Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 15. szám
Az erdélyi magyar színészet létrehozásában, fejlesztésében az irányító vezérszerep mindig Kolozsváré volt, de ebből a hazafias munkából Marosvásárhely is bőven kivette a maga részét.
Marosvásárhely egyik nyári állomása volt a kolozsvári "Nemes Magyar Jádzó Társaság"-nak. Nyaranta mindig ide jöttek a kolozsvári aktorok, még pedig - ökrös szekéren, a Mezőségen keresztül. A Teleki-család levéltárában két fuvarlevelet is találtam a marosvásárhelyi útról. Az egyiken az évszám nincs feltüntetve, a másik 1808-ból s az eredeti helyesírás megtartásával imigyen szól:
Ostorpénz a' Parasztnak 6 kr. Városszolgának, ki ott helyben kiállította a' 2-ik forspontot 10 kr
2-szor: Méhesen a' 2-ik forspontnak, minthogy Kolostól eddig másfél stáció per 20 kr.
4 ökör 2 Rh. frt. Ostorpénz 6 kr. A' méhesi falus Birónak és az Előállítónak 12 kr
3-szor: Madarason a' 3-ik forspontért 4 ökörért 2 Rfr. Ostorpénz 6 kr.
A' Madarasi Hajtó Birónak 12 kr
4-szer: Vásárhelyen a 4-ik forspontért 4 ökör per 20 kr. 1 Rt. 20 kr. Ostorpénz 6 kr.
1808-ban tehát az egész kolozsvári "Jádzó Társaság" 7 forint 38 kr.-ért utazott Kolozsvárról Marosvásárhelyre! (Itt azonban meg kell jegyezni, hogy a szekéren való utazás csak a nőknek és a nevesebb aktoroknak dukált, a fiatalabb aktorok gyalogszerrel haladtak a szekér mellett.) Az erdélyi játszó társaságnak különben saját utazó-szekere volt. Kitűnik ez Kótsi Patkó János direktor uramnak számlájából, melynek egyik pontja így szól: "A' Társzekér reparátiójáért - 20 Rf." Az aktorok bizonyosan ezen a társszekéren utaztak váltott ökrökkel.
Az erdélyi játszó társaságnak kitűnő hatósági szervezete volt. Az erdélyi országgyűlés határozata folytán u. i. Kolozsvárt - az "anyaváros"-ban - egy "Theátrális Commissio" gyakorolta a színtársulat felett a főfelügyeletet, ezenkívül minden más városban, ahova csak az erdélyi színtársulat nyaranta eljárt, volt egy "Filiális Commissio", melynek a felügyelet mellett az volt a hivatása, hogy az odautazandó társaság sikeres működésére minden előkészületet megtegyen. A marosvásárhelyi "Filiális Commissio" jegyzőkönyvei sok érdekes adatot tartalmaznak, de legérdekesebb közöttük az, mely az különcködő komikus aktorra, Gidófalvi Jancsó Pál uramra vonatozik. Jancsó urat a jegyzőkönyv tanúsága szerint "valami hibás tselekedetiért" Kolozsvárt 1805-ben elbocsátották a társulattól. Mikor aztán ugyanazon év nyarán a társulat Vásárhelyre ment, Jancsó uram írásban járult az itteni Commissio elé, arra kérvén ezen méltóságos testületet, hogy vegye őt vissza a játszó társaság tagjai közé, egyúttal pedig ajánlanák be báró Wesselényi Miklós úr kegyelmébe is. (Wesselényi volt tudvalevőleg fő-főmozgatója, bőkezű patrónusa és főigazgatója az erdélyi játékszínnek.) "A nemzeti Jádzó Szinre ügyelő vásárhelyi Commissio" gróf Teleki Mihály elnöklete alatt május 20-i ülésében foglalkozott Jancsó uram dolgával s akként határozott, hogy a társulathoz való fölvétel joga ugyan kizárólag csak báró Wesselényi Miklós úr ő Nagyságát illeti meg, de arra az időre, míg a társaság Marosvásárhelyt mulat, Jancsó Pál aktort a társulat tagjai közé felveszi. Kikötötte azonban végéig állandó "betsületes, erköltses 's mindenekben a' Theátrom constituciójához szabott magasviseletet tanusitson s erről a Commissiót ezen protoculum subscribálásával tegye bizonyossá."
Jancsó uram aztán csakugyan megérkezett Vásárhelyre. A nyugtája meg is van Vásárhelyt a Teleki-thékában, ama bizonyos "4 (négy) Rhénesforintokról", melyeket akkor útiköltsége fejében kapott.
A magyar aktorok mindenkor féltékenyen őrködtek azon, hogy életük folyása, maguk viselete a játszószín körül éppúgy, mint a társadalomban az általános erkölcsi felfogáshoz igazodjék. Azt a játszó tagot, ki az erkölcsök ellen végett, a társaság kivetette magából. A vétségek büntetése majdnem úgy történt, mint manapság. A szabályok ellen vétő tag a színházi törvényszék elé került. A különbség csak az volt, hogy akkoriban nem színészember volt a színházi bíróság elnöke, hanem maga a városi főkapitány.
A marosvásárhelyi Teleki-thékában csak egy ilyen színházbírósági jegyzőkönyvet találtam, még pedig az 1804. esztendőből. E jegyzőkönyv tanúsága szerint "tekintetes Nemes György Politziae Direktor Ur Praesidiuma alatt" ülének össze a színház-bírák, hogy ítéletet mondjanak vétkező társaik felett. A jegyzőkönyvben mindössze öt vád szerepel s ezek közül is három valami Séve nevű muzsikusra vonatkozik. Ezzel a tekergő színházi zenésszel, úgy látszik, sok baja lehetett a színházi bíróságnak. Csak ezen az egy ülésen is a következő súlyos vádak merültek fel ellene: "1-ső. A' Csörgő Sapka Generális Próbájára (főpróba) későn jött Musicus Séve. 2-szor. Az
Hogy mi volt akkoriban az aktorok fizetése? A Teleki-thékában erre a kérdésre is meg lehet találni a feleletet egy 1805-től való "Generális Quietanciá"-ból. Eszerint Kótsi Patkó János drámai hős és felesége, Fejér Rozália drámai hősnő, együttesen 80 forintot kaptak havonta. Ez volt a legnagyobb fizetés. A Sáska-pár már csak 55 forintot kapott. A hírneves komikus-aktornak, Jancsó Pál uramnak pedig 30 forint volt egy hónapra a fizetése. A mai viszonyokhoz mérve biz ezek igen csekélyke összegek, de akkor tisztességes megélhetést biztosítottak. Sőt egészen bizonyosra vehetjük, hogy az úttörő aktorok jobban éltek az akkori fizetésből, mint a maiak a maiból.
Érdekes, hogy ezen a "Generális Quietanciá"-n a havi járandóság mellett van egy másik rovat is, melyben a "penzióba hagyott garasok" vannak minden személy után feltüntetve.
Hogyan? Hát az erdélyi játszó társaságnak már a kezdet kezdetén is volt nyugdíjpénztára? Bizony volt. A kiváló szervezőképességgel bíró Wesselényi erre is gondolt. Kár, hogy az ő halála után az erdélyi színészet nehéz viszonyok közé keveredvén, feloszlott a "penzionális kassza." (Erdélyben tehát jóval előbb gondoltak a színész nyugdíjára, mint a Királyhágón innen. A magyarországi színészetnél igen sokáig híre-hamva sem volt a nyugdíjnak. A Nemzeti Színháznak is csak 1851-től kezdve van nyugdíjintézete, a vidéki színészetnek pedig csak 1882-től.)
Érdekes az 1805 május haváról való számadás. A színészek és más színházi alkalmazottak összes fizetése 519 forint 39 krajcár volt, ebből összesen 22 forint 39 krajcárt vontak le a penzionális kassza számára. Az összes kiadás 809 forint 12 krajcár volt, az összbevétel pedig csak 785 forint 57 kr. A májusi hónap tehát 23 forint 55 kr. deficittel zárult.
Hogy ebben az időben hány tagja volt az erdélyi játszó társaságnak, kitűnik Ernyi Mihály direktornak a marosvásárhelyi Theátrális Commissióhoz intézett jelentéséből. "A' Játszó Társaság áll -
úgymond a jó Ernyi - 10 férfiúból, 4 asszony személyből és 2 növendék leánykából. A' Musicusok pedig öten vagynak." (Az erdélyi társaság azért fogyott így le, mert a személyzet nagyrészét Wesselényi Magyarországba küldötte ki.)
A jó Ernyi tele van panasszal: "Mind az anya-, mind a penzionális kasszát - úgymond - üresen találtam." (1808-ban, mikor t. i. az igazgatást átvette.) Majd így folytatja: "Az Institutumunknak 4 lengyel nótájánál nincs több, ezeket a' Musicusaink már annyiszor adták elé, hogy a' Publicum már könyv nélkül tudja, sőt unalmára vagyon, azért talán igen jó volna, hogy néhány muzsikálókra szert tennénk." Továbbá: "Tsat Juliska a' Partéron illetlenül viselvén magát, megtiltottam neki az oda való menést addig is, míg Nagysádtokkal közölhettem, esedezem is ezennel, hogy az említett személyt onnan kitiltani méltóztassanak."
De hagyjuk Ernyi Mihály urat, meg Tsat Juliska kisasszonyt, hadd vesződjenek egymással! Gyerünk inkább a színpadra, lássuk a legfontosabbat, magát a színjátszást.
Erre vonatkozólag, sajnos, kevés az adatunk. A fennmaradt szűkszavú s legtöbbször semmit se mondó feljegyzések nyomán erről még halvány képet is alig alkothat magának az ember. Legfeljebb annyit állapíthatunk meg egészen bizonyosan, hogy az erdélyi játszótársaság vezetői a színjátszás fejlesztésére is gondoltak. Erre vonatkozóan az alapszabályokban több pont intézkedik, így különösen a "direktorra" vonatkozó fejezet 9-ik pontja, mely így szól: "Tartozik (t. i. a direktor, kit a szabályok értelmében Wesselényi főigazgató nevezett ki) minden héten egy oskolát tartani, a' játékszínre az aktorokat oktatni, a' Játékokról kritikát adni, ez utóbbi írásban a' Báró Úr Ő Nagysága elé terjesztendő. Mulasztás esetén a' büntetés 30 kr."
De nemcsak a hivatalos faktorok s hivatásuknál fogva elsősorban maguk a színjátszók, hanem sokszor a játékszínen kívül eső magánszemélyek is tőlük telhetőleg törekedtek a színjátszás fejlesztésére. Egy marosvásárhelyi névtelen hazafi például a következő figyelemreméltó plánumokat ajánlotta a marosvásárhelyi Commissiónak: "A' magyar Históriából vett Játékért 200 Rf., a' fordításért pedig 100 Rf. fizettessék. Egy érdemes aktornak, hogy legalább Bétset megjárván magát az ágálás mesterségében tökéletesíthesse - 600 Rf., két oly aktornak vagy aktrixnak, kiknek a' musicára és az énekre hajlandóságuk vagyon, hogy e' mesterségben magokat tökéletesíthessék, adódjék 300 Rf. kettejüknek." Ezek után pedig régimódi kedves naivitással azt ajánlja, hogy "a' kisebb Rollékra igyekezzék a' Commissio egy ügyes szabólegényt aktornak bétenni, ki egyúttal a' Gardrobbot javítgatná 's új köntösöket is készítene." Kedves a következő tanácsa is:"A' próbákon - úgymond - az idősebb aktorok az Ifjabbakat intsék, kezek fejek tartását, Testek mozdulását a' Rollé természetéhez alkalmaztatni tanítsák."
Ezeknél a "plánumok"-nál és hivatalos intézkedéseknél azonban sokkal nagyobb hatással volt a színjátszás helyes fejlődésére az a szerencsés körülmény, hogy az erdélyi játszótársaságnak igen kitűnő színészoktatója akadt Kótsi Patkó János személyében, aki mint világlátott, nagy műveltségű vezető aktor s mint igen erős kezű direktor több ízben állott az erdélyi játszótársaság élén. Övé a legnagyobb érdem, hogy Erdélyben a magyar színjátszás már az úttörők idejében helyes irányba terelődött.
Mi a színjátszást a németektől vettük át, tőlük tanultuk el a színpadi művészet csínját-bínját. Ők voltak a mi követendő mestereink. Minthogy pedig a németek a francia hatás következtében túlságosan pathetikus színészek voltak, azok lettünk mi is. Színészetünk bölcsőjénél csak az egy Kótsi Patkó János prédikálta az egyszerű, természetes színpadi beszédet. Ő nem a németeket állította társai elé követendő példa gyanánt, hanem Garrick-et, a nagy angol színészt, a természetes drámai színjátszás legnagyobb mesterét. Kótsi Patkó maga is természetesen beszélt és játszott a színpadon s hogy milyen rendkívüli nagy hatással, arról a szűkszavú laptudósító úr feljegyzése szerint "hallgatóinak könnyhullajtásai a' bizonyságok."
Erdélyben igen is sok fontos tényező megvolt ahhoz, hogy a színjátszás helyes irányba fejődhessék, csak éppen a játszóhelyek nem voltak erre nagyon alkalmasak. Kolozsvár - a Rhédey-ház színpad-termével - még csak megjárta e tekintetben is, de Vásárhely s a többi nyári állomás annál kevésbé.
Marosvásárhelyt az első játékszín 1801-ben épült, még pedig a várral szemben, körülbelül ott, ahol most a felső leányiskola épülete áll. Biz ez nyomorúságos egy játékszín volt, amennyiben csak színpadja volt fedett, nézőtere pedig - deszkakerítéssel körülzárva - az Isten szabad ege alatt állott. Tudja Isten, hogy is játszhattak itt az aktorok! Hisz ide a legkisebb zaj is behallott az utcáról. Azonkívül a játékszín körül hancúrozó inasgyerekek nemcsak éktelen lármájukkal, röhögéseikkel zavarták az előadást, hanem be is hajigáltak mindenféle szemetet - almacsutkát, rothadt gyümölcsöt, stb., stb. - a publikum közé.
Hogy milyen kedvvel játszhattak itt az aktorok, kiviláglik egy 1815-ből való színlapcéduláról, melyen a következő "hírré tétel" olvasható: "Kedvetlenül tapasztalva a Társaságunk, hogy némely Mester embereknek inasai, Tselédjei 's már dologtalan átsorgó emberek és gyermekek a' Játékszín tsendességét, 's az érdemes Publicumnak tekintetét már egynéhányszor szemtelenül megbántották a' Játékszín körül való tolyakodások, lármájok és hajgálódzások által, melynél fogva intettetnek azok, hogy csak közelíteni is ne merészeljenek a' Játék Színhez, 's jó előre tudósíttatnak, hogy ha valami szerencsétlenség éri, (a' köztsendességre nézve mindenkor Katonai oltalom lévén készen) magoknak tulajdonítsák."
Volt-e valami foganatja az intelemnek, nem tudhatni, de az bizonyos, hogy az inasgyerekek hecce nem tarthatott sokáig, mert a játékszínt még abban az esztendőben (1815) betetejezték s annyira átépítették, hogy télen is lehetett benne játszani.
Ettől az időtől kezdve Marosvásárhely egy jó ideig téli állomása, mondhatni második anyavárosa lett az erdélyi játszótársaságnak. Azt a szerepet, melyet addig a magyar színészet életében Kolozsvár töltött be, most Marosvásárhely ragadta magához. Hogy miért kellett e szerepcserének megtörténnie? Szomorú kénytelenségből. Az erdélyi játszótársaságnak ugyanis ebben az időben Kolozsvárt nem volt megfelelő játszóhelye.
A Rhédey-ház nagytermét, ahol addig aktoraink játszottak, a grófi tulajdonos német színészeknek adta bérbe, az 1803 óta épülő Farkas-utcabeli színház pedig - különösen a napóleoni háborúk következtében beállott devalváció miatt - még mindig nem épült fel teljesen. A játszótársaság egy ideig a Wesselényi-ház lóiskolájában tartotta előadásait, de mikor Wesselényi özvegye a házat eladta s az új tulajdonos a társaságnak felmondta a szállást, a magyar színészet teljesen kiszorulván Kolozsvárról, igen válságos helyzetbe került. Szerencsére Vásárhely hazafias társadalma jókor felismervén a veszedelmet, atyafiságos oltalmába vette a pusztulásnak induló magyar intézményt.
A kolozsvári játszótársaság már 1815-ben is a szokott időszaknál jóval előbb jött Vásárhelyre s a nyár beálltáig az ú. n., s ma is meglévő Apollóban, azután pedig a vár melletti fedetlen játékszínben tartotta közmegelégedésre előadásait, de a következő téli időszakra sehogy sem tudtak az Apolló bérlőjével megegyezni. Hogy tehát a kolozsvári társaság ne maradjon itt is hajlék nélkül s ennek következtében ne legyen kénytelen feloszlani, szétzülleni, néhány lelkes vásárhelyi hazafi gyűjtést indított a fedetlen nézőterű játékszín átalakítására. A munka hamarosan megindult. A nézőhely körül kőfundamentumra és cövekekre sövényfalat vontak, azt kívül-belül jól betapasztották, a nézőhelyet is megpadoltatták, befedették, földjét kideszkázták, kemencéket állítottak belé, ablakokkal, ajtókkal és új székekkel ellátták stb., stb. Szent Márton napjára el is készült a megfejelt játékszín s egykorú feljegyzés szerint "mind a' Jádzó Társaság, mind a Játékokat gyakorló közönség" tökéletesen meg volt vele elégedve.
Egy régi vásárhelyi térképrajzon láttam is e hajdani magyar játékszín képét. Biz az igen egyszerű, primitív, sövényfalú tákolmány volt, székely-módra jó hegyesre húzott magas zsindelytetővel. Ám az erdélyi magyar színészetet mégis ez a sövényfalú, egyszerű székely tákolmány mentette meg akkor az elpusztulástól.