Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 16. szám · / · Kosztolányi Dezső: A véres költő

Kosztolányi Dezső: A véres költő
- Regény -
IV. A NEVELŐ

Minden jel arra vallott - a chaldeus csillagjósok véleménye is -, hogy ragyogó korszak következik a római birodalomra.

Az új uralkodó a hajnal első pillanatában született, homlokát először a napsugár érintette, aztán trónra lépése is jó időben történt, délben, mikor a gonosz szellemek, a sötétség és köd kedvelői nem mernek emberek előtt mutatkozni.

Ez a kis szőke fiú a kezében a békét hozta. Öv nélkül járt és a katonai szemlén mezítláb jelent meg. Aztán a császár és a senatus kölcsönösen udvariaskodott egymással. Ő visszaadta a senatus régi hatáskörét, a senatus pedig a haza atyjának nevezte őt. Nero ezen elmosolyodott. A címet fiatalságához illő szerénységgel vissza is utasította azzal, hogy előbb meg kell érdemelnie.

Egyelőre arra vágyott, hogy Rómát nagynak lássa. Egy új Athént gondolt el, hatalmasat, könnyedet és görögöset, tágas terekkel és széles utcákkal. Ezzel sokat foglalkozott. Építészeivel kiment a rozoga bódék közé, a keskeny utcákba és ott mért, tárgyalt, kirajzolta képzeletében az utat, melyet majd márvány és babér szeg s az athéniek is megbámulnak. Csakhamar azonban ebbe is belefáradt. Amint a tervrajzok fölé hajolt, hirtelenül érezte minden dolog céltalanságát.

Fájdalma valamit tompult. De elfogta helyette egy új szenvedés, az előbbinél még tűrhetetlenebb és alaktalanabb: az unalom. Ennek nem volt se eleje, se vége. Szinte meg se lehetett ragadni, azt se lehetett tudni, jelen van-e, vagy nincs. A semmi volt ez, mely mindig sajgott. Ásítva ébredt, fényes reggel és nem tudott fölkelni. Hogy aztán megunta a fekvést és öltözködött, álmosság tört rá, visszakívánkozott az ágyba. Nem érdekelte semmi.

Különösen délutánjai voltak rettenetesek. Magas oszlopcsarnokban állott, egyedül. Hallgatta az emberek zaját, nézte a kertet és nem értette. Ideges, féloldali fejfájás gyötörte, melyet émelygés követett. Így borult rá az alkony.

- Rosszul érzem magam - mondta Senecának, a költőnek és bölcsnek, aki nyolc éves kora óta nevelte.

- Ó - sóhajtott Seneca - ó - és rázta tréfásan a fejét, mint mikor kisgyerekek panaszkodnak és nem hiszünk nekik.

A bölcs hosszú, nyurga alak, szürke tógában állott előtte. Sovány, sajtsárga arcán ott égtek a tüdővész tűzrózsái, mert délután már megkapta lázát.

- De igen - szólt a császár makrancosan - nagyon szenvedek.

- Miért?

- Nem tudom - mondta duzzogva.

- Akkor azért szenvedsz, mert nem tudod, mi bánt. Ha az okát látod, megérted és már nem oly nagyon fáj. Szenvedésre vagyunk teremtve, nincsen olyan bánat, mely természetellenes és elviselhetetlen.

- Azt hiszed?

- Hogyne - mondta Seneca. - Legalább is mindennek van ellenszere. Ha éhes vagy, egyél. És ha szomjas vagy, igyál.

- De mért hal meg az ember? - mondta hirtelenül Nero, maga elé.

- Kicsoda? - kérdezte Seneca megdöbbenve, mert Nero eddig az anyja tilalma folytán nem foglalkozott bölcselettel. Claudius? Vagy kicsoda?

- Mindenki. Az öreg és a fiatal. Te és én. Ezt magyarázd meg.

Seneca zavarba jött:

- Bizonyos tekintetben - kezdte és megállt.

- Lásd - szólt Nero és elnevette magát, keserűen.

- Fáradt vagy.

- Nem.

Seneca gondolkozott.

- El kellene kicsit menned - mondta.

- Hová?

- Valahová. Messzire. Nagyon messzire - és Seneca nagy mozdulatot írt le karjával.

- Az sem lehet - szólt Nero, türelmét vesztve és ráütött székére.

Élesen feleselt mesterével és tanítójával, aki látta, hogy ingerült és közel ment hozzá, meggörnyedt tógájában, úgy leste szavát.

Seneca minden ellenvetést elfogadott, ellenkezés nélkül. Száján azonnal készen állott a sima szó, mintha még mindig kisgyerekkel beszélne, akinek minden szeszélyét hajlandó teljesíteni. Nem vette egészen komolyan ezt a gyötrődő fiút és egy-két szóval elintézte. Csak írni akart, tragédiákat és verseket, hosszú, remekbekészült mondatokat, melyek kemények és csillogóak, mint a márvány, bölcs mondásokat, életről és halálról, ifjúságról és öregségről, melyek tapasztalatát foglalják magukban, örökkévalóan s azzal, ami ezenkívül állt, nem törődött. Más hite nem volt, mint az írás, s meggyőződése, mely a folytonos gondolkodásban és tépelődésben végképpen megingott, mindig afelé hajolt, akivel beszélt és a következő pillanatban már ékesebben, világosabban fejezte ki azt, amit vitatkozó ellenfelei óhajtottak.

Most is csak a villájára gondolt, melyet a császártól kapott s arra, mennyibe kerül majd a szökőkút építése. Amint azonban még egyszer rátekintett, észrevette, hogy nem enyhült meg szavaitól. Fejét hátravetette és nézte a levegőt. Seneca félt, hogy egy kedvetlen pillanatban még elveszti kegyét. Ezért izgalom futott végig sovány testén, melyet a gümőkór és a gondolat egyaránt emésztett s a szokottnál is jobban ragyogtak kiégett szemei. Zavarában köhögött.

- Ha elmehetnénk - folytatta Nero, hosszú szünet után - de csak a barbárok hiszik, hogy elmehetnek. Mi nem mehetünk el. Se innen a palotából, se máshonnan. Magunkkal visszük azt, ami elől futunk. A fájdalom utánunk szalad.

- Bölcsen beszélsz - jegyezte meg Seneca. Épp ezért magadban kell legyőznöd a fájdalmat.

- Mivel?

- Fájdalommal. A keserű nem gyógyítható édessel. Csak keserűvel.

- Ezt nem értem.

- Csak szenvedéssel múlik el a szenvedés - magyarázta Seneca. Nézd, ezen a télen, hogy hó esett, fáztam szobámban. Lúdbőrözött a hátam. Bármennyire bebugyoláltam magam gyapjúkendőimbe, egyre jobban éreztem a hideget, ott settenkedett köröttem és végigmarta kezemet, mint a farkas. Írni se tudtam. Erre keresni kezdtem az okát, tulajdonképpen miért szenvedek. És rájöttem, hogy a baj nem kinn van, a szobában és a hidegben, hanem bennem. Csak azért fáztam, mert azt óhajtottam, hogy meleg legyen. Most megfordítottam a dolgot. Elhatároztam, hogy nem a meleget akarom, hanem a hideget. Alig villant át agyamon a gondolat, máris úgy találtam, hogy a szoba nem eléggé hideg. Elrúgtam takaróimat, levetetten tunikámat és az udvarról behozattam egy kis havat, mellyel végigdörzsöltem testemet, többször, kihajoltam és fogaim közt átszűrtem az éles, metsző téli levegőt. Akár hiszed, akár nem, egyszerre meleg járta át tagjaimat s aztán, mikor felöltöztem, nem éreztem többé a hideget, dolgozni is tudtam és ott együltőhelyemben megírtam a Thyestes három új jelenetét.

- Lehet - szólt Nero bosszús mosollyal, de hogy alkalmazzam ezt magamra?

- Vedd át a szenvedést - mondta Seneca - gondold azt, hogy szenvedni akarsz.

- Én nem akarok szenvedni.

- Vannak, akik szenvedni akarnak, sírni, nélkülözni és ők azt mondják, hogy boldogok. Sohase kívánnak semmit. Csak minél több fájdalmat és megaláztatást. Annyit, amennyi nincs is a földön, oly sokat, hogy ki se elégíthetik őket, és így várakozásukban mindig csalódnak. De azért nagy nyugalom lakozik bennük.

- Te most a feketelábúakra gondolsz - mondta a császár ingerülten - azokra, akik sose fürdenek, a csipásokra, akik nem mosdanak, a tetveshajúakra, akik nem fésülködnek, a büdösökre, akik a föld alatt laknak s tébolyultan verik mellüket. A forradalmárokra gondolsz, a római állam ellenségeire - és nem nevezte meg őket, akikre célzott. Megvetem őket.

- Én - felelt Seneca - latin költő vagyok. Gyűlölöm őket, akik a világot vissza akarják vinni a barbárok korába, utálom bárgyú babonáikat. Nincs elég kereszt és bárd, hogy végezzen velük. Az istenekben hiszek. Félreértettél - tette hozzá, mikor látta, hogy Nero nem válaszol - csak annyit mondtam, hogy a fájdalmat fájdalommal kell lebírnunk.

- Azzal azonban nem szünteted meg, hogyha új fájdalmat tetézel reá- mondta Nero. - Nincsen út, amely innen kivezet.

És mintha valami mentőötlete támadna, megint megszólal:

- Valami varázslat kellene.

- Vannak varázslók - szólt Seneca - akik állítólag az embert egészen átalakítják.

- Nem erre gondolok.

- Olvasd talán a görög tragédiákat. Ezekben gyász van. A vérző sebre fekete orvosság. Azt mondják az írás is gyógyít. Most magam is készülök valamit írni. Fölséges atyádról. Jupiter és Mars társaságában mutatom be a megdicsőültet.

Szavait nem fejezhette be, mert a császár az emlékek hatása alatt fölkelt székéről és búcsú nélkül, türelmetlenül, a másik szobába ment.

Seneca várakozott kicsit, aztán eltávozott.

Nerot sohase látta ilyennek. Kedves, rózsaszín orcái eltorzultak, ferde ráncok, baljós vonalak szegdelték át. Nagyon szenvedhet, gondolta. Útközben úgy érezte, valami hibát követett el és jobb lett volna hallgatnia. A tanács általában nem sokat ér.

Amikor hazaért, a villája kapujában, még mindig csóválta fejét. Nem értette a császárt, akinek kiskorától kezdve ismerte minden szemrebbenését és azt hitte róla, hogy mindig az a fiúcska marad, aki eléje kuporodva hallgatja tanítását.

Úgy látszik, a hatalmasokat nem lehet sohase kiismerni.