Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 16. szám

Révész Béla: Ady Endre
(Második közlemény)

A ködöt elhajtom, a záport túltekintem, a mámor mély völgyeiből a "nagy áldott gyermek" lép elém. Soha annyira ezt nem éreztem, mint mikor Ady bepólyálta magát a borozás melegeivel, régi bizonyosságom megrezdült: a költő gyermek...

A szó nem elég forró, hogy a hús, a vér üdeségét utolérje és nem lehet azt teljesen megéreztetni, hogy a heroikus, szobros, gigászi Adyból mint hajolt ki éjjelente, pezsgőgyöngyök fölszálló káprázatában, a gyermek. Komor férfikedvéből egyszerre csak fölujjongott a gyermek vidorsága, elásott panaszából a rugaszkodó pajkossága, omló fáradtságából csörömpölő mohósága, játszi, jó zsarnok, odaadó, boldog tudott ilyenkor lenni.

Egy gyűjtő analízissel ki lehetne emelni verseiből a felnőttség, okosság indáival letakart gyermeklelket, rá lehetne mutatni a képek, hangulatok rádiumos sugárzására, melyek az őserővel meglehelt gyermeklélek potenciájából hullottak a toll alá, a megrendült csodát ő maga is érzi és elzsongja az álomjelenetet:

"Vén bűnös, mély lelkemből néha
Csodálatos forróság buzog..."
"Láp-lelkem mintha kristály volna
Naiv, szép gyermek-mesék hona
Kacsa lábon forgó kastéllyal
És benne minden hófehér,
Tündér-varázs, édes babona..."

Bizarr igyekezet a lélek elevenjét tapogató kísérlet helyett, külsőségeket felsorolni, de célkitűzésem, hogy mindent elmondok a közöttünk élő, társasági Ady Endréről, apróságokat is följegyezve, mert mindent fontosnak ítélek, hogy megőrizné az idők számára mozaikformákból, jelekből kialakuló emberi arculatát. Tovább rajzolom, a mámor vetkőztetésében gyermeki megmutatkozását. Vásott, csúfolódó volt, ha ráfordult az éjféli óra, én körülöttem szeretett huzakodni, talán azért is, mert érezte, hogy nagy hajlandósággal adom át magam a kedve számára.

Felső teste behajolt az asztalra, a zilált fejét egészen közel vitte a szemben ülőhöz, csöndes hangja megélénkült, jó ízzel, fenekedve aprókat nevetett és - Matildról beszélt. Ez a hölgy ott született a "Három Holló" fülkéjében, nagytőgyű zsidólány volt és Ady makacsul párosított vele engem, valamelyik zsivajos éjszaka földobta magának ezt a bolondságot és a játékszert többé ki nem adta tulajdonából, egész románt dolgozott ki körülötte, új és új találkozásunkkor - főként ha mások is jelen voltak -, friss epizódokat koholt Matilddal való dolgaimról... az ifjúság eliramlott, az őszi évek is indultak már fölénk, de Ady, ha együtt voltunk, rám borítva csak tovább szövögette Matild történetét... hahotázott, fölvidámult, agresszív pillantásokkal pillantgatott felém és Matild emlékét pietássan én is megbecsülöm... Ady gyermeklelkét sokszor megmutatta előttem.

Ide tartozik, bajos maga-magát elfelejtő gyermeki viháncolásai közé, amiket a poharak zenebonájával csinált, ha vele voltam. Észrevette, hogy üvegek csörrenése, üvegek karcolása hideglelősen nyugtalanít, több se kellett neki, esküdt komolyságokról volt szó, innen is, onnan is az igazukat rázták az emberek a sátorban, Ady megunta és orv suttyomban, késsel riszálni kezdte a poharakat, tányérokat... persze végig fésült a hideg, vadult védekezéssel lefogtam Ady kezeit, de ő birkózott velem, csiszolta, riszálta tovább az üvegeit, szatír arcát rám emelte és dévaj volt a szeme csillogása, kielégülő a szapora nevetése... Valamikor, a páváskodóbb világban, színes mellényeket hordtam. Egyszer nagyon tündököltem és Ady szemein lángot vetett az új ruhadarabom, megkívánta, mint a luftballont, a tarka golyót a másik gyermek... kérlelt, ígért, verekedett a színes mellény körül és a "Három Holló" fülkéjében le is vetkőztetett engem. Hazament, a hajnal lilájában, mutogatta a ragyogó mellét.

A gyermeki kedvesség kiöltözködő palástja volt az rajta...

Elöntött temperamentuma majdnem mindig felhozta belőle a szitakötőskedvű, garázda gyermeket. A gyermek igaz, tejjel él, de azt is lehet mondani, hogy Ady a bormámor élvezését is a gyermeklélek indulatával, önzésével akaratosságával, akadálytól nem riadó lüktető vágyakozásával kívánta. A sodor öntöző közepén mindig föllihegett belőle a gyermek. Groteszk képeim vannak erről. Egyik jól felserdült hajadon, borozó alagutakon át egy nagymező utcai kávéházba értünk. Velünk volt Adynak egy kedves embere is, a szelíd, barátságra igen alkalmas Medve Miklós, ő vette át a kormányzást. Cognac, cordial, medoc, cognac, cordial medoc, ilyen változatossággal állt a bál. Egy hosszúkás, függélyes automata sípláda kínálkozott mellettünk, Medve Miklós munkába vette. Ady dirigált, néger nótákat rendelt és megindult a kék-vók-özön, más dalt Ady nem engedett. Cognac, cordial medoc és viszont, a pisla reggel már a hajnal feje búbján állt, szorgalmaskedvű cvikkeres ügynökök, koránkelő öregebb üzérek, beszállingóztak a demokratikus kávéházba, Medve Miklós potyogtatta rézfilléreit a sípládába. A kék-vók cintányérosan, jó tüdővel dörgött és a cvikkeres emberek, kopasz öregebbek az ablakban, hátra-hátrakapták a fejüket a Journal, a Lloyd mögül. Ady az asztal mellett hátradőlten, két széken megtámasztva a karjait, ernyedetlenül kommandírozott és a szendeképű Medve Miklós, a motollás zeneláda mellett, keverte-kavarta a hangorkánt. A cvikkeres a Journal mögött, az öreg mérges a Lloyd fölött, horkanva mozgatták a fejüket, de Ady vezényelt, táncosan rázogatta a lábait és ördögi arccal ragyogott...

Ily késve, ráfut az eszemre a gondolat, mit is gondolhattak rólunk azok az emberek az ablakban? Minden reggelire csönd, polgári béke várja őket, a Journal, Lloyd friss, nyomdaszagú soraiban böngészést ki is zavarhatta volna? és egyszerre csak bezörren ide három különös, más formájú garabonciás és muszáj nekik a kávét a kék-vók mindig induló indulójával inni?...

Hántom, keresgélem az Ady valójából fölsugárzó gyermeket, egyszer láttam Ady gyermekszemét is...

A mámornász kánikulájából egy hajnalon Ady meggyöngülten került a bántó virradás elé, lecsuklott és a fölhajtott batár a tavaszodó úton járt helyettünk. A görgető, hujjázó, szökőkutas Ady Endre mélyen hallgatott...

A kocsi pihentető ölében eldőlt és a szeme alulról rám nézett...

A szemek könnyes tüköréből fölmerült rám egy másik szempár, panasz, megszeppenés, szomorkodás ködölt rajtuk, szinte megszólaltak:

- Ki bántott engem?...

- Én nem tehetek róla...

A lelkem visszaérzi, mennyire megsajnáltam...

Soh'se láttam ilyen ártatlan gyermekszemeket...

*

A borozó Ady Endréről van még sok írnivalóm. Most fel akarom jegyezni róla, hogy nagyon kedvelte a cigánymuzsikát és voltak cigányai, akiket, ha úgy fordult a hangulata, maga mellé hívott, viszont ezek örömmel, szorgalommal muzsikáltak neki és olykor-sokszor rá is kondult hangicsálásukra a hajnali szomszédos harang. Kedves, finom, érdekes volt a viszonya Adynak zenés embereivel. Borral, jóval ellátta őket, de varázslóbb volt az originális magyarkodása és a mód, ahogy tegezve őket, bánni tudott velük. Pesti élete alatt a győri származású Vörös testvérek voltak a cigányai, akik a Fővárosi Orfeum kávéházában muzsikáltak, ahova Ady akkoriban majdnem minden éjszaka eljárt. A Vörös testvérek közül az Elek volt a nevezetesebb, gyönyörű szál ember, aki körül az éjszakai romantika megforgatott minden hírhedtebb táncosnőt, sok színes szerelmi botránnyal ékeskedett, bár védekezve mindig vallotta, hogy jó családi ember, gyerekeiket maga szokta elvinni az iskolai beíratásokra, ám magas, karcsú alakjával, mulatságosan rózsaszínű arcával, ha kiállt a csillárok alá muzsikálni, megtörtént a baj. Szelíd, jóindulatú ember volt, cigányos nép között feltűnően naiv, Ady sokszor eltréfált vele és itatta, amire állandó epekedéssel hajlandó is volt, annyira, hogy a durva, nem válogatós italosság pusztította el szegényt, a háború második évében. Tevékeny zenélő volt Ady körül a másik Vörös testvér is, a Jancsi, ez volt a jobbik cigány, de Elek a látványosabb figura, ezért ő prímáskodott a banda élén. Ady, ahogy ült a vigalmi asztal mellett, ahogy mulatozott, ahogy művelte a cerclet a társaságban levő emberekkel, oly domináló volt, hogy az egész zenekar figyelme feléje fordult, meghatóan megszerették. Ha Ady zenét kívánt, a prímás mögül a pikulás ő felé rikkantgatott, a brácsás feléje rángatta a nyirettyűjét, a bőgős ő felé táncoltatta az instrumentumát, Ady egy-egy emberismerő szóval, ugrató, pajkos megjegyzéssel magába bolondította a banda mindegyik emberét. Följegyezni való, hogy a zenekar egyik tagja, Károly klarinétos, valósággal rajongott Adyért. Ha megtörtént, hogy egyedül mentem be a kávéházba, a pocakos, öreg Károly mellém ült és Adyról beszélt megérintő áhítattal, a rendkívüli embert megérző, különös ösztönösséggel, ha Ady ott volt, alázatoskodott, figyelmeskedett körülötte, néha magában tárogatózott és a legszebb hangjait lehelte Ady felé. Mi is szíveltük a jó nagyfejű, buggyanó szívű Károlyt és amikor egyetlen leányát férjhez adta, elfogadtuk a meghívást, elmentünk a lakodalomba. A násznép éjszaka muzsikált, tehát a lakzi is éjszaka volt. Éji delelő után jó három órával, Vörös Elek vezetésével elindultunk a lakodalomba, a Nagymező utcai Kovács vendéglőbe volt az ünnepély. Színi Gyula is velünk jött. Derült, meleg emlékem, ahogy Ady végig ismerkedett a násznéppel, a menyasszonnyal, Géza vőlegénnyel, a tisztességet megadó itt megjelent prímásokkal, közvetlen, egyszerű, jobbra-balra könnyedén társalgó volt Ady és elénk tolták a legjobb húsokat, a legjobb borokat, ínyenc muzsika is föl-fölhangzott minduntalan s ha csönd keletkezett, a cigányok cifrázták a fölköszöntőket is. Persze, bennünket is nógattak az ilyesmire és fészkelődő mindkettőnk helyett, a félénk Színi Gyula volt a bátorabb és olyan mókás, jóízű orációt mondott, hogy felviharzott tőle az egész lakodalom. A teljesség kedvéért elmondom, hogy Adynak Nagyváradon is volt egy kedves cigánya, Bura Károly, néha feljött Budapestre és ilyenkor Adyt mindig felkereste, éjszaka is mellettünk volt és elvonulóbb szeparékban, kölcsönkért hegedűkön, nagyszerűen játszott... Tüzelő, fűszeres éjszaka volt az is, amikor egyszer elmentünk a Rákóczi úti Adria kávéházba, hogy Kóczé Antalt meghallgassuk. Kóczé nem ismerte Adyt és mégis úgy alakult a helyzet, hogy alig ültünk ott egy félóra hosszat, Kóczé elfordult a nagy pénzeket osztogató vendégeitől és Adynak játszott. Ady passzív, csöndben mulatozó kedvében volt és így is, provokáló különösebb reagálás nélkül, egészen maga felé fordította Kóczét, odajött, Ady beszélgetett vele, meg is kínálta borral, egy szó sem esett arról, hogy ő kicsoda-micsoda, de a cigány idegzete megrezzent: érdemes játszani... A nagypénzű emberek már mind elmentek, a záró óra is ránk köszöntött, de Kóczé bejött velünk a belső termekbe és játszott, hatalmas, sugárzó volt ez az őserejű cigány, hangok szálltak a lesrófolt homályban, amik még most is muzsikálnak az emlékezetemben, illata, igézete volt ennek a misztikus éjszakának...

A cigányt, az igazi, fajta cigányt azért szerette Ady, mert el nem torzult magyar dalokat tudott játszani. Ezek a vadrózsa-dalok megmozdították Ady hangulatvilágát, felejtett, primitív dalocskák, ha megzendültek a cigány hegedűjén, olyanféle érdeklődést váltottak ki belőle, mint mikor öreges, szívüket megőrző verseket olvasott, a Vörös család híres dunántúli cigánynemzetség volt és a nekünk muzsikáló ivadékaik elhozták számunkra a nótákat is, amiket az apjuk, nagyapjuk, ükapjuk a magyar ódonságukból mentettek rá a hegedűjükre, sok olyasmit hallottunk, amit nem ismertünk, merengő búsongásokat, amiknek szerzőjéről már ki sem tudott, kecses, friss ütemű vidámodást, hajdani elkallódott nomád talentumok kivirágzását, aztán Rózsavölgyi, Lavotta-"műdalokat" is, melyek öreg idők visszfényét mozgatták meg fölöttünk. Adynak ez a kíváncsi, kutató érdeklődése a régi magyar dalok iránt, ugyanolyan gyökerű volt, ahogyan a poézisével szeretett visszahajolni a Csokonai, Balassi-időkbe, a magyar líra ősiségével érezte a rokonságot, akár vers, akár nóta, akár templomi zsoltár volt az, az utóbbiról lesz még mondanivalóm.

Megindult, meghitt, szép emlékem: Ady dalolgatott is...

Nagy ritkán történt ez, ha többedmagával volt, soha, csak zártabb helyen, szeparékban, álmodó elkomolyodásának pillanata volt ez. A hangja nem volt dalos hang, érctelen, inkább gyönge hangzású, sokszor rekedtesen megzilált. Voltak kedvelt nótái. ilyenek: "Viszik a menyasszony selyem ágyát...", "Ki tanyája ez a nyárfás...", "Meghalok én nemsokára...", "Este van már, nincsen csillag...", "Jegenyefa tetejében, ül egy holló feketében...".

Jó volna megjeleníteni tudni, ahogyan, amikor Ady dalolgatott. A legkedvesebb nótája a "Befútta az utat a hó..." régi magyar dal volt, azt mondta róla:

- Olyan, mintha egy Grieg-melódia lenne...

Kevesen ismerik ezt a dalt, a mindenféle divatos zeneművek mocsaras hínárjában elmerült, de az avatottabbak tudnak róla, a cigány, ha arravalóbb, tudja játszani, de megnézi az emberét, ha kínálja vele. Borongó, lankadt járású a dal, mint a magyar hangulatosság és jó szer a temetkezésre, ha a bántó éberség, a tusakodó élet felejtkezni akar. Hajdani, hű Elekünk leült Ady mellé és odaadó, odahajló igyekezettel muzsikált, ernyedt órák megtalált kis szigetére kerültünk, az élénk, játszi Ady Endre hallgatag lett, a pamlagon megdőlt, a dal aláejtett és sík zengéssel permetezett:

- Betyár legény ül a lovon...

Ady lehajtotta a fejét, érző, gondolkozó egész valóját átadta a mély ágyú muzsikának és az, finom, forró csápjaival fogta is Ady lelki világát, a hegedű szordinás hangjába csakhamar belefonódott a másik, gyönge, kísérő hang, az Ady hangja...

Ady arca majdnem eltakart, maga elé dalolgat, kívánkozva, szinte énekesen lélegzik:

- Céltalanul fut a fakó...

zörej szakadozik az erőtlen hangján, de meghevül és újonnan tovább sóhajtgatja:

- Befútta az utat a hó...

Kimelegedett, serregős, sugdosó énekhangja, mennyire benne maradt a rossz füleimben...

*

A hőkölésnek szisszenő, ámuló, hörgő, káromkodó, bárgyúltan morgó összeröffenését szeretném éreztetni, amikor Ady Endre megkezdte új verseinek megírását. A Budapesti Napló vasárnapi versei pontosan és "könyörtelenül" megjelentek s volt cécó, izgalom, fenekedés a költő-írószínezetű céhbeliek között. A közönségről nem beszélek,Ady Endre különössége csak később jutott el hozzá. A redakcióban ültek a zártkobakú férfiak, amikre irgalmatlanul rákopogtak Ady Endre versei. Láttam a redakciókban, amint kis cserepeiket féltő költőfajta emberek szombat estenként kezükben a friss Budapesti Naplóval, tréfás felolvasásokat rendeztek Ady Endre verseiből, csúnya arcokra emlékszem, melyek torzulva szörnyülködtek, agitálva borzalmaskodtak Ady merénylő vakmerősége miatt, de láttam ugyanazon emberek lelki elsápadását is, akik Ady sorainak hüvelyezése közben olyan fényt vető passzusokhoz érkeztek, hogy a verébszemük belehunyorgott és kellett valamit mondaniuk:

- Ez szép...

és nyeltek nagyot, hogy majd a szívük belészakadt.

Fontosnak tartom Ady elindulásának ezt a zenebonáját megírni, a históriával találkoztam egyszer és láttam, mint kövezné meg a "lelki pórok szürke hada" a boldogtalant, aki tőlük különbözik.

A közmulatság kiszélesedett, írótanyákon, klubokban (Otthon írókör) Ady körül heccelődtek a kollégák, élni akaró szatirikus lapok Adyt mint figurát szerepeltették hasábjaikon, élni akaró kabarék ugyanúgy mulattatták a közönségüket és Ady Endre "Új versek" könyve megjelent. Ez már több volt a soknál. A horkanó zsivaj mögött Rákosi Jenő, Tóth Béla hegyezték már a tollukat...

Muszáj volt Ady Endrével foglalkozni.

Monumentális képet látok, ahogy ezeket a forgó időket visszagondolom.

Telítetten, a nyugati kultúra szerelmével a szívén, szűz erők forradalmas kívánkozásával minden porcikájában, Ady Endre Párizsból megérkezik. Tüzes, ifjú alakja körül a bús magyar horizont. Líra, literatúra elfejlődött az önmagával tetszelgő, céltalan artisztikához. A társadalom vemhes és nem tudni, a jóllakottság zavartalanul tovább emészteni óhajtó állapota-e ez, vagy pedig vajúdik a szülni vágyó energiáktól. A politika már nyikordul, öreg berendezéseivel zökken, védekezve csörömpöl, kintről hallatlan merészség zúgja a jogait. Valamennyire Ady előtt és közvetlenül Ady mellett, voltak már küldöttek, akik harcosai tudtak lenni az új Magyarországnak, de mindannyiuk szép álma, tiszta igyekezete összefutva, meggazdagodva Adyban ragyogott meg hibátlanul.

A próféta hírnökei után föloromlott maga a próféta...

Ebben a fulladásos csömörben, sejtő készülődésben, féltő kajánkodásban, reménykedések csüggedt delíriumában harsant fel Ady Endre hangja. A megváltók milieuje volt csak annyira megindító, mint az Ady-é. Akik sárral, csúfolódással először megdobálták, penészes kis kenyerüket féltő író-, költőtörekvésű zsurnaliszták voltak azok, a társadalom konzerválói, a politika nagybirtokosai rinocéroszidegzetükkel még szenderegtek és nem is álmodták, hogy Ady vérző jelzői, lihegő formái, lírájának az andalodástól messzire elhajló hangja, földalatti orosz munkát fognak végezni tulajdonaik ellen. Később későn, ráébredtek erre, és nem kisebb ember, mint Tisza István mondta el a magyar átkot Ady Endre felett.

Ennyi korrajzot Ady köré kellett vinnem, hogy hangot kapjon a kórus, mely Adyt föllépése idején körülfogta. A megörökítés dolga, ahogyan Ady ezt a zajgást fogadta. A sok mindent könnyen vevő, lumpos, önmagát hajszoló, asszonyosan szeszélyes Ady Endre, halálos komolyan tudta mire küldetett. Társasági helyzetben alig beszélt erről, az ócsárlások alig mozdították meg nyugalmában, bár veszedelmesebbnek látszó támadásokat félelmesen mindig megválaszolt, fölajzott harci kedvvel írta verseit, ehhez a munkájához mellé szegődtette jegyzetes és vitőrös prózáját is s ha már nagyon borzongatta az undor, gőgös verssel üzent elleneinek:

"Ti rikácsoltok s pénzt kaptok érte,
Mi belefulunk bűnbe és vérbe,
Nagyokat lépő mocsári gémek.
Ügyesek és vének."

Ady azért nem volt elhagyatott, sőt olyan tábort gyűjtött maga köré, amelyben együtt volt a színe-java, minden ígérete az eljövendő Magyarországnak. Verseinek rendkívüli hatását, megnyilatkozó erejét mi sem mutatja jobban, hogy alig kezdte meg Ady a munkáját, hívők, rajongók, testvérharcosok álltak mellette, majdnem mind fiatalok, ám ez a fiatalság nagyot és szépet jelentett, pompás erejű írók és költők, akiket büszke munkára sugallt Ady zsenije, ifjú tudósok, modern politikusok, reformer festők, akik érezték, hogy Ady költészete az egyetemesség végleteit karolja és a tényleges ifjúság, diákság, olvasó hivatalnokok, feltörő munkás proletárok, akik tanultan várták már a maguk emberét. A "Három Holló" irodalmi találkahely megnyílt, a fülke megtelt emberekkel és váltóberendezkedéssel a hajnalig, helyet adtak az új jövevényeknek, ha Ady a Fővárosi Orfeum kávéházában, a Nagymező utcai Kovács vendéglőbe ment, a sereglés utána vonult, a gyöngéd vonzódás, becsületes respektus volt az, ahogy Adyt a hívei körülvették. Milyen szeplőtelen, megható tud lenni, csatakos kollégákkal szemben az író, egy-két ember visszamaradt az emlékezetemben. Megejt most is Szép Ernőnek alázatossága, ő maga is énekes lélekkel minden előtt, Adyt kísérgeti örök szerelemmel, a mogorva Kemény Simon Ady mellett megjuhászodik és sietve, hevülettel, ő írja ki elsőnek: kopognak Kiss József ablakán... a milliomos Hatvany Lajos egy élet tartalmát adja át Adynak és szolgál, akit szolgálni szoktak... A törtszívű Kéri Pál, aki megrészegedik Ady közelségétől és bornemissza állapotában Adyért parfümmel issza a pezsgőt... sajátos álomalakok, sírig hű barátok, akikről e valló írásokban leszen még szó. Ez a szent gyülekezet, természetesen vitte Ady hírét, ahol lehetett bírálattal, ismertetéssel verték félre a harangokat, de a mohos öregebbek vigyáztak az újságpapírosra és megtörtént például az, hogy Színi Gyula megírta a Pesti Naplóban, mit jelent a magyar élet számára Ady "Új Versek" könyve és a szerkesztő kigyomlálta a cikkből mindazt, ami Adyt elismeri és írt helyükbe makogó hitványságokat. Az "Új Versek"-könyvet, evangéliumos őrizőjét a magyar lírának, a sajtóbírálat csaknem elhallgatta. Ám a soha nem hallott melódiát hiába falazták körül sunyi csönddel, szűkölő hallgatással, szállt az, áradt mozduló szívek, táruló lelkek fölött. Az idősebb generációból, akinek hatalma volt, csak egy ember állt ki Adyért. Igaz, hogy a legkülönb, író a lélegzetvételében is, tehát tiszta, önzetlen: Ignotus. Rögtön meglátta Ady jelentőségét és uralkodó presztízsét, klasszikus hitét csatasorba állította Adyért és harcolt is érte a szemfedőlebbenésig.

A pálmázó húsvét, a hozsanna nagy volt, kettős életünket már többször megzavarta, de azért túl a liturgiákon, tudtunk magunkban is lenni. Az ömlő termékenység, a dacos nekifeszülés, szavak, képek, villámló zápora, a nem félős, alkotással elbizakodott Adyt mutatták kifelé - én tudom, hogy kevély képzeletét megfújták a gyávult aggodalmak is... Hányszor értettem:

"Magyar és vátes, ez éppen elég
Hogy honi késsel szent szíven döföljék..."

Leírok itt valamit.

Zilahon segédlevéltárosi hivatalt hirdettek. Ekkor jelent meg Ady Endre "Új Versek" című könyve. Ady titkolódzva, tapogatózva, megpróbálta, hogy ezt a zilahi állást elnyerje.

Csak meg kell gondolni: máglyákban gyulladt a fény Ady körül, bizonyos volt, hogy a magyarság kitermelte magából a legszebbet, amit csak tudott és Ady valamelyik veronálos éjszakán elhatározta, hogy megpályázza a zilahi segédlevéltárosi állást...

Milyen keserűt, igazat gondolhatott hazájáról.