Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 16. szám · / · Kosztolányi Dezső: A véres költő
A császár vacsorázott és lefeküdt, hogy az álom boldog öntudatlanságába süppedjen. Azonnal elaludt. De pár perccel utána fölriadt.
- Nincs számomra orvosság - gondolta - semmi.
Éjszaka volt körülötte. Puha és bársonyos, fekete, mint a korom. Nem olyan éjszaka mint a többi, hanem parttalan és határtalan, melybe belebukik és hull, hull lefelé. Utóbb gyakran volt ez az érzése. Mikor felébredt, nem tudta hol van és meddig aludt, egy perce-e vagy egy éve. A tárgyak elvesztették körvonalukat, imbolyogtak az űrben, az ablak közel lépett az ágyhoz, az ajtó eltávolodott.
Dörzsölte szemét, de még mindig szédült.
Kinn egyszerű muzsika dünnyögött. Annyira hozzátartozott ez a csendhez, hogy észre se lehetett venni, csak azután, hogy hosszasabban figyelmezett.
Valaki fuvolázott.
A császári palotától nem messze lehetett a zenész. Biztosan nem tudott aludni, még most sem és újra-újra kezdte, makacsul, kitartón, vakbuzgón a kis dalt, mely mindössze pár hangból állott.
Nero azon gondolkozott, ki lehet a fuvolás. Kitekintett az oszlopcsarnokból. Senkit se látott. A zenész láthatatlan volt, akár a tücsök.
Reggel megkerestette a fuvolást. Egy tizenkilenc éves egyiptomi fiút hoztak oda. Szüleit nem ismerte. De azért boldognak és elégedettnek látszott. Tolmács útján hallgatta ki.
- Hogy hívnak,
- Eucaerus.
- A hadsereg zenésze vagy?
- Nem.
- Mért fuvolázol?
- Mert jó.
- Ki tanított?
- Senki.
Másnap, hogy nem tudott aludni, újra hallotta az éjszakában.
- Milyen boldog lehet - gondolta.
Hánykolódott párnáin. Egyik lidérces álomból a másikba zuhant. Aztán, hogy kinyitotta szemét a sivatag sötétében, fakó, nagyon régen hallott dolgok elevenedtek meg.
Elfelejtett utcákon és szobákban botorkált a gyermekkorában. Lepida, a kedves és szeleburdi nagynénikéje ódon házban lakott, melyben szűk falépcsők voltak és homályos csarnokok, az udvarban magos fű és különös virágok, melyek süppedt kövek és tört márványlapok közül nőttek ki. Apja halála után, három éves korában ide vitték és nála nőtt fel.
Itt, a meglehetősen sötét kis szobában egy táncossal lakott együtt, aki a Circus Maximusban játszott.
Ez a táncos cingár, vékonypénzű legény, hosszú nyakkal és kiálló pofacsonttal, nagyon tetszett neki akkor, az első ember volt, akit igazán érdekesnek és irigylendőnek tartott, noha környezete nem sokra becsülte. Kevesett evett, nehogy meghízzon. Este pedig otthon, a kis szobában gyakorolta magát. Székekre állt, kötélre mászott és amikor azt hitte, hogy a kisfiú alszik, táncolni kezdett. Nero, aki csak színlelte az alvást, ágyacskájából nézte szívdobogva, mert nem tudta, mi ennek az értelme és a titkot gondosan elrejtette magában. Minden este várta. A táncos ide-oda lengett könnyű testével, mintha szél fújdolgálná és a mécsvilágnál falra rajzolódott mozgó, szeszélyesen ingadozó árnyéka, a karok és lábak képe, óriási nagyításban.
Aztán vele élt egy másik nagyon mulatságos figura is, a táncos barátja, egy borbély. Annak mondotta magát, de sohase látták hajat nyarni, vagy borotválni. Reggeltől estig járt a szája. Kedélyes bolond, utánozta a kakaskukorékolást, kecskemekegést, kígyósziszegést. Még hasbeszélni is tudott, úgy hogy mindenkit megtévesztett. Az egész házat mulattatta és őt nagyon szerette. Térdére ültette, a nyakába vette és szaladt vele a kert mélyébe. Nero csodálkozott, hogy most milyen élesen látta őt és a táncost, mindkettőjüket, ifjúkori barátait, akiket - azt hitte - már régen elfelejtett.
Megint elaludt mélyen. Horkolt a bő vacsorától, álmában beszélt. Arra ébredt, hogy kiabált, tulajdon álombeli hangja riasztotta föl és szívdobogása, mely fülébe buffogott. Micsoda éjszaka ez.
Felült ágyában és kitekintett, virrad-e.
Még sötétség terjengett mindenütt, csak a fuvolás fuvolázott édesen, kimondhatatlanul édesen. Nero visszaesett párnájára. Nyögött. Állati hangok csikorogtak fogai között, ősemberi kiáltások, melyek jajgatássá halkultak. Ha énekelni tudna, vagy legalább kiáltani. Olyan nagyot kiáltana, hogy mindenki meghallja, a földalatti szellemek is és az égben az istenek is, s hogy mindenki, aki alszik, felriadjon és ide jöjjön, és csak ráfigyeljen, ne a császárra, hanem arra, aki énekel, kiált, ordít, a nagy hangra. Gyötrődő homlokkal vergődött, mit is tegyen, mintha valami nagy-nagy elintéznivalója lenne.
Akkor egyszerre felugrott.
Két rabszolga, ki hálószobája előtt őrködött, fáklyát gyújtott, átkísérte a császárt a triclinumba.
Ásított és bár este torkig jóllakott, enni kért. Szája keserű volt. Édességet kívánt, ingerelni ínyét.
A szakács hosszú üvegtálakon hozta a cukrozott halakat, melyeknek tüskéi és szálkái diócikkekből álltak, ezüst tányéron a mézben fuldokló naracsgerendezdeket, aranytálon a vékonyra vágott, fahéjjal és gyömbérrel fűszerezett tökszeletkéket, melyek nyálkás, édes habban úsztak. Nero vékonyka náddal összeturkálta a habot, aztán a pálcikát kelletlenül végignyalta száraz nyelvével.
Nem volt se éhes, se szomjas, csak érzékei nyugtalankodtak és képzelődtek, semmivel se telt be. Innia is kellett, sokat. Egymásután hörpintette föl a serlegeket. Minden megrohanta, ami körülötte állt. Érezte a krokodilbőr párna vad, nyers illatát s az asztalon álló rózsákat is megszagolta, mohó orral. Szívdobogó izgalommal és önfeledten ült az asztalnál, egyedül s nem unatkozott. Egyik hangulatból a másikba ringatózott, nézte a fáklyaláng játékát, észre se vette, hogy órák múltak el.
Lassan virradt. Aztán a nyári hajnal violás folyadékot csorgatott mindenűvé, egyszerre elözönölte a császári kerteket és termeket, a halmokat és a Várost.
- Egyedül akarok lenni - kiáltotta és bemenet írótermébe.
- Ha jönnek? - kérdezte az ajtónálló.
- Senkit se bocsáttok be.
- A reggeli látogatók? Agrippina, a császárné jelentkezett.
- Nem vagyok itt.
- Burrus?
- Elmentem.
Bezáratta az ajtókat. A szoba közepére rohant. Úgy vágyott a magányra, hogy eléje szaladt. Kívülről még hallott néhány latin szót. Befogta fülét. Nem szerette ezt a katonás, kemény nyelvet. Görögül akart hallani, mindig görögül.
Komoran figyelt. Úgy rémlett, hogy amire vágyott, mindjárt beteljesül, az út kinyílik és a megoldás már nem lehet messze. Puha ködburokban, forró gomolyban, egyelőre még testtelenül szavak mozogtak körötte, melyeket majd rabul kell ejteni s ő a vívó mozdulatával viadalra szállt velük.
Nero leányosan félt, lélegzete akadozott.
Azt, amit szenvedett eddig, a közeli időben és valamikor régen, mind áthullámzott rajta s csodálatos, eddig ismeretelen érzékenység fogva el. Reszketett és szeme könnyel telt meg. Sírt az érzékenységtől, meg a bortól s a két részegség összeolvadt. Fájt, ezerszeresen fájt, amitől szenvedett és aztán nem fájt többé semmi. Egyszerre maga se tudta hogyan, írni kezdett. Egymásután rótta a görög sorokat, a hexametereket, melyek pontosan gördültek. Majd bizalmatlanul fogadta, amit hallott. Mérlegelte, lapra vetette, javított. Sötét volt, leírhatatlanul sötét, mint gyilkos, aki a végzetes tettre készül, mely - ha nem sikerül - életével fizet.
Agamemnonról írt, a királyról, akit felesége Klytaimnestra meggyilkol. És fiáról, Orestesről, aki a hadból hazatérő vezért siratja, a hőst, aki az istenekhez hasonlatos, a halott atyát, aki véres sápadt arccal, száján bús mosollyal mered szegény fiára. Ami előbb ködben jelentkezett, már világosodott, a sejttető és sugalló burok, mely titokzatossá tett mindent, oszladozott. Egymásután engedelmesen göngyölődtek le a párasávok és látni lehetett az alakokat, erős fényben, hallani lehetett hangjukat, tisztán. Nero sötétségbe is engedett. A borzalmas édesen csiklandozta, a félelmes kellemes ájulatot és kéjt gerjeszett benne. Minden pillanattal növekedett a biztonság. Kezében tartotta azt, amit mondani akart.Csak írnia kelett, sokat, sokat és gyorsan.
Egyszerre föltekintett. Azt érezte, kész. A költemény kibomlott egész mivoltában. Ledobta a nádat, újat kapott kezébe, megint tett néhány vonást. Ugrált, mint játszó gyerek, székre állott, hadonászott. Nem tudta, mit műveljen örömében.
A terembe éles fény nyilallt. Már csak a csiszolás maradt hátra. Elvégezte ezt is, érthetetlenül hamar. Torkaszakadtából kiabált.
- Készen van, itt van, megvan - és rámutatott a viasztáblákra.
Kocsi repült a palota elé, arra rászállt. Kimondhatatlan öröm, gőg és nyugalom töltötte el. Vágtatott a Városon, szaladt alatta a föld, fölötte az ég, mellette a házsorok, melyek mintegy mozogtak és éltek s a kocsinak vernie kellett a lovakat, hogy még gyorsabban száguldjanak előre, az ismeretlen és megfoghatatlan életbe, mely értelmet nyert. Amint a haladás légrohama érte üde arcát és röpködött szőke haja a szélben, viharosan dagadozott a melle, melyben a fiatalság és a határtalan, minden lehetőséget tartalmazó jövendő lüktetett.
Hogy hazaért, még dolgozott is. Fogadta Burrust és néhány patríciust. Elrendelte, hogy a katonák másnap bort is kapjanak ebédjükhöz.
(Folyt. köv.)