Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 16. szám · / · Kosztolányi Dezső: A véres költő

Kosztolányi Dezső: A véres költő
- Regény -
II. A CSODA

Fönn, a Palatinuson, napsugarak tüzében izzott a császári palota.

A dormitoriumban feküdt az öreg császár, Claudius.

Nyaka csupasz volt, haja homlokára csapzott. Őt is elnyomta az álom. Utóbb meg se tudta várni az ebéd végét. Az asztalnál kihullt kezéből a falat, szeme lecsukódott. Egy darabig tréfáltak vele asztaltársai, olajbogyóval és datolyamaggal dobálták. Akkor a hálószobába vitték.

Most ébredezett.

Szája nyálazott az édes szunyókolástól. Jó kis álmocska volt, mondta és körültekintett. A szobában senki. Csak egy légy dongott ide-oda, majd leszállt tunikájára.

A légy végigmászott karján és ráült orrára. Nem kergette el. Csámcsogva motyogott valamit, mozgott az ajka. Tetszett neki ez a szemtelen legyecske, mely ráröpül a császárocskára.

De érezte, hogy megszomjazott.

- Hé - szólt - vizet, adjatok vizet - és ásított.

Várt kicsit, türelmesen. Nem jöttek.

Majd hangosabban:

- Vizet, adjatok már vizet.

Erre sem mozdultak.

Szolgái nem voltak. Testőreitől, csapataitól, személyes őrizetétől az utóbbi években fokozatosan fosztotta meg a felesége, Agrippina, úgy, hogy észre sem vette. Claudius új helyzetébe beletörődött. Egyedül ténfergett a palotában, nem is elégedetlenül. Mindig csak azzal foglalkozott, amit látott. Emlékezete annyira meggyöngült, hogy semmire sem emlékezett, ami elmúlt.

Mikor hívására megint nem mutatkozott senki, elfelejtette, mit kért. Nézte a falat, a függönyt, a padlót. Majd pástétomra és borra gondolt, lybiai fügére és fácánra, kocsira és ostorra. Nevetgélt magában, kedélyesen, amint szokta. Majd, hogy elunta ezt is és már egyáltalán semmi se jutott eszébe, felkiáltott:

- Szomjas vagyok - énekelte - szomjas.

Egy fiatal, nyúlánk fiú lépett be, alig tizenhét éves.

Rózsaszín, szelíd arcát szőke haj keretezte, melyet kisfiúsan homlokába fésült. Kívülről jött, a napfényről és most káprázott a sötétben, bizonytalanul lépegetett, mert rövidlátó is volt. Kék szemében álmatag köd.

- Vizet parancsolsz? - kérdezte hunyorogva.

- Azt, báránykám - szólt és rátekintett - egy kis vizet.

Claudius most vette észre, hogy fogadott fia áll előtte, az ifjú herceg.

Ennek megörült.

A palotában úgyszólván csak hozzá beszélhetett, a többiek rá se figyeltek. Ő azonban az aggastyánt szánta, tüntetett szeretetével, mert nemesnek érezte a dacot a gúnnyal szemben, mellyel a kihasznált öreg embert körülvették. Aztán tőle sok minden érdekest hallott az etruskhistóriáról, melyről egykor Claudius könyvet írt. Ezt szívesen hallgatta.

A császár megragadta kezét. Leültette maga mellé, a heverőágyra. Dicsérte haját, mely göndör és dús fürtökben hullt alá, tógáját, izmát. Karját is megtapogatta, illedelmesen, minthogy a császár nem kedvelte a fiúkat. Általában csak róla beszélt, tücsköt-bogarat, mindent össze-vissza, ami agyvelejében megfordult. Ígéreteket tett és az egekig magasztalta.

Akkor egy függöny mögül megjelent a császárné, aki mintha mindig és mindenütt jelen lett volna, váratlanul előbukkant a palota legkülönbözőbb termeiben. Az ágy előtt állt meg.

Agrippina még most is gyönyörű nő volt. Magas és puha. Tekintetében elviharzott éveinek édes bűnei. Merész, kissé férfias szája volt. Arca sápadt.

- Itt vagytok? - kérdezte meglepődve és ingerülten végigmérte mindkettőjüket.

Claudius és Nero tudta, mit jelent ez. A császárné nem szívelte, ha együtt voltak. Nehezen érte el, hogy Claudius kitagadja édesfiát, Britannicust és örökbe fogadja Nerot s az a három év, mely azóta elmúlt, csupa küzdelem volt. Britannicus környezete szervezkedett. Agrippina attól tartott, hogy Claudius megbánta ígéretét és akármikor visszavonja.

Egy pillanat alatt átgondolta ezt. Mit beszélhettek ők ketten? Fiát ismerte. Az érzéketlen a hatalom iránt, inkább könyvekkel foglalkozik. Szája mozgott az indulattól, szigorúan nézett rá. Még mindent elront.

Az idő alkalmasnak mutatkozott. Senki sem tartózkodott a palotában. Narcissus, a császár kedves szabadosa, aki állandóan körülötte settenkedett. Sinuessába utazott, Polybus, Felix, Posides, az ellenpárt emberei nem voltak itten. Nem érdemes sokat késlekedni.

Közelebb lépett hozzá.

Claudius most felugrott. Ide-oda lépegetett, szeretett volna valahova elbújni.

Nero, aki észrevette zavarát, a császárnét kísérő testőrökhöz fordult:

- A császár inni kért - mondta.

Egyik testőr már indult, mikor Agrippina intett.

- Majd én - szólt és visszajött, gyorsan.

Tökhéjban vizet hozott, melyet odanyújtott urának.

Claudius alig hogy szájához emelte az italt, végigvágódott a márványpadlón, teljes hosszában.

- Mi ez? - kérdezte Nero.

- Semmi - mondta Agrippina nyugodtan.

Nero a tökhéjra tekintett, mely a márványpadlón hevert. Majd az anyja arcára. Csöndes iszonyattal.

- Hiszen meghal - szólt.

- Hagyd - és megfogta fia kezét.

A fekvő nem kelt föl. Kövér-piros nyaka elfehéredett, szája szaggatottan kapkodta a levegőt. Haját átnedvesítette a verejték.

Nero izgatottan fölébe hajolt, hogy ajkával elfogja legalább utolsó leheletét, a lélegzetet, mely megszűnik, a lelket, mely elröpül.

- Ave - kiáltotta, szertartás szerint - ave - kiáltotta még egyszer, mint valakinek, aki elmegy.

- Ave - mondta az anyja, csúfondárosan.

A test többé nem mozdult. Nero várt párt pillanatig. Aztán az arcára tapasztotta két kezét, ki akart rohanni.

- Itt maradsz - szólt az anyja, aki most kiegyenesedett.

Ő is fakó volt, mint a halott.

- Beteg volt? - kérdezte Nero.

- Mit tudom én.

- Azt hiszem beteg volt - hebegte a fiú, mintegy mentséget keresve arra, amit látott.

Agrippina intézkedett. Hallani lehetett hangját a folyosón:

- Bezárni valamennyi ajtót. Hol Britannicus? Hol Octavia? Hol vannak?

Katonák mozogtak mindenfelé, kardok csörögtek. Octaviát, aki egy év óta már Nero felesége volt és Britannicus herceget a császárné egy terembe vitette, ott bezáratta.

Nero a szobában maradt.

Nézte a halált, a maga egyszerűségében.

A test többé nem mozdult. Mintegy azonossá vált a földdel, mindennel, ami körötte volt, az arc elsápadt, talán egy ijedelemtől, a fül márványossá lett, az orr hegyessé, csak a haj, a nagy, szürke haj maradt a régi, meg a szemöldök, mely baljós nyugalommal és közönnyel ívelt ennyi titok fölött.

Sokáig Nero se mozdult. Addig nem látott soha embert meghalni. Csak könyvekben olvasott róla.

Úgy bámulta ezt, mint a csodát. Az egyetlen csodát, mely a születésnél is érthetetlenebb.

Még akkor se ment el mellőle, mikor a pollinctorok jöttek, akik megmosdatták, olajjal és kenőcsökkel kenték, gyolcsingbe öltöztették. Egy szobrász forró viaszt öntött a hideg arcra. Elkészítette halotti maszkját.

A palota ekkor már fenyőgallyaktól sötétedett, a vestibulumot ellepték a cipruslombok. Lictorok álltak őrt, arany bárddal és vesszőnyalábbal, a falakat azonnal feketébe vonták. A temetkezési egylet legügyesebb emberei dolgoztak. Jajveszékelés hallatszott minden ajtóból, sóhaj és suttogás. A halál istennőjének Venus Libitinának papnői imádkoztak.

A halott az ágyon feküdt.

- Mit nézed? - szólt rá az anyja. - Meghalt, vége.

Aggripina erős kézzel megragadta két karját, és úgy bámult rá, nagy szemével:

- Te mondod a gyászbeszédet.

- Én? - sóhajtott.

- A fórumról.

- De...

- Seneca megírja.

- Nem tudok beszélni.

- Előadod. Emelt hangon, szépen. Értetted?

Nero száján egy lehelet akadozott.

A temetés napján a halottat a fórumra vitték. Itt a rostrumról Nero meghatottan szavalta el a gyászbeszédet. A testőrcsapatok háromszor elléptek a ravatal előtt.

Ötezer kocsi verte föl a port. Olyan hosszú volt a menet, hogy végét nem lehetett belátni. Lovak nyerítettek, gyalogjárók botoltak, siratóasszonyok jajgattak és véresre karmolták arcukat, a fölszabadított rabszolgák az elhunyt szobrait és arcképeit vitték, magasra emelve, színészek utánozták halálos sivalkodását, a gyászos bohócok pedig, a tömeg mulattatói, a halált jelképezték, bandzsítva és fintorogva, úgy hogy hangos hahota fakadt nyomukban s szólt minden zeneszerszám, kürt, dob, hárfa fuvola, sok-sokezer fuvola, mely a levegőt elviselhetetlen lármával reszkettette meg. Aztán a papok vizet hintettek a tömegre, olajgallyakat osztottak szét, a béke jeléül.

Claudius császárt nyomban istennek nyilvánították.