is visszavonulsz s nincs megfelelő köröd, hol fölösleges időd eltöltsd. Kartársaidnak pedig, kikkel most is összehoztál, lám elég nagy ismeretségük van s hozzád hasonló fiatalemberen kapva-kapna akármily tisztességes család. Nem tagadom, lányos házakra gondolok. Mert az volna legokosabb, ha megnősülnél. Nem mondom, hogy elhamarkodd, nem is szabad beugranod az első senkiházinak, ki csak pirosítós dobozát hozza. Hanem ha valami szerény, házias teremtésbe botlanál, amit legjobb szeretnék, hol a tejbe is van mit aprítani, akkor nem soká halogatnám helyedben. Idestova itt az időd, huszonnégyhez közeledsz s bár nem késő, de minél később, annál nehezebb rászánni magunk aztán. Magamról tudom ezt legjobban. És az én sorsom nem kívánom neked. Magam is sokszor megbántam, hogy nem nősültem meg annak idején. Legalább téged tudjalak más körülmények közt fiam. Szép-szép a szabadság, de ez a se hücs-ki, se prücs-ki körülöttünk, nem embernek való élet. Kutyának való! Később láttam be én is, amikor már késő is volt. De szállnak már be, látom. Na, isten áldjon meg fiam!

Ezeket mondotta Darabonth Károly öccsének, minél különbül valóban, apa sem szólhatott volna fiához.

Hogy mit szívlelt meg belőle Feladlak úr, mit nem, kétségtelen, hogy a véghangok, a magány vigasztalanságáról, sok visszhangra találtak benne.

Feladlak úr elhagyottabb és szomorúbbnak érezte magát, mint talán még soha s hozzá szomorúsága nem abból a fajtából való volt, mi úgy zengeti meg a szívet, mint a vonó a hegedűt, hanem bántón s éktelen csikorgott, mint a reszelő a fűrészfogakon fenése közben.

A magány érzése vágyakat fakaszt s a vágyak tulajdonosa bizonyos makacsság.

Feladlak úr vágyai ezúttal egyetlen alak körül gerjedeztek csupán s ez a Kuvik nagysámé volt.

Olyan kék lángot semmi más szemek nem csillanthattak számára, olyan puhán semmi keblek nem törleszkedhettek hozzá, oly ingerlően semmi nyakon nem göndörödtek pihék, semmi női tagoknak nem volt ahhoz fogható fehérségük, finomságuk s illatuk.

Más gyönyört, más gyöngédséget adhattak mások de azt nem ígérhették s nem pótolhatták. Azt, amit hajh! csúfságba veszett.

- Semmi sem érdemes!

Így ütött Feladlak úr, hazatérve, szobájában öklével a levegőbe és dühösen, sírásig elkeseredetten vetette magát végig díványán.

*

Feladlak úr kedélyét abban az időben különben is bizonyos meghasonlottság s csalódottság uralta.

Feladlak úr nem tartozott ugyan a föllengző egyénekhez sohasem, hogy nagyot képzelve nagyot is cseppenjen alá, az ifjúság ama zavaros átmeneteiben, mit a vadászkutyáknál szopornyika néven hívnak s mint átevickélve bizonyos nyugalom, tetterő, szóval férfiasodás következik, már kinél korábban, kinél később, a sváboknál állítólag negyven év táján. Szóval Feladlak úr, ha túl nagyon nem is ábrándult ki a jövő lehetőségeiből, mégis sok zokhang zendült kedélyében azidőtt.

Feladlak úr dicséretes kitartással teleszedte magát pályájára minden megkívánható gyakorlati s elméleti készséggel s tudással, mint a birkózó, ki alaposan kikészíti izmait az eljövendő tusákra és aztán babérokra. Ám mint ez a birkózó, erejében duzzadozva állván ki a porondra s ott holmi silány ellenesekre lel, kiket játszva gyürcsöl és vagdal oda, úgy hogy az bosszantja, miképp ezt az eredményt eme készületek nélkül is elérte volna - körülbelül így járt Feladlak úr is.

Külföldről elvállalta a gyártelepnél alkalmazását, hogy most aztán, neki fekszik a munkának s bezsebeli az elismertést. Ehelyett mihamar belátta, hogy oly ügykörrel bízzák meg, mihez elég volna egy becsületes lakatossegéd, vagy szerelő szakértelme is. Vagy megszabott, hivatalnoki teendőket sóznak rá, csip-csup futkosással terhelik meg, mi mind azért eléggé megemészti idejét, semmint méltóbb dolgokra fordíthassa. És az emelkedés a közel jövőben sem mutat jobb reményeket.

A gyár, noha egyike a legnagyobbaknak, egy külföldi nagy üzem afféle fiókja. A jelentősebb tervezeteket s gépeket készen kapja, maga csupán holmi toldozó-foldozó, tengődő, tákoló műhely, inkább alkusz ügynök, mint alkotó vállalat.

És amint körülnézett jobban Feladlak úr, tapasztalta, hogy ugyanez másutt sem áll kedvezőbben.

Egyáltalán, Feladlak úr elég keserűséggel s kedveszegettséggel ocsúdott a hazai környülállásokra, nem csupán a szűkebb szakmájabeli dolgokban. Undorral mosolygott a dicszengzeteken a bontakozó ipari eredményekről. Inkább hallott gyalázatos üzemekről. Mint fojtanak meg alantos érdekek tényleg életrevaló s valóban égető kezdeményezéseket. Sok mindent észlelt Feladlak úr, mikről addig könyveire s rajzaira hajolva kevés fogalma volt. Mint alusszák az igazak álmát emberek, kik helyett nyomorult zsebmetszőket akasztanak föl, mert nem okosan választották meg a boldogulás s vagyonszerzés módját. Mint támad dúskálás s tobzódás üres gyomrok korgásából, mit estélyek zsivaja s dalszínházak zenéje tesz hallatlanná.

Szóval Feladlak úr kissé megértette az életet s dicséretére szólván, meglehetős undorára, mi azonban nem törte le kedvét a további küzdelemtől.

De újabb dicséretére szólva, Feladlak úr nem volt a minden módon való akarnokok közül való. Vágyott fölfelé, vágyott a megbecsültetésre, de ennek eszközeiként csak egyet bírt választani, a munkát.

Nem békétlenkedett, nem tolakodott, nem keresett összeköttetéseket, hogy udvariaskodások révén kapaszkodjék. Dolgozott, mit! rávetette magát s megemésztette, amit dolgoznia adtak s nem törődött senkivel és semmivel. Várt, míg észreveszik, mi lakik benne.

Feladlak úrban ott tenyészett kispolgár elődei konok s merev életfelfogása.

*

Nos, Feladlak úr épp a vigalmat megelőző nap kapott főnökétől valamelyest érdemesebb megbízatást, minek megoldásával némi elismerésre számíthatott. Még ez maradt egyedül holmi vigaszául, akár a lehangolt hegedű húrjából egy tisztán zengő.

Csakhogy mikor nagy buzgóan esett neki a munkának, már a készületeinél elakadt abban, azt tapasztalva, hogy elméjét a legselejtesebb feladatokra is elhagyta fogékonysága.

Ez aztán végleg kétségbe taszította Feladlak urat.

Hisz arra legkevésbé sem gondolt, hogy a legutóbbi napok szokatlan megerőltették s kimerítették idegerejét. Kezdve a murin s végezve a nagybátyjával való csatangolásokon.

Feladlak úr végzetesnek s kilátástalannak látta helyzetét s magát semmivel sem különbül a siralomház elítéltjénél.

Ebben a lelkiállapotban hozott Feladlak úrnak egy hordár egy levelet. Ez volt benne:

"Drágám, nem mertem eddig írni s most is félek, hogy még itt van nagybácsid és isten ments, hogy ott lenne, mikor megkapod ezt a levelet. Majd megölt így is az ijedtség, mikor kijöttünk tőled a kapun s őt ott látom az utcán szemtől-szembe. Épp akkor állt meg ottan kocsijával. Alig várom, hogy beszéljek veled. Ha elutazott már, gyere föl hozzám, délután négy és hat között. Akkor majdnem mindig otthon vagyok és várlak. A cím: Harkály utca 18. II. 22. ajtó. Vigyázz, a 23-as nénéméké. Nem szükséges találkoznod velük. Csak kopogtass, én külön lakom tőlük. Várlak biztosan. Sok, sok puszi, Terike."

Feladlak úr körül valósággal csürdüngülőbe fogott a szoba, hordárostul, munkástul, mindenestül. Szinte túl sok is volt örömnek. Külön lakik s magához hívja őt. Szinte selejtes balsejtelmeket keltett ennyi akadálytalanság a szerelmi gyönyörök körül.

*

Másnap öt óra felé Feladlak úr ott volt a megjelölt ház lépcsőgádorában s fél perc múlva fönn a második emeleten.

Ott kissé megállt s körülnézett, hogy tájékozódjék az ajtószámok menetéről, sőt azért is hogy kissé csillapodjék.

Mert nem annyira a lépcsőmászás, mint bizonyos felindulásféle ziháltatta Feladlak urat. Hívatlan, kelletlen, érthetetlen, ostoba s bosszantó, de tény volt. Meg kellett kissé állnia, mivel szívverése elállta torkában a lélegzetet egy egyszerű s kimenetelében éppenséggel nem riasztót képzeltető találka előtt.

- Örülök, hogy eljöttél - fogadta Kuvik nagysám s Feladlak úr köhécselve sétált be a szobácskába, melyben valami ildomos s üde illat lengett s egészében határozottan kedves benyomást keltett. De egyelőre semmi érzékingerlőt, inkább holmi semleges elfogultságot, mit első percekben észrevehetően osztott mind kettejük.

- No ülj ide! - mutatott Kuvik nagysám egy zsöllyére. - Te nem dohányzol! Én sokat szoktam, különösen utóbbi időben. Rózsika mondja is, hogy egyszer már kiveri a számból. De azért ő is bagózik eleget.

Ezalatt Kuvik nagysám szájába dugott egy szivarkát az asztalon álló zöldporcelán virágkosárkát ábrázoló tartóból. A szippantás mellre szívta s az orrán eresztette ki. Azzal ő is leült Feladlak úrral szemben.

Összenéztek és mosolyogtak.

A Kuvik nagysám ujjai közt füstölgő szivarka valahogy fölbátorítólag, vagy zavaroszlatólag hatott Feladlak úrra.

Hanem a régebbi fölény, úgy tetszett, kettőjük közül, most inkább Kuvik nagysámhoz pártolt. Mintegy őt tette kezdeményezővé. És a finom, női ösztön, rögtön érezte ezt s nem volt ellenére.

- Nos, mesélj hát, mi volt? Mi történt? Mit szólott a bácsi? - tett kérdéseket Kuvik nagysám s közelebb húzta vendégéhez székét. - Őrült kíváncsi vagyok.

Feladlak úr húzdkimagadban ült, két kezét a zsölle karjaira támasztva, akár egy bizalmasabb fajta kihallgatáson s a kérdésekre vállat vont, azt jelezve vele: semmiség!

A szomszéd szobában csörömpöltek s Feladlak úr fölfigyelt rá.

- Ne ügyelj oda! - szólt Kuvik nagysám. - Rózsika itthon van, ő csinál valamit. Nem szokott ide bejönni. Nem vagyunk valami jóban. Azt meséld csak: mi volt? Beszélj egész hangosan, mert... Itt, egy kis pír árnyalta Kuvik nagysám arcát... - Mert nem értik, de nem kell magyaráznom neked. Náluk lakom és semmi közük hozzám. De ismered, ilyen házban utálatosak az emberek és tudják, színésznő vagyok s mindjárt képesek föltenni, hogy isten tudja mi történik, ha egy vendégem jön. Azért ide nem is szoktam hívni senkit, csak Pistike jön.

E szavak alatt Kuvik nagysám nem volt teljesen zavarmentes s Feladlak urat az értesülés valahogy meglepőleg s kiábrándítólag érte. Elvégre maga is többet tett föl e látogatás felől egy csevegésnél.

- Meséld hát, mi volt a bácsival? - tért át megint Kuvik nagysám kíváncsisága tárgyára.

- Semmi, egyáltalán. Mi legyen? - felelt egykedvűen Feladlak úr.

- Hogyan? Hát engem biztosan megismert. Hogy megijedtem! Aztán ott talált téged. Borzasztóan nézhettél ki. És a szoba! Nahát egy olyan ricsaj után!

Kuvik nagysám kacagni kezdett s Feladlak úr is.

- Nem! - komolyodott el Kuvik nagysám. - Én kétségbe voltam esve. Igazán fájt a szívem. Sajnáltam a bácsidat. Én azt hittem, valami szörnyű fog történni köztetek... És nem szólt volna semmit? Különös! Vagy csak nem akarod elmondani. Hisz megismert, egész biztos. Mondd igazán... Te is olyan furcsa ember vagy. Hallgatsz mindig... hallgatsz...

E szavaknál, miket félig-meddig magának mondott Kuvik nagysám, egy hasonló tavasz délután jött emlékébe, mikor épp így faggatta otthon szobájukban anyját, az öreg úrnak egy ugyanily kísértetszerű látogatása felől.

Majdnem megrettent, hogy most el akarja mondani itten az öcsnek, a különös és sötét esetet, mit akkor anyjától hallott. Neki itten aligha lehetnek felőle sejtelmei.

Ugyanekkor a szoba is, mely eddig halványan világló derűvel volt tele, egyszerre homályba borult. A fény, mely a szomszédos tűzfalról vetődött be ablakain, elsikkadott. A tűzfalra árnyék esett. Felhő került a nap elé, vagy az már meghaladta hanyatlásában a házak peremét.

Feladlak úr is, mintha felelni akart volna előbb, abbahagyta s egy pillanatra ő is a levegőbe nézett, a kölcsönzött derű hirtelen eltűntére.

A hallgatás e perce Kuvik nagysámnak valami megmagyarázhatatlan, babonás előérzetfélére volt fogékony. Örömök és bánatok kusza sejtelmei suhantak át válságaikkal idegein. Mintha sorsa, a sors, az élet mutatkozott volna meg előtte egy jelenésnyire rejtvényszerűségében, minek ezek a való, vaskos hétköznapok csupán otromba álcái.

De már mindent semmivé is fújt Feladlak úr megszólalása.

- Hogyne! Ő tudta, hogy ti ott voltatok nálam. Különben is elmondtam neki, hogy együtt mulattunk. Egyed régi barátom s én meghívtalak benneteket. Mit titkoljak ezen? Te attól féltél, összeveszünk? Gyerekség!

Itt Feladlak úr egy rövidet kacagott s kissé megint hallgattak.

- Különös! - szólt aztán Kuvik nagysám, miközben szemein árny illant át.

Ej! kék női szemek árnyai. Kék ég fellegei, mik olyanok, mintha a furcsa távol szeszélyes álmai volnának. Haszontalanok s érdektelenek a magába bárgyúlt hétköznapnak.

- Gyerekség! - ismételte Feladlak úr s Kuvik nagysám keze után nyúlt, hogy annál fogva magához húzza, miután sokallotta már, hogy itt van egy negyedórája s még mindig egyéb sem történik csacsogásnál.

De Kuvik nagysám, látható s lehűtő kedvetlenséggel vonta el kezét, még Feladlak úr mozdulatának további kibontakozása előtt.

- Na! mondottam! - utalt jelentősen pillantása a szomszéd szobára. - De minek kezdesz suttogni? Beszélj tovább hangosan. Terike drága. No, mi az? Hangosan, hangosan, hangosan!

És Kuvik nagysám kissé gonoszul kacagott föl.

Hiába volt ez a hang, amit Feladlak úr nem szívelt. S ha valamit nem szívelt, első jele az volt, hogy csíptetői kicsikét billegni kezdtek orrán. De hiába ismerte Kuvik nagysám is e csalhatatlan billegések okát, azért tovább kacagott.

- Hát nézd! - javasolta közelebb hajolva Feladlak úr - menjünk akkor innét. Öltözz föl és gyere hozzám. Ott egészen magunk lehetünk.

- Hangosan, hangosan, hangosan! - hajolt el Kuvik nagysám a közeledéstől. - Hozzád? Miért menjünk most hozzád? Nem elég jól beszélgethetünk itt is. Unatkozol talán? Felöltözni felöltözöm, jó hogy eszembe juttatod és kimegyünk aztán sétálni. Ma szabad vagyok s ha akarod együtt vacsorázhatunk. Nem! nem ott, látom már megijedsz. Tudom, utálatos ott nekem is. Elmegyünk ketten valahová, majd kitaláljuk. Pistike így sem jöhetne, mert beteg. Délelőtt voltam nála.

- És aztán eljössz hozzám! - esett közbe mohóan Feladlak úr.

Hozzád, hozzád, hozzád! Istenem! - csinált utánozhatatlan arcot Kuvik nagysám.

- Hát nem ígérted meg?

Erre Kuvik nagysám egy darabig nem felelt. Arcocskája komolyra, majdnem szomorúra vált s merően pillantott Feladlak úrra.

- Megígértem! - mondta végül. - De te mire gondoltál? Hátha nekem eszem ágában sem volt az, amit te értettél alatta. Hogy az első szóra viszonyt kezdjek veled. Miért gondolod, hogy még mindig csak rám kell pillantanod s máris magadba szédítettél? Mert valaha, mint csitri béka bolond voltam. Na, elég bolond, csakugyan. Hát hisz igaz, férfi vagy, nem más, mint a többi. De gondolj csak arra, mi vagyok én előtted? Más nőkkel is így teszel talán? És azok mindjárt, mindenre készek neked? Ne haragudj, de én azt hiszem, hogy így viselkedsz, neked talán sohasem volt még más nőkkel dolgod, mint akiknek csak intened kellett az utcán... Most különben megmondom s elhiheted, hogy eszembe sem jutott, hogy szeretőd legyen s ezután még kevésbé. Ismerősöm vagy s kissé tetszel nekem, éppen mert ilyen mogorva s akaratos vagy a többi hazug s lepcses képmutató között. Nahát várj! Most felöltözöm. Ülj az ablakhoz oda s hátranézni tilos.

Az utóbbiakat már gonoszka mosollyal mondta Kuvik nagysám s a szekrényajtóhoz lépve, kinyitotta azt, Feladlak úrnak kissé elténferedő szemei előtt.

Feladlak úr valóban kevésszer volt elképedtebb, dühösebb, meg szerelmesebb még. A leckén való sértődöttsége ellenére, melyből különösen az érte elevenjén, hogy eddig csak holmi utcatündérek boldogították, nem tehette, hogy azért annál bájosabbnak ne találja Kuvik nagysámot s csak sóvárabban akadjon el tekintete idomain, mik illatot s kellemet küldtek magukból és hangja ne lágyan s ingerőn bizseregjen füleiben. Legszívesebben fehér nyakába harapott volna ahelyett, hogy most vásottul nevetett s így szólt:

- Na, hogy sohasem lett volna ügyem jobb nőkkel, ezt bízd rám kérlek. Egyébként felőlem legyen igazad!

És e fölényes kijelentésnél Feladlak úr egy esernyőüzlet kisasszonyára gondolt, legutóbbi hódítására, mit szívesen hozott volna föl Kuvik nagysámnak. Bárha e kaland elég potom ügylettel végződött, vagyis az adszanesze elven.

- No lásd, ha meg így van - fordult hátra Kuvik nagysám - akkor meg éppen mit akarnál tőlem? Nana, ne jöjj azért dühbe! - tette hozzá, Feladlak úr csíptetőin észrevéve szavai hatását.

Valójában Kuvik nagysám szinte maga is csodálkozott szavain, miket mintha láthatatlan szedők kapkodtak volna össze találóakká s diadalmasakká fejecskéjében, hogy, mint zaklató fricskák pattogtassák le Feladlak úr szívéről a durva kérget.

- Hogy mit akarok? - válaszolt Feladlak úr az indulat adta ötletességgel. - Hát csak gondolhatod, hogy nem azt, hogy mondjuk el együtt három miatyánkot. Nevetséges!

- Na már goromba vagy s mielőtt még a szeretőm lennél, már úgy sértegetjük egymást, mintha házastársak volnánk. Hát beszéljünk most másról. Tudod, hova megyünk? Tudok egy kis budai kocsmát, a tavaly voltunk ott. Oly kedves kis hely, kerthelyisége, vadgesztenyefák és harmonikás, meg tamburások muzsikálnak. Menjünk oda majd. Egy pillanat már, mindjárt kész vagyok.

*

- Majd egyszer, talán! - felelte Kuvik nagysám Feladlak úr minden unszolására s egyelőre Feladlak úrnak be kellett érnie karjával, amint vacsora után egy csapinós budai utcácskán jöttek alá. Sőt még karját sem mindjárt engedte át neki magából Kuvik nagysám. - Nem tudok veled menni, akkorákat lépsz, mint egy gólya - mondta.

Ily kegyetlen tudott lenni Kuvik nagysám, egy budai sétán, talán magukat a villanyvezetéki oszlopokat is vágyakba ejtő s zsongító tavaszi estén.

Valóban úgy tűnt, maguk a villanyosok alatt is szerelmesen búgnak a sínek s buja kacaj csilingelésük és hévtől sistergő, szeretkező csókjaik vetik a szikrázó kék lángokat fönn a huzalokon.

És Kuvik nagysám ily szívtelen tudott lenni, majdnem talányszerűen Feladlak úrhoz, ki e talán y megfejtését legfeljebb abban gondolta, hogy olykor tényleg gorombaságokig ment Kuvik nagysám hajthatatlanságával szemben.

- Miért kéreted magad? Te tudod, hogy én nem tudok izélni,... állott meg Feladlak úr a járdán, visszatartva karjánál Kuvik nagysámot s hangja majdnem síri jelleggel hangzott. - Gyere hát el!

- Nem és nem, na! Tégy le róla! - válaszolt Kuvik nagysám oly puha, de oly konok zengzettel, mi Feladlak urat kétségbe ejtette.

- Hát miért? Mondd legalább, hadd halljam!

- Hát nézd! mi az neked, potomság, hogy egy nővel töltöd ezt az éjet! És akár velem, akár egy mással. Így, most, miattam lemondasz erről. De ha tudtam volna, hogy ez annyira fájni fog neked, nem is hívtalak volna.

Feladlak úr elméje, akár valami ellustult macskakölyök, hiába igyekezett utána kapni e finom, női ravaszság gomolyagja után. Hogy ő, Kuvik nagysám miatt lemond másról s ez fáj annyira...

- Mit mondasz? Nem értem! - hebegte.

- Hiszen neked mindegy, hogy velem, vagy, vagy mással - felelt Kuvik nagysám.

- És neked? - kérdezte hirtelen Feladlak úr, valamelyest már átsejtve célzatát Kuvik nagysám szavainak.

- Nekem? - mondta erre lassan Kuvik nagysám. - Nekem talán nem... Na, azért ne álljunk itten! - húzta aztán útnak Feladlak urat.

Ez vallomás volt. Most már fölfogta Feladlak úr. Ám mintha ez nem a legkedvezőbbre hangolta volna. Kuvik nagysám eszerint szerelmes belé. Sőt szerelmesebb mint szükséges s épp azért képes lesz rá tényleg megbikacsolni magát, hogy semmiben múljék a mai este.

Feladlak úr bensője már oly keserű volt és fekete, akár egy kávéfőző kanna, mely kifutáshoz közel bugyborékol a tűzön.

Közel az utcán senki. Csak ketten.

Feladlak úr további felelet helyett, egyszerre nyalábra ölelte Kuvik nagysámot, ki, ha talán tiltakozva hajtotta oldalt fejét, ez a tartás csak a merénylőnek kedvezett.

Ez olyan megvadult csók volt, hogy tartalma alatt, mellettük a vadgesztenye levelei is abbahagyták suttogásuk s hökkent, izgult csöndben várták kimenetelét.

- Be drága, drága, puha a szád! - suttogta aztán fojtottan Feladlak úr s e szavak őszinte s tikkadt reszkedelme szinte fájóan járta át meg át Kuvik nagysám fülein át minden porcikáját.

*

Feladlak úr lakásán, Kuvik nagysám, két ölelés bódult lihegései s dévaj kacajai közt, egyszer csak felkönyökölt a párnán s csacsogása szinte ünnepiessé vált:

- Nem, nem - szólt - te tévedsz. Én komolyan megvoltam rémülve, mikor nagybácsidat megláttam. Várj csak, hadd meséljem el neked, mi történt. Te akkor nem voltál otthon sokáig és így akkor nem láthattad nagybátyádat. Hidd meg egészen egy háborodotthoz hasonlított. Azelőtt is, utóbb, tudod, kerülte az embereket, kivált miután az a botrány történt, amit apus csinált részegen a nagymosodánál. De attól fogva, hogy apust ott találták a kaputok előtt, valósággal nem mert senkinek a szemébe nézni. Én nem egyszer láttam, hogy az udvarotokon sétál és hangosan beszél magával és hadonász. Összeteszi a kezeit s fölnéz az égre. Megijedtem az arcától és a szemeitől. Tudod, mondták, hogy vallási őrjöngés jött rá. A templomban mindennap órákat térdepelt a kis oltárnál. Hozzánk többet nem jött át. Még az udvarról sem köszönt, vagy szólott át. Úgy tett, mintha nem is venne észre bennünket. Na, egyszer aztán, éppen nagypéntek délután, jövök haza a városból. Hát mikor belépek a kapun, nagybátyádat látom. Tőlünk jött ki és ment haza, a kert felé, ahol szokott. Annyira meglepett, hogy állva maradtam az ajtóban. De ő nem is nézett felém se, pedig hallhatta, mikor becsaptam az ajtót. Úgy tetszett, nagyon sápadt. Bemegyek anyushoz. Az ablaknál ült. De rajta is mindjárt föltűnt nekem, hogy fehérebb. Mi történhetett itten? Kérdem: miért volt itten ő? Anyus rám nézett és csak rosszkedvűen intett, hogy! áhh! semmi! De nem hagytam annyiban. Mi az? Mi volt? Mit titkolja tőlem? Addig faggattam, míg aztán elmondta. Azt mondja: vasalnak a varrodában s egyszer hallják, hogy bejött valaki a konyhába. Az egyik lány kinézett. - Tessék kimenni - hívja anyust -, a tanácsos úr van itten. Hát anyus bevezette a hátsó szobába. De, azt mondja, mindjárt megijedt tőle, olyan furcsán nézett és beszélt, mintha nem volna eszénél. Azt mondja: - nem, nem ülök le Angyalossiné, nem tartóztatom. Röviden el akarom mondani, mi hozott magához. Hol is kezdjem, várjon!... Bocsánatot jöttem kérni magától... És erre egyszerre olyan fehér lett, mint a vászon. - Hát mit mondok, várjon!... És erre azt mondja. - Nézze Angyalossiné! Engem a törvény nem vádolhat. De a lelkiismeretem vádol és nincs nyugodalmam az isten előtt, hogy tulajdonképp én okoztam férje halálát!... Képzelheted! Anyus reszketni kezdett. Ilyenre! Majdnem rosszul lett... Ő aztán kezdi. - Nézze Angyalossiné, én akkor este kimentem, hogy ki dörömböz nálam a kapun? Kinyitottam és láttam, hogy a férje részegen. Várjon!... Mindig azt mondta anyusnak, hogy: várjon! Pedig anyus még meg sem tudott volna mukkanni. - Láttam, hogy a férje. És erre becsaptam és bezártam a kaput. Várjon! Én tudom azt, hogy ehhez jogom volt és engemet ezért ember felelősségre nem vonhat. De az isten fia azt parancsolja: segítsünk a nyomorultakon és még ellenségeinket sem szabad gyűlölnünk! Gondolhattam, hogy férjét abban az állapotban, a hideg ott veszi meg. Ki jár olyan időben az utcán, hogy segítsen rajta? Ez nekem lett volna kötelességem. És én ehelyett még abban is megakadályoztam, hogy magán segíthessen, mint ahogy az állatot viszi ösztöne haza. Mert másnap ott találtam egy darabkát kabátjából, odafagyva az ajtósarokhoz. Én zártam oda kabátja csücskét, mikor becsaptam az ajtót előtte. Jó-jó, mondom, emberi törvény engem nem vádolhat. Hiszen ezt nem is sejtettem, mikor az ajtót bezártam. Hó, jég szorul közé s nehezen záródik, abban voltam. Várjon! Én ezt már mind meggyóntam itt, lelkészemnek. Ő bűnösnek ítélt, de csak a könyörület ellen való vétekben és vigasztalt, bátorított és föloldozott. De engem nem nyugtatott meg és éreztem, hogy szentségtörést követtem el áldozásommal. Erre ő azt mondta, várjak a nagyheti szent gyónásig, mert Isten kegyelme legnagyobb egyszülött fiának kínszenvedése napjaiban s Ő akkor bizonnyal megszabadít kételyeimtől. Addig imádkozzak, vezekeljek és bízzak, mert az Ő irgalma felől való kétségbeesésbe eshetek, ami a szentlélek ellen való halálos bűn s nincs bocsánata. Tudja, itt voltak a jezsuita atyák. Hallotta maga is szentbeszédjüket. Hát elmentem az egyikhez. Ez akkor azt mondta: helyesen cselekedtem, hogy féltem a lelkemet. Isten előtt kedvesek azok, kik bizalmatlanok a bűnhöz. De ő is föloldozott. Csupán azt kérdezte: Vannak-e az illetőnek hozzátartozói, vagy mások, kik megsínyledhetik halálát? Akkor meg kell őket követnem, hogy bűnbánatom teljes legyen s aztán járuljak az úr testéhez. Hát íme, megtettem Angyalossiné, bocsásson meg nekem és kérje lányát is és imádkozzanak értem... Hát képzelheted, ezeket végighallgatni anyusnak! Anyus sírt és nagybátyád is könnyezett. még nekem is zokognom jött, mikor anyus elmondta. Hidd meg, annyira szántam ezt az öreg embert, aki tulajdonképp miattam szenvedett annyit, bár nem tehettem róla.

Kuvik nagysámnak most is nedvfátyolosak lettek szemei s Feladlak úr sem gyűrhetett le bizonyos meghatódást és hökkedelmet e sötét emlékekre, mik mintha kísértetekként álltak volna az ágy köré.

- Lásd - folytatta Kuvik nagysám -, hát ezért féltem én most is, hogy valami szörnyű történik megint. Nem éppen úgy volt, mint akkor, hogy amint kilépünk a kapun, egyszerre előttem van nagybátyád és mereven megnéz? És - gondoltam - te ott fönn fekszel, holtrészegen. Mi lesz mostan köztetek?! Egész éjjel veletek álmodtam. Te hozzám jöttél és azt mondtad nekem haragosan fenyegetve: még nincs mindennek vége Kuvik nagysám! És gúnyosan kacagtál. Még most is előttem van az az arcod. Aztán egy fekete bivaly üldözött, mint a bognáré volt, ha emlékszel s mintha ez is belőled válott volna. Nem tudtam, hova meneküljek előled. A házba szaladtam s magamra zártam az ajtót. De tudtam, hogy a bivaly, mintha eszes lény lenne, körüljárja a házat s keresi, hol törjön rám s mindjárt az ablakon fogja bedugni a fejét s én be vagyok szorítva a sarokba. Oly borzasztó rémület volt, mikor erre fölrezzentem, hogy ébren is féltem magamban a sötétben és fölcsavartam a villanyt. Te mosolyogsz rajtam. De nem úgy van. Engem sokszor furdal a lelkiismeret, mert némileg magamat is hibáztathatom nagybátyádnak a szenvedélyéért és a rettentő következményekért aztán tulajdonképp csak magamat. Mert eleinte én kacérkodtam vele és hagytam, hogy udvaroljon. Persze mit tudhattam, mi lesz belőle. Nem! Apus miatt sohasem jött sem nekem, sem anyusnak egy rossz gondolatunk sem nagybácsidra. Azok után, amiket apus tett és ahogy nagybácsiddal is viselkedett, nem is lehet csodálni, hogy részegen bezárta előtte a kaputokat. Tudod, én még meg sem tudtam siratni apust. A temetésen is csak anyus sírt. Én csak arcomon tartottam a zsebkendőmet s inkább azt is, mert szégyelltem magam, azok miatt, amit körülöttünk suttogtak az emberek rólunk, meg apusról és még rólatok is. Istenem! és ennek hány éve is már!

Feladlak úr hallgatagon feküdt az ágyon. Hol lehunyta szemeit, hol a szoba mennyezetét nézte velük. Valósággal állati boldogság duruzsolt egész valójában s körül a szoba villanyfényes legében. A szoba villanyfényes legében, melyben egy hangocska peng, mint valami édes üveghangszer, mely akár egy látványosság furcsa s sötét képeinek váltakozásait kísérné. Csupán így hatott Feladlak úrra a Kuvik nagysám által fölidézett szörnyű múlt.

Mi férkőzhetett e percekhez? Mikor feje körül hűvös, fehér leánykar nyugszik a párnán s puha kebel piros csücske egy nyújtásnyira ajkaitól, s kis lábacska ér az övéhez s az egész bájos test drága tulajdona s eltelten is lanyhán ingerlő.

- Szemtelen! El ne aludj! - förmedt rá egyszerre Kuvik nagysám. - El kell kísérned. Úristen! mennyi az idő? Ugye megmondtam! Most már nem kapok se villanyost, se kocsit. Öltözöm, eressz! Mo-ho-host kutyagolni! - siránkozott duzzogva.

- Már most ne szaladj! Mire leérünk, épp indul az első kocsi - nézte meg Feladlak úr az órát az éjjeli szekrényen, áthajolva Kuvik nagysámon.

- Ugye, te gonosz csirkefogó! - csapott hátába öklével Kuvik nagysám s lábacskájával is Feladlak úrhoz rúgott.

Erre Feladlak úr szó nélkül magához kapta őt s száját rányomta szájára.

Nos, talán ez az ölelés, mibe ekkor összefonódtak, volt a gyönyörök telje, minden eddigi s ez utániakból.

Talán annak a balvégzetben fogant, megcsúfolt, vénhedt léleknek kárhozata, szomorú, kései szenvedélyében, remegtette mohóbbá összetapadásuk.

Talán alávalóság, cinkosság titkos bűnvádjai szították egymásra sóvárabbá élvük.

Már lenn voltak az utcán. Már a villanyosban. Már ott álltak elválóan a kapu előtt .Még mindig érzékeiken lappangott annak az ölelkezésnek bódulata. Még sok év múlva is újra éledt, ha valami drágalátosra akart emlékezni valamelyikük.

*

Hahó!

Feladlak úr gyalog vágott neki a haza-útnak. Egész énjében szinte bomlott s duhaj diadalom érzetféle csapott vigasságot. Inaiban mintha soha addig nem észlelt, megbokrosodó ruganyok dolgoztak volna. Idegei valóságos indulókba zendítettek.

Hahó!

Feladlak úr, a hűs pirkadatban egyszerre megállt a néptelen sétányon. Kacagnia kellett. Elkacagta magát. Hadosznánia jött. Kinyújtózta karjait. És éppolyan halk kurjantást hallatott a kelő nap elé, mintha az annak az örömordításnak lett volna kései visszhangja, mit hajdan a táltosok eregettek harsányan keletnek.
Hiszen igaz, nem kellett tartaniuk sem a rendőröktől, nem a mentőktől a csendháborításért, mint unokájuk Feladlak úrnak.

*

Attól fogva Feladlak őr meg Kuvik nagysám csaknem mindennap találkoztak.

Kuvik nagysám sokszor már ott várt Feladlak úrra az iroda előtt, vagy aztán már a lakásán is.

Kuvik nagysám a háziasszonnyal már félig-meddig barátságot kötött.

Kuvik nagysámot nemsoká ismerték már az emeleti lakók is, sőt utóbb már alább is és följebb is, a házfelügyelőék a földszinten s a fényképész műtermében, a ház ormán.

A mérnök barátnője. Egy énekesnő. Kedves, szelíd teremtés. Semmi kirívó rajta. Szép pár határozottan. Valószínűleg elveszi. Szerelmi házasság lesz. Gyerekkori szerelem.

A háziasszony által értesülve, körülbelül így nyilatkoztak s ítélkeztek a házban mindazok, akik nem így:

Disznóság! Tisztességes házban tűrni ezt, nyíltan, fényes nappal. Csodálkozni a házi úron. Hallatlan a mai fiatalság!

Hisz mindenhova voltak értő, szívjó, vagy kedélyes, mint ahogy izgága, irigy, epés, undorító, vagy erényes természetűek.

Feladlak úr felől azonban lehettek bármilyenek.

Feladlak úr ezalatt többnyire kényelmesen elterpeszkedve ült szobájában egy zsöllyén s nyugodtan kísérte szemmel Kuvik nagysámot, ki nyakravalói közt válogatott a tervezett sétára.

- Micsoda öreg lim-lomokat tartasz te itten! - lengetett egy-egy tarka-barka köteget kezében. - Mintha ószert akarnál nyitni. És amellett nincs köztük egy becsületes nyakkendőd. Nesze, még ez a lila megfelel valahogy, most ilyeneket viselnek. De ki hordja már ezeket a szegélyes ingelőket? Legföljebb öreg, negyvennyolcas bácsikon látni. Miért nem adsz túl ezen a sok ócskaságon és szerzel be magadnak tisztességes fehérneműt? Kapsz részletre is. Én is tudok egy jó üzletet s onnan is vehetsz, ahol Rózsikáék voltak.

Itt, Kuvik nagysám, végezve a turkálással, felegyenesedett s becsapva a szekrény ajtaját, körülnézett a szobában.

- Egyáltalán, csodálkozom rajtad, hogy meg tudsz lenni itten s nem veszel ki egy jobb lakást, nem egy ilyen rohadt negyedben, az isten háta mögött. Lekopik a lábam míg hozzád jövök és ez a vén kisasszony, melletted, a túlsó ablakból mindig úgy néz rám, mintha én haraptam volna le az orrából, hogy olyan pisze lett. Na, ez hagyján, pukkadjon meg, ha nem tetszik neki. De te nem láttál még egy rendes legénylakást, ahol senkinek semmi köze hozzád, mit csinálsz, ki van nálad, mikor jössz, mész? A konyhát, meg a cselédlyukat kiadod s ezért kapsz lakót, aki takarít rád. És azon a pénzen, amit most havonta fizetsz, egy-két évi részletre saját bútort szerezhetnél magadnak. Ha más nem, nagybátyád csak jót áll érted. Nem értelek téged igazán! Különben te oly gonosz vagy!

Kuvik nagysám ekkor, fürkészőleg közeledett Feladlak úrhoz s odatelepedett térdére.

- Attól félsz úgy-e, mondd, ha saját lakásod volna, a nyakadra költöznék s nem tudsz majd szabadulni tőlem?

Feladlak úrnak tényleg megvoltak a maga mellékgondolatai a túlságos szövetkezés felől, azért annál hevesebben tiltakozott e gyanúsításra.

- Ugyan! már ezt kezded újra? - csattant föl és adta a sértődöttet.

- Nem? - firtatta Kuvik nagysám. - Hát akkor miért maradsz ebben az odúban? Az igaz, nézd meg csak, hány barátnőm lakik barátjával. De énnekem ez eszem ágában sincsen. Tyű! téged költségekbe verni, mint másokat a barátnőik, még csak az kellene. Azon kezdem, még a feleséged sem lennék. Nem tudom, mit találok most is rajtad. Talán, hogy olyan mogorva vagy, mint egy csendőr. Nézd meg már magad egyszer, itt a tükör, mikor így hallgatsz magadban. Isten mentsen a te feleséged lenni! Én látom belőled, hogy képes lennél egy nőt láncon tartani és verni, koplaltatni, mint egy kutyát.

- Na, most már köszönöm nagysád, elegem van ebből! - fordította ki tenyereit maga elé védekezően Feladlak úr. Majd tényleg elkomolyodott. - Te jól tudod, hogy nekem elvem, nem csinálni adósságot. Irtózom tőle egyszerűen. Mihelyt annyi készpénzem lesz, hogy szánhatok egy berendezésre, más lakásba fogok költözni s akkor szívesen látlak. Kacagsz? hát buta vagy kérlek. De akárhogy van, azt csak megengeded, hogy amit te tanácsolsz: kérjem meg nagybátyámat, hogy álljon jót értem, ahhoz a lakáshoz, amelyikbe összeköltözöm veled, ez szép kis ügy lenne. Különben is én nagybátyám segítségét soha, semmi körülmények közt igénybe nem veszem. Már évek óta nem és nem is fogom. Hogy miért? Azt magam tudom.

Kuvik nagysámnak ez utóbbiakra némi kedvetlenség pírja szökött arcába, mint akit hőkön találtak és okosabb híján fölfortyant.

- De ki beszél arról? Te szemtelen! Hogy kiforgatod, amit mondtam! - csattogott. - Ki akar összehurcolkodni veled? Te, te oly utálatos és elbízott vagy. Na! akármit mondasz. Egyed százszor kedvesebb fiú volt nálad. Nem erre az esetre értem, de általában. Hiába vágsz pofákat.

- Kérlek, kérlek, hisz én elismerem. Én egy közönséges alak vagyok, nem tehetek róla. Aztán ötszáz holdat sem fogok örökölni, gőzmalmot még kevésbé. Ő gőzerővel udvarolhat és mit mondjak? lóerőkkel többet költekezhet! - gúnyolódott Feladlak úr, ki képes volt ötletessé válni, ha ezen az érzékeny helyen kapirgálták meg férfihiúságát.

- Nem, nem, nem, te fölötte tévedsz. Én csak mint emberről beszélek róla - szólt Kuvik nagysám. - nézd csak meg, egy mozdulata is mily aranyos. Miért becsméreljem azért, mert faképnél hagytam mint te, holott jó barátod. És hiába minden, ő százszor különb nálad. A rossz élceit? Ezeket csak társaságban csinálta. Ő nem olyan volt. Nekem, mondhatom neked, soha gorombát, vagy kellemetlent nem tett. Ő mindenkihez szinte túlságig előzékeny. És oly büszke. Lásd most is rögtön visszavonult tőlem, amint látta, hogy veled kezdek. Pedig esküdni mernék, hogy beteg belé s most is szerelmes belém. Tudod, hogy a télen ki akart vinni külföldre, hogy szerződést szerez nekem és ott éljünk ketten. Itt meg könyörgött, hogy egy négyszobás lakást rendez be, ha akarom. Megkérdezheted, nem fogja tagadni, mennyit hívott, hogy lakjunk együtt. Neki elég volt, ha rákiáltottam, már kussogott. És ha kacagott, vagy veszekedett is, csak az történt, amit én akartam. Nevethetsz! Te egy bivaly vagy hozzá képest.

- Hát kérlek - vont vállat fanyarul vigyorogva Feladlak úr -, én nem tartalak vissza tőle, ha olyan kedves előtted. Újra kezdheted vele.

Kuvik nagysám észrevette, hogy kissé túlzásba vitte a csipkedést. Szelídíteni kellett megint a vadat.

- Nem mondom - csacsogott tovább, figyelmen kívül eresztve Feladlak úr javaslatát. - Téged másként szeretlek. Esetleg jobban is tudnálak. Csakhogy te önhitt vagy. Te azt várod egy nőtől, hogy hízelkedjék neked, mint a cseléded. Fügét! Egyszer csak majd az mondom neked: mehetsz! S akkor többé nem főzöl meg, nyugodt lehetsz. Te csalódol, ha azt hiszed, most is te dűtöttél be. Hiába nevetsz. De ne nevess ily kiállhatatlan!

Hát mit akarsz hát? Ha komolyan beszélek, akkor meg az nem jó. És én komolyan mondom neked... komolyodott el Feladlak úr.

- Hogy szeretsz? - esett szavába Kuvik nagysám. - Azt elhiszem. Hiszen Egyedet is, téged is, másokat is megkapok, mikor akarom. De nincs szükségem rájok. Nincs szükségem már egyiketekre sem. Unlak már benneteket egytől-egyig, amennyi komisz férfi csak van. Unok mindenkit. Téged is. Vagy ha nem, nemsokára megfoglak. Akkor jöhetsz bármivel. Hahaha! - kacagott kissé keserű zengzettel Kuvik nagysám. - Jó lesz megint az esernyős kisasszony. Hiszen teneked minden nő jó. Nekem mondod? Csak szoknya legyen rajta. Teneked ennyi! ennyi! érzéked nincs a nőkhöz - pattintott ujjával. - Ha te sejtenéd néha, mennyire megfőzhetnél néha, csak egy kissé más lennél. De vak vagy. Most néha akármit csinálhatnál velem. Talán szolgálódnak is állnék. De oly ostoba vagy. És meglásd, egyszer csak észre sem veszed, már ki van adva az utad. Az ördög vinne is el. Te, te gyalázatos állat. Nesze!

Kuvik nagysám öklöcskéje minden erejéből Feladlak úr válla közé csapott.

- Hö, hö, höj! nagysám! verekedik? - gubbaszkodott össze röhögve Feladlak úr s mintha a következő ütlegekre várna, úgy sunyított föl Kuvik nagysámra, kinek szemei valami félig pityergős, félig kacaghatnékos durcásság váltakozásait lövellték.

- Üss vissza! - kiáltott Feladlak úrra berzenkedve. - Miért nem ütsz vissza? Gyáva, büdös, undok, dög. Üss rám egyszer! Buhhh! Te fakutya! Sírni jön néha, oly dühös vagyok rád. És magamra. Hogy lehetek ilyen bamba? Egy ilyen pepitával adni össze magam! És mindenkire oly dühös vagyok! Utállak! Utálok már mindent!

Feladlak úr ekkor feleletül kinyújtotta karjait s átfogta velük Kuvik nagysámot.

- Nem kell a csókod! - kapálózott köztük Kuvik nagysám, elfordítva fejét. - Undorodom tőle. Na! szorítod a karom? Szorítsd, na! Ugye nem bírod? Nem mered? Nem fáj, nem fáj! Azért sem! Utálatos! Kicsípem a bőröd. Áhh! sziszegsz! Most verjél meg! Merd! Hadd látom! Gyáva! Nem is vagy férfi. Félsz!... Jaj, megfulladok! Megfojtasz! Drága, drága! Nem, nem, nem! Nem szeretlek! Azért sem! Ölj meg! Mi? Mit dadogsz? Kit?... Igen őt, őt szeretem. Őt sem! Senkit sem! Eressz! Eressz!

Akkor már Feladlak úr ölében vitte őt a zsöllyéről.

*

Olyankor, mikor Kuvik nagysámnak jelentékenyebb száma volt a mulató esti előadásán, rendesen maga hozott arra jegyet Feladlak úrnak.

Azidőtt épp egy négyes tánc és dalműben lépett fel, mit kielégítő taps és újrák jutalmaztak a nézőtérről.

Feladlak úr látta őt táncolni s hallotta énekelni, egészében azonban Feladlak úrnak az volt bizonytalan benyomása, mintha Kuvik nagysám sokkal bájosabb volna amaz énekesnőnél, kit ott látott. Valahogy személyében, a színtéren kívül. A színpad távola nem emeli őt, inkább ejt becsén. Sok elkallódik belőle. Keresett lesz, ami oly közvetlen benne s betanult, ami oly természetes s szokottságoké, ami oly megejtő.

Ily határozatlan megállapításoknak épp elég idejük volt foglalkoztatniuk Feladlak úr elméjét azalatt, míg ott várt Kuvik nagysámra az előcsarnok kitolongó közönsége közepett.

Mindenesetre e gondolatok nem akadályozták meg élvezetesen dagadozó hiúságát, mi túlnézett a kizsivajgó tömeg fölött, mintegy mondván: ihol állok, Feladlak, mérnök, a művésznő szeretője. Az én szeretőm, rongyosok, kiknek nyálatok csurog láttán. Hozzám jön egyenest. Itt viszem mindjárt magammal, az orrotok elől! Így ágáltak Feladlak úr gondolatai, bár hasonló esetekben többször fordult elő az, hogy Kuvik nagysám azt jelentette be már előzetesen Feladlak úrnak, hogy fáradt lesz az előadás után s lefekszik s Feladlak úr csupán hazakíséri.

Persze azt már kevésbé jelentette be Kuvik nagysám Feladlak úrnak, hogy talán ugyanakkor, míg Feladlak úr kinn várakozott rá, ő maga, a mulató benső zugai egyikében, idegesen ezt sziszegte egy kajla, testes s kopaszodó úrnak:

- Hát nem érti, hogy a vőlegényem vár? Már mondtam, hogy agyonütne, ha tudná, hogy valakivel csak szóba állok, annyira féltékeny. Mondottam neki, hogy fáradt leszek s csak hazakísér, aztán megy a fenébe. Akkor lejövök, várjon meg az étteremben.

Erre a kajla, testes s kopaszodó úr nevetett.

- Mondja Cuci, hogy a selyemfiúcska, akkor sem haragszom. Hát haragszom?

- Bánomisén, csak most táguljon! - förmedt rá türelmetlen Kuvik nagysám.

Bizony így volt s nem kétséges, hogy a kinn álldogáló Feladlak úr kissé beljebb húzza mellét, ha valami csuda által ily kis párbeszéd füleihez ér, ha ugyan nem rohan egyenest beverni a testes, kajla s kopaszodó úr fogait a selyemfiú címzetért.

De hasonló szóváltásokról szerencsére mit sem tudott Feladlak úr s egyáltalán sokról nem tudott. Így arról sem volt sok fogalma, mibe kerülnek női cipellők, kalapok, csipkék, ékszerek s más apró-cseprő, haszontalan csecsebecsék.

Feladlak úr igen kevéssé volt értesült akár apróbb, akár nagyobb női gondok felől s titkok körül.

Feladlak úr mindig csak készen, csinosan, olykor szeszélyesen, máskor szelíden, hébe-korba szomorún, elvétve kimerülten látta Kuvik nagysámot s fogadta el odaadását.

*

Egyed Ferkó, első perctől fogva eltűnt a lőtávolból.

Szerette hinni, hogy e tény úri gőg, vagy akarta mutatni, hogy baráti tapintat, mindenesetre elintézettnek tartotta egy legyintéssel. Valójában azonban szenvedett hiúságában és kedélyében miatta.

Kitűnt, hogy a Mucus több volt számára, mintsem maga is mulatni tudjon vásott elmésségein, miket baráti körben gyártott hűtlenségéről.

Ugyanekkor anyagi ziláltsága is körülbelül elérte teljét.

Jobbról, balról, elől, hátul kétségbeesés, búskomorság s csömör környezték.

Ne tovább! Azaz, legfőbb ideje volt, hogy ne maradjon tovább a fővárosban. Nem is maradt, hanem összecsomagolt s hazautazott egyikére azoknak a vidéki üdüléseknek, mik közül nem a jelenlegi volt az első s alighanem utolsó sem.

Távozása semmi esetre sem okozott feltűnést ismerősi körben, lévén épp a nyaralási idény kezdete.

*

Ekként abban a házban is, hol Kuvik nagysám lakott, legfeljebb egyesek jegyezték meg, hogy a másodemeleti énekesnő állandó s egyetlen barátja újra más. Nyilván a nyári barát.

Megjegyezték és megszokták, hogy ez már nem cingár és ugrifüles, hanem vállas és morcos. Megszokták és belenyugodtak abba is, hogy a következő majd köpcös és méla lehet. Sőt belenyugodtak s nem bánták azt sem, ha ennek utódja esetleg görbe és fanyar lesz.

Énekesnőcskéknek egy bejáratos barát úgy szólva kijáró joga s az lett volna felötlőbb, ha az elmaradt helyébe nem jelentkezik újabb.

Feladlak úr ugyan jóval ritkábban fordult meg a házban elődjénél, de mégis megfordult s ha ezt nem, hát Egyed Ferkó kimaradását kellett észrevenniük Kuvik nagysám rokonainak is.

Persze Feladlak úr sem kerülhette ki a találkozást a házastárssal s kevésbé a férj, inkább a feleséggel.

Annak első esete, Tatár Rózsika előtt a vidéki ismerős minősítésében maradt s betudódott a véletlennek. Még a második eset is. Harmadszorra azonban már kissé fölfigyelt.

Az erre következő napon, épp Kuvik nagysám egy nyári öltözékén csináltak együtt átalakításokat a divathoz s változtattak azon díszeket.

Ez a konyhában történt s mindkettejük igen lengén volt öltözködve. Kuvik nagysám borzas szőke kontya hátrakötve egy kendővel, papucsban s bocsánat! bugyiban állt ott nénje mellett, meztelen karjával egy vasalót lógatva.

- Na, ez a szatén már nem állja ki rajtad a nyarat. Vehetsz másikat. Nem is érdemes már tákolni - szólt Rózsika. - De hallod, mi van Egyeddel, hogy mostanában alig látni? Mit mondok! Több egy hónapjánál is talán. Legutóbb, mikor téged keresett itt, egy cserép ojtott szegfűt ígért s azóta sem mutatta a pofáját. Tán hazautazott?

Kuvik nagysám ez érdeklődésre feleletül azt kérdezte.

- Kell már a vas?

Mindössze előbb vállacskáján rándított kissé: tudjaiső! szóra sem érdemes! ezt jelezve.

Mi az? Csak nem csaptátok el egymást? Összevesztél vele?

- Vasaljuk le már ezt a vacakot! - válaszolta Kuvik nagysám.

- Ahán, most már értem. Ez hát az új pofa! Ez a savanyú pofa. Mintha csak a vén tanácsost láttam volna, mikor itt volt s így elkezdte vakarni az állát.

Rózsika e mozdulata oly hű és fura volt s annyira illett neki, hogy mindketten kacagni kezdtek.

- Úgy látszik ettől a fajtától sehol sincs menekvésünk - folytatta aztán Rózsika. - Az asszonyok odaát mindig kígyót-békát kiáltottak ránk otthon s az a vén dög meg még anyánk után is járt, anyád után is, utánam is farkolt, míg kislányok voltunk, meg ha hazamentünk. Aztán veled az a kis herce-hurca, mint anyád, meg te is mesélitek. Most meg már az öccse. Mondd ugyan! tényleg ezzel a nagy mihasznával kezdtél ki? És ezért dobtad ki Egyedet, vagy ő téged? Szólj hát, mit titkolózol és szemérmeteskedsz előttem, mint egy apáca! Tudom, nem dugom a zsebembe tőled! Ezzel habarodtatok össze?

- Hát ő mászkál utánam - felelte Kuvik nagysám. - Mit érdekli ez magát annyira? Csináljuk már ezt a rongyot.

- Hahhaha, kis ártatlanság! Ő mászkál utánad és te hagyod. Csoda még, hogy ő nem fut tőled. Hát igazad van, sok közöm nincs hozzá, de megengeded, ha csodálkozom terajtad.

- Nem tudom miért! Tán bántja magát?

- Bántson benneteket a hoppáré! Ni! milyen goromba disznó! - pattant föl Rózsika.

- Hát akkor mit faggat?

- Na-na pulykakisasszony. Hát kérdezni csak szabad. Talán nagyon összenyalt az éjjel, hogy olyan zsémbes vagy. Láttam mindjárt, hogy csupa karika a szemed és itt, ni! Ne dugd, ne dugd előlem. Hisz rögtön észrevettem ezt a csikarást a nyakadon. Meghiszem, ha ez a nagy marha neked megy. Úristen, mondd...?...

Rózsika itt nem tudta tovább türtőztetni a kacagást s csak mutogatta amit kérdezni akart. Végül könnyei csorogtak s az asztalra borult rángatózva.

Jókedve önkéntelen átragadt Kuvik nagysámra is. De aztán hirtelen méregbe jött és az asztalra lökte a vasalót.

- Hát mondja akkor, hogy nem segít. Mit murizik velem! Én itt hagyom!

Azzal meg is fordult s ugyan-e mozdulattal fölkapva a kiterített öltözéket, be akart menni szobájába.

Rózsika azonban, még mindig nem bírva vígságával, a nyakába esett és visszatartotta. Így aztán huzigálódás, korholás s engesztelés után visszaálltak a kezdő helyzetbe a munkához.

A pletykázástalan munkát Rózsika mégsem bírta ki sokáig.

- Megjegyzem - szólt egyszerre tárgyilagos hangon. - Megjegyzem, én már kénytelen is régóta látom a dolgot. Hogy soha egy éjjel sem vagy itthon s úgy jársz napközben is, mint a holdkórosok. És azt is láttam, hogy a szabótól, meg a cipésztől, meg mástól már hatszor is jártak itt a nyakadra. Már egy gombot nem varrsz föl magadnak, csak lóstatsz mindig. Nyilván bele vagy bolondulva egészen ebbe a lajtorjába.

- Mit akar tőlem? - tett erre le kezéből ingerülten Kuvik nagysám egy szalagot. - Hagyjon nekem békét, nem mondtam már! Abba bolondulok, akibe nekem tetszik.

- Szép, szép, csak ne csattanj föl azért rögtön. Meghallgatsz engem?

- Na, mit akar?

Rózsika arca komollyá vált s Kuvik nagysám valahogy gyanakvólag nézett abba, mintha valami különöset sejtett volna ki hangjából s mindketten félbehagyták egy kissé foglalatosságuk.

- Hát tudod mit mondok? - szólt kis szünet után Rózsika. - Én megértem és természetesnek is találom, ha egy színésznő barátot tart magának. Kivált akinek fizetése cigarettára is alig elég. De akkor tartson legalább olyat, aki mellett aztán gondtalan, nem olyat, aki egy vasat is sajnál tőle. Meg mernék esküdni, hogy a tanácsos öccse eddig egy szál virágot sem vett neked, amiért úgy utána vagy. Várj csak, hallgass meg hát! kidobtad érte Egyedet. Már engedj meg nekem, akármit beszélsz, az legalább ilyen vas gyerek volt. Akkor nem jártak számlákkal hozzád. Annak meglátszott minden mukkanásán, hogy úri gyerek. Nem egy uzsorás ivadék, mint ez. Ennek a pofáján látszik, hogy épp olyan zsugorijankó, mint bátyja, meg órás nagyapja. Helyes! szereted. Én is elismerem, szép darab ember. És tényleg van valami, tudomisén, a szemében, ahogy megnézi az embert, meg mikor szól, vagy lassan kacag. Hát istenem! Csald meg vele a barátodat százszor, ha jólesik, csak meg ne tudja és tartson ki tovább. Tanulj csak Pistikétől, hogy az hogy forgatja és gyúrja a ficakjait. Az egy kis élelmes s okos, pesti lotyó, belőled sohasem lesz más, ostoba vidéki libánál. Ugye, az ki mert kezdeni az igazgatótokkal, vagy kitekkel és se hangja, se alakja, mint neked, mégis három szobás lakása s csak vigyázz még! Egyszer majd meg sem fog ismerni. Most még jó vagy neki a ruháit igazítani. Mi máma minden? A pénz, meg a pártfogás. Bízzam ezt csak rád? Jó, jó barátom. Csak menj te a fejed után.

- Eh! teszek a színházra! - fakadt ki durcásan Kuvik nagysám.

- Úgy? Hát mi a szándékod? Tán arra számítsz, hogy férjhez mégy?

- Az az én dolgom! Hagyjon már békén ezzel a papolással!

- A te dolgod? Ne papoljak? Hahhahaha! Tényleg arra számítasz, hogy ez a fajankó elvesz? Aj, haj, haj, te oktondi! Legalább ne nevettetnéd ki magadat! Hát azt hiszed, bolond az? Majd nem egy pénzes lányt csíp az magának és ha rád unt, majd nem vág ki, hogy a lábad sem éri a földet. Hát nem! Ne haragudj, de tudod hová lehet jutni ezzel a gondolkodással? Oda fiacskám, hogy az utcán fogod magadnak a palikat, jusson eszedbe! Mint... Kedvem volna valamit elmondani neked.

Kuvik nagysám, előbb már mérgesen toppantott, hogy épp elég már az oktatásokból, de a legutóbbi mondat valahogy fölfigyeltette nagynénjére.

Egyikük is, másikuk is szólni akart és mindketten elhallgattak egy pillanatra.

Rózsika tanakodni látszott magában. Kuvik nagysám félig komoran, félig kíváncsian nézett hol rá, hol a szögletbe.

- Ej hát mit! - legyintett végül Rózsika. - Megesketett ugyan anyád, hogy egy szót se szólok neked erről, hogy ne is tudj róla, de hát nem vagy már te pólyás baba. Tudod te, ki volt az apád anyja?

Kuvik nagysám meglehetős nagy szemet meresztett erre.

- Na várj csak, hol kezdjem neked. Én sem tudtam. Hát, mikor még lány voltam én is és odaát laktam még a Terézvárosban, egyszer csak beállít hozzám egy züllött-züllött alak. Alig ismerek apádra. Beesett az arca. Kopott. Minden. Ez, azután volt, persze, hogy csődbe kerültetek és te még kis csitri kölyök voltál. Na! képzelheted, hogy örültem ennek a látogatásnak. Meg is mondtam neki: én egy magányos nő vagyok és vőlegényem van, meg mit szólnak rám a házban ilyen látogatásokért, szóval, hozzám többet ne jöjjön. Megmondtam neki kereken. Nahát, hímezett-hámozott jobbra-balra, kezdett szemtelenkedni. Erre azt mondtam, hogy rendőrt hívok. Hát végül kibökte, sejthettem, hogy adjak neki kölcsön ennyit, meg annyit, mert elvesztette az erszényét. Ekkor, meg ekkor visszaadja. Gondoltam: ha most adok neki, akkor máskor is jön. Azt mondtam neki, nincs pénzem, ott az ajtó, semmi közünk egymáshoz. Ha még egyszer ide merészkedik, lefogatom. Szóval kidobtam. De rá, tán három hétre, egyszer csak keresnek. Akkor meg az üzletben. Mintha csak azt mondta volna valami nekem, hogy ez megint ő lesz. De nem! Egy vörös, cefet vénasszony. Mit akar ez tőlem? Sohasem láttam. Hát csakis kisül, hogy ő az apád anyja. A nagyanyád. Apád a kórházban fekszik és ő küldte, hogy valami segítséget kérjen. Úti költséget haza. Ne haljon meg a kórházban, így és amúgy. Na - gondolom - éppen én adok neki pénzt, hogy szegény anyád nyakára menjen, rátok otthon, nem volt elegetek vele. Elutasítottam! - Nekem semmi közöm senkihez. Én nem ismerek senkit. Se magát, se a fiát. Nővérem is elvált tőle. Menjen isten hírével! Láttad volna, milyen szemeket vetett rám! És micsoda átkokat motyogott énrám, lassan, ameddig kiment. Na, ez mind annyiba múlt. Én nem is írtam róla nektek. Addig, míg anyád ide nem hozott téged és ezt-azt, mindent beszélgettünk és ez is szóba került. Anyád aztán elmondta, ki volt ez az asszony. A kedves anyósa, a te nagyanyád. Hát ez is elszökött hazulról valami színésszel. Úri család volt, de leszegényedtek. Na és a színész, meg ő, idejöttek Pestre. Mi lett a vége? A lány megesett s a színész megugrott tőle. A gyerek a lelencbe került. Nagyanyádat Angyalossi Szidóniának hívják és apádé s a tied is Angyalossi, szóval törvénytelen név. Nagyanyád pedig aztán, sehol senkije, hát jegyet váltott a sarokra. És ott sétált, tudom is melyik körúton, egyiktől a másikig. Te is, én is sokszor elmegyünk ott. Persze, most már nem tudom, él-e, hal-e és sejted, hogy nem is vagyok kíváncsi ilyen szép rokonságra. Annyit mondott még anyád, hogy most, vénségére, egy kültelki cigánnyal él együtt és nyulakat, meg gólyákat árul vendéglőkben éjjel. Sokszor az ijedtség elővesz az utcán, hogy egyszerre szembetalálkozom vele s még megszólít. Brrr! Leesnék a lábamról. Hát hallottad most már. Csak azért is mondtam el neked, hogy lásd, hova jut, aki úgy gondolkozik, mint te és meg hagyja magát háborítani egy férfitől és beveszi, amit maszlagolnak, ahelyett, hogy ő gabalyítná magába őket.

Valóban Kuvik nagysámnak egész napja megsínylette ennek az elbeszélésnek rossz hatását. Sőt még azután is, jó ideig, sebesebben kezdett verni szíve minden rongyos vénasszony láttára s elsápadt, egy vendéglői jelenet elképzelésénél, hogy egy játékos néne egyszer csak undok vigyorral közeledik hozzá, mindenki hallatára: kis unokám, nem ismer? Én vagyok a nagymamája! Épp így összerezzentette sokszor társaságban egy-egy elejtett szó, kacaj.

Egyáltalán, Kuvik nagysám kedélye semmiképp sem volt rendjén. Oly szomorúnak s oly elhagyatottnak érezte olykor jelenét s oly reménytelennek a jövőt, hogy csak épp ez az értesülés hiányzott még, miképp rossz óráinak alaktalan rémei alakot öltsenek általa: a járdán totyogó s vigyorgó szomorú, éji némberét.

Hazavágyott pihenni anyjához, a régi, gyöngéd, egyszerű csöndbe a nagyváros körüle kavargó lelketlen zajától.

Ám mindennek ellenére annál esztelenebbül adta oda magát gyönyöröknek találkáin szeretőjével.