Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 16. szám · / · Kosztolányi Dezső: A véres költő

Kosztolányi Dezső: A véres költő
- Regény -
III. FIATAL CSÁSZÁR

Másnap délelőtt a herceg, alig öltözködött fel, lármát hallott a palota lépcsőin. Katonák özönlötték el a csarnokot és nevét kiabálták. Ő nem tudta világosan, mit jelent ez. Még fel se ocsúdott tegnapi ámulatából.

Egy csomó magas rangú katona megragadta a kis szőke fiút és úgy vitte el, mint egy tárgyat. Kinn aztán Lutius Domitius Nerot, Claudius fogadott fiát, a trón jog szerint való örökösét a hadsereg császárrá kiáltotta.

Ugyanúgy hozták vissza, amint elvitték.

Egy nagy terembe tették le, melyet még nem látott eddig. Itt hosszú asztal nyújtózkodott végig a márványpadlón és székek álltak egymás mellett, széles, magastámlájú székek, melyekbe az ülők szinte elvesztek. Nerot az anyja vezette egy székhez. Beleült, és az asztalra könyökölt, szórakozottan. Babrált a kardjával, melyet most kötöttek először oldalára, s nehéznek, kényelmetlennek találta.

A teremben hadvezérek, tábornokok várakoztak reá, akik a birodalom helyzetét tárgyalták.

Nero fáradtan szemlélte őket. Majdnem mind őszek voltak és kopaszok, az idő elnyűtte testüket, a sok katonai törődés eldurvította. Arcuk csúnya és szellemtelen. Vespasianus, aki szemben ül vele, remegő hódolattal tekint rá. Rufus úgy tesz, mintha nagyon gondolkozna. Scribonius Proculus orra piros és szőrös. Domitius Corbulo, aki különben Cassius rokona, még a legokosabbnak látszik. Sasszemében éberség és figyelem. Burrus, a testőrcsapatok parancsnoka az odaadó hűség, a becsület és egyenesség, mely nyugodtan megy célja felé. Csak Pallas fiatalos még, az állami kincstárnok. Választékosan, selypegve beszél, és kínos udvariassággal öltözködik, majmolva a nemeseket. Érzik, hogy rabszolgasorból került föl.

Megkezdődött a tanácsülés. Suetonius Paulius szónokolt, rövid és darabos mondatokban, olyan szavakkal, melyeket csak zsoldosoktól hallani. Az, amit mondott, unalmas volt. Folyton visszatért oda, ahonnan kiindult és ismételte anélkül, hogy befejezné. Hadsereg és hajóraj, szekér és ostromgép, kard és nyíl, gabona és zab kevergett szavaiban és számokat olvasott egy viasztábláról, annyi számot, hogy mindenki beleszédült. Megtudták, hány sátor van az egész római birodalomban, a tartományokat is beleértve, és mennyi zsoldot fizetett ki a császári kincstár a gyalogosoknak, lovasoknak és tengerészeknek az utóbbi tíz évben.

Nero egy darabig figyelte a beszélőt. Nem a szavát, hanem a száját, fejét, alakját. Ennek az öreg katonának nagy barna szemölcs volt a homlokán, mely mikor beszélt, mozgott, és mikor összeráncolta homlokát, ugrándozott. De hogy újra számokat darált, Nero oldalt billentette finom fejét és átadta magát tulajdon gondolatainak.

Nem hitte, hogy ilyen mélyen hatott rá az, amit az utóbbi napokban átélt. Akármit tett, visszatértek gondolatai, melyek csak akkor hagyták békén, hogyha velük bíbelődött. Most újra elvonult szeme előtt a temetési menet, titáni pompájával, s megjelent a kép, amint a tömeg fölött áll, a hajó orrában, és a fájdalom szavait mondja egy idegen ember fölött. Britannicust is élesen látta, a mostohatestvérét. Az közvetlen alatta foglalt helyet, fájdalomtól összezsugorodott arcát feléje fordította és könnyekbe fulladva, lankadt és alélt zokogással siratta az apját, az édes apját, aki pedig kitagadta őt.

A császár köhögött és nyelt egyet. Nagyon meleg volt a teremben. A beszéd még mindig tartott s a szónok ezúttal a hadsereg és senatus együttműködéséről beszélt, de szavai a hőségben összekuszálódtak azokkal a hangokkal, melyeket Nero belül hallott. Arcára kirajzolódott a közöny és egy ásítást gyűrt el markában. Idegenül ült ebben a társaságban és csodálkozott, hogy idekerült. A trónra lépés váratlanul érte, nem nagyon örült neki, Claudius-szal foglalkozott, ismét és ismét, kinek halálát érthetetlennek és szörnyűségesnek tartotta. Ki tudja mi történt vele és miért. Ha ez lehetséges, akkor felborult minden és ő is egyedül van a földön. A császár, az első ember, csakúgy meghal, mint más, férgek és nyüvek lyukasztják át fejét és koponyájába raknak fészket. Körültekintett, de feleletet sehol se talált. Gyengének tudta magát hatalmasabb erők gyűrűjében. Most attól félt, hogy leszédül. Megfogózott székében, melyben nem is oly régen még az öreg császár ült.

Ebben a pillanatban valaki megérintette meztelen csuklóját. Agrippina figyelmeztette, hogy keljen fel.

Nero látta, hogy a szónok karjait kitárva feléje fordul és ezt mondja:

- Császár.

Összerezzent. Ezt a szót reá értették. Félresimította haját, elpirult és mondott valamit.

Utána a senatorokat fogadta, akik leveleket nyújtottak át, okmányokat, a tartományok belső állapotáról. Aztán aláírását kérték. Sokszor kellett aláírnia a nevét.

Már esteledett, mikor szabadult és Agrippinával egyedül maradt.

- Anyám - szólt egyszerre izgatottan és mintha mondani akarna még valamit, de nem tudna, nyitva maradt a szája.

Agrippina szúrós, tiltó szemmel nézett rá.

- Valamit kérdezni akartál?

- Semmit - mondta Nero csöndesen.

Majd fölkelt és indult, Octaviához.

Azóta nem találkoztak és ma beszélni akart vele.

Felesége kisírt szemmel gubbasztott egy sarokban. Nero megsimogatta arcát, de ő elhúzódott.

- Ne félj tőlem - mondta Nero, szomorúan és nem tudott többet szólni.

Most megállott. Látta, hogy sehová se mehet, minden út bezárult előtte.

Ekkor egy messze lévő terembe sietett, a palota másik sarkába.

Itt leült és oly egyedül érezte magát, mint még soha. Olyan mély boldogtalanság fogta el, hogy kétségbeesett. Gyanú és harag viaskodott benne. Az apja is eszében járt, az ő édesapja, Cnaeus Domitius, akit nem is ismert és sohase látott. Alig tudott róla valamit. Azt mesélték, hogy proconsul volt Szicíliában, fiatalon halt meg, senki se tudja miben, mikor ő három éves volt, aztán anyja egy gazdag patríciushoz ment férjhez. Most árvasága mélységes mélyéből vágyakozott utána és azt kívánta, hogy megcsókolhassa távoli kezét.

Az apa képe vissza-visszatért, egyre határozottabban és parancsolóbban. Ő nem volt se császár, se halhatatlan, se isten. Vajon milyen lehetett? Nero jóságosnak képzelte, szája körül egy fájdalmas vonással. Arcán szelídség és tétovaság, mint az övén. Mindez pedig elmúlt nyomtalanul.

Annyira fájt ez, hogy szerette volna maga előtt látni.

- Apám - mondta - szegény apám - és valami emlékre gondolt, mely mindennél nagyobb.

Nyugtalanul járkált le-föl.

- Mit tehetek? - kérdezte magától a császár, hatalma magasán, szédülve a csöndben.

Mert a lármát csönd követte.

Erre azonban nem kapott választ. Se önmagától, se másoktól.

Az üres égboltban megjelent a hold, puffadtan és betegen, mint siralmas bohócarc, és reávigyorgott.

Szeles éjszaka közeledett.