Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 15. szám · / · Szivós Zsigmond: Palingénia
Szivós Zsigmond: Palingénia
MÁSODIK FELVONÁS
Este a verandán. Bő lámpavilág. A zöld üvegfalon túl kerti este. Sötét vibráló fénysugarakkal telt némaság.
Az asztalon egy elfogyasztott vacsora maradványai. Körülte ülnek: Mária és férje. A szivarozó bácsi és az álmodozó fiatalember. Hátrább a sötétben Jani áll, épp az asszony aranybóbitás feje fölött. A lányka egy kis széken kuporog.
Meghitten közös akarattal csendben ülnek. A sötét üvegfalon, mintha gyémánt karcolná végig, ível egy hulló csillag pillanatnyi visszfénye.
Klára: Összecsapja a kezeit: Hulló csillag!
Domokos: Ránéz: Na! Pompás jóleséssel elterped székében: Tündökletesek ezek a rövid éjjelek.
Mária: Elviselhetetlen meleg volt ma egész nap.
Domokos: Úgy van. Ezeket a forró, hosszú nappalokat csak az ilyen rövid, hűs éjjelek bírják üdén és tisztán elviselni...
Benedek: És a boldog szerelmesek.
Ez a mondat mindannyiukra hat. A tudós felnevet. A boldog pár összemosolyog. A leányka kezére támasztja állát és a férfira mereszti szemeit. A kamasz sötéten előregörnyed. Közben kiáltó nagy a csend.
Benedek: Rákveresen: Tudniillik...
Domokos: Az ilyen rövid éjjeleken mindig beszél álmában a természet. Ilyenkor árulja el titkait. Halljátok-e?
Lélegzet vesztve figyelnek a fuvallatszerű zenebonára.
Klára: Istenkém...
Domokos: Ilyenkor nyitnak illatot az éji ibolyák, a fák tövén izzanak az ismeretlen gombafajták. A szellő ilyenkor szikkadt, szálló és szerelmetes. A szentjánosbogárka fényben úszik. Párzó-poros illatok árjában meglebbennek az éji lepkék. Zene szól. Mély, halk és átható. Az egész éjjel egyetlen gyönyörű teremtés, de benne milliónyi apró hímek és nősténykék tévelyegnek. Ezeken a végzetes éjeken...
Benedek: Türelmetlenül: Bocsánat: mért méltóztatott mondani, hogy: végzetes?
Domokos: Mert azok. Mert ezeken az éjeken olyan nyilvánvaló minden lény végzete.
István: Mária keze után nyúl: A szerelem...
Domokos: Röviden nevet: Dehogy.
Klára: Hálás ámulattal: A szerelem...
Domokos: A lény végzete az, hogy élete oly csekély, hogy az őserő számtalan hatalma közül egy is betölti egészen.
Klára: Vad szenvedéllyel felkiált: Mily szép ez így. Mily szép ez... Bácsikám, hisz ez már nem is természettan... Ez olyan már, mint a logika.
Jani: Féltékenyen megmozdul.
István: Klárához szeretettel: Természetesen, leánykám.
Klára: Ragyogó elégedettséggel ölbe rakja a kezeit.
Benedek: Fölényesen és lenézően kiegyenesedik: Bocsánat, ez nem logika...
Domokos: Kurtán, féltékenyen: Hát persze, hogy: Nem
Rövidke csend.
Benedek: Olyan az ilyen éjjel, mintha egy babonás órában járnék a temetőben, ahol csupa ismerősök nyugosznak. Szinte várjuk és félre nyugtalankodunk: Nem lép-e kísértetkép elébünk egyikük...
Klára: Megborzong: Juj, én nem értem.
Domokos: Lárifári. Mindez mesebeszéd.
Mária: Halk, csodálkozó hangon: Csodálatos, különösképp mennyire érdekel most mindez, amit mondott. Izgatottan megsimítja égő homlokát: Beszéljen...
Benedek: Feszélyezetten fészkelődik: A világ tele van elfogyasztott energiák formáival: Kísértetekkel.
Klára: Kísértetekkel?
Domokos: Nevet: No, ne ijedj meg, nem olyan komoly a dolog!
Benedek: De uram! Ön is tudja és hát épp Ön tudja a legjobban, hány csodálatos állatfaj élt valaha a földön. Hová lettek? Meg nem semmisülhettek, hiszen az erő elpusztíthatatlan.
Domokos: Kurtán: Ez igaz.
Benedek: Mind tovább élnek bennünk, emberekben. Emlékezés teremti őket újra. Ha tudatosan: gondolatnak születnek, ha öntudatlanul: cselekedetnek. A mesebeli állatfajok elpusztultak, de él helyettük egy új tudományos fauna, a technika.
Domokos: Nyugati mese a lélekvándorlásról.
Klára: Elragadtatva tapsol: Meséljen.
Általános mosolygás.
Klára: Csodálatosan megélénkül: De hiszen akkor meg sem lehet halni. Csak úgy egy kis időre elaludni.
Domokos: Érthetetlen izgalommal: hohó gyerek! Nem addig a! Ezen a területen egy borzalmas, falánk vadállat él. A lelkiismeret!
Klára: Nevet: A lelkiismeret? - Milyen jó annak, aki meghal... Nemsokára feléled és akkor jobb lesz, szebb lesz, mint először volt.
Benedek: Minden esetre emberibb lesz.
Klára: És igazabb lesz. Ugye? mélyen nézi az asszonyt: Aki elsőízben hazudott, az ha feltámad, csak igazat tud mondani. Aki csalt, az egyenes úton jár. Aki csalfa volt, az hű lesz. Aki nem tudott szeretni, az olyan lesz, mint a falat kenyér. Aki boldogtalan volt, az boldog lesz. Aki szerelmes volt... az szerelmes marad.
A lázas, nekipirult és reszkető lányra merednek.
Mária: Milyen különös ma ez a gyerek...
Domokos: Mintha lázad volna lányom...
Klára: Erősen megrázza fejét. Boglyas haja, mint a párzó mogyorófaerdő, fényporos. Szeméből könnycsepp hull a földre.
István: Mellé lép: Mutasd csak az érverésed.
Klára: Odaadja a kezét. Megtántorodik. A férfi mellére hull.
István: Elmerülten nézi óráját, melyen gyorsan eliramlik a perc, ki a lányka szívében most örökkévalóság.
Mária: Megütődve látja őket: Nos? Nos!
István: Elengedi. Semmi. Semmi. Megsimítja a lány fejét: Semmi bajod, kislány.
Klára: Hálásan ránéz. Tébolyult zavarral a többiekre.
Domokos: Eredj a szabad levegőre, lányom.
Klára: Megyek.
Eltámolyog. A társaság kérdő érdeklődéssel néz utána. Eltűnik a kertben.
Jani: Váratlanul: Megyek én is.
Kioldalog. Pillanatnyilag magukba merülnek, akik még bennmaradtak.
Kint a bokrokra hág a hold. Ezüstöt hint a szellő. Szokott szándéktalan életjelt ad magáról az éjjel: Egymásután születnek csillagok.
Mária: Férje keze után nyúl.
István: Odaadja a kezét: Forró a keze édes. A homloka is piros... mint az alkonyvégi felhő: ugyan mi az a gond, ami felhőt von a homlokára?
Mária: Könnyedén: Semmi. Piros felhő. Nyári alkonyvégi felhő: maga mondta... Kezeibe fogja a férfi mosolygó fejét. Szenvedélyesen belebámul: Te! Én azt hiszem, hogy kicsordult a lelkem.
Mind a hárman a maguk módján, hímmódra nevetnek.
Mária: Ellenségesen. Mit nevetnek? Feláll. Férje háta mögé áll és annak vállaira támaszkodik.
István: Örülünk, édesem. Eszembe jutott, hogy a test és lélek milyen kimondottan jézusi találmány.
Mária: És ezért nevet ki engem?
István: Még az is eszembe jutott, hogy Krisztus értelme az ő agyonkínzott testével érdemelte ki a halhatatlanságot.
Mária: Elbájoltan játszik a férfi hajával: És?
István: És eszembe jutott, hogy talán mi is halhatatlanok leszünk.
Mária: Türelmetlenül toppant: És?
István: Felnevet: És...
Domokos: Rengő kacagással: Lelke csurran, teste csöppen. No lám! Az istenadta szerelmesei. No lám.
Mária: Csengő hangon rendreutasítja: No lám! Fölegyenesedik. Önkéntelenül is nagyot sóhajt. A veranda-ajtóba áll. A kertbe bámul.
Benedek: Milyen boldogok is Önök. Akár a megvalósult jézusi ideál, tökéletesen boldogok. Egy test, egy lélek, az új emberpár, kinek közös lépése már kétfelé visz: a valóság és a képzelet felé. Együtt mindent belátnak. Ősteremtőinket: a napot és a földet...
Az ideges fiatalember szavai belehullnak az éjjeli csendbe, ki most nyilvánvaló zene. Elhallgat. Az asszony hátrafordul. Szava mint tökéletes szöveg, szóba szedi az éjjelt.
Mária: Milyen mozgékony a csend. Megállt a világ. Megvalósult az éjjel. Félelmesek az ilyen éjjelek. Megborzong: Valósággal félek. Képtelen vagyok a gondolatra.
Benedek: Bizony félős az éjjel. Ilyenkor nincsen lelkiismeret. Ilyenkor minden természetes.
Domokos: No ha minden természetes, akkor nem kell félniük. Akkor nincs helye a fantazmagóriának.
Benedek: Makacsul: Amiképp ön hisz a nappalban és a testi központosításban, épp úgy hiszek én az éjjelben és a lelki szétáradásban. Szárazon, de hittel tagolva szól tovább: Ott fenn, az éjjel napfényes régióiban szüntelen vegetál az őserő. Itt lenn, bennünk is, a sötétség ezer színében bár, de egyetlen okból él: mi szerelmesek vagyunk önmagunkba.
István: Rátekint.
Benedek: Ez a szerelem a mi szemünkben, akik látjuk, szeretetes malaszt, míg másokban, akik belénk zárva vakoskodnak, talán épp: gyűlölet!
Mari: Gyűlölet?
Benedek: Igen: Miképp Jézus halálos golgotája is, a hívők testvére balzsam, de hiszen...
István: Újra rátekint.
Benedek: Épp mi tanítjuk a feltámadást.
Domokos: Szárazon: Még nem jött el a mennyek országa.
Benedek: Nem is egyszerre jön. Mindenki számára külön-külön. És minden pillanatban eljöhet.
Mária: Minden idegével visszhangzik a kertben zörgölődő zajra: Borzongva felsikolt.
Mindannyian felugranak.
István: Ki az?
Mária: Szégyenkezve szedi össze magát: Ki az?
Klára: Jobb kezét magasra tartva, bokroktól megtépázva, éjharmatosan, diadalmasan beront.
Körülállják.
Klára: Hunyorgat a hirtelen nagy fényre: Juj, mit fogtam. Juj, mit fogtam.
Mária: Idegesen: Mit, te?
Klára: Szelesen: Nem mutatom meg.
István: Mutasd meg Klári!
Klára: Behunyja a szemeit: Találd ki!
Mindenki hallgat.
Klára: Ujjong: Egy Palingéniát!
Domokos: Palingéniát? Mutasd csak.
Klára: Lassan leereszti kezét: Ő az. Láttam álmomban is. Palingénia. Kisasszony!
Domokos: Felnevet: Az lehetetlen.
Klára: Te! Megrója: Lehetetlen?
Domokos: Biz az lehetetlen. Nőstény Palingéniát még soha senki se látott. Ez a kis nősténylepke csak a szerelemre született. Alig hogy fúrni kezdi gubóját, az ő szegényes szűzi burkát, már rárohan a leselkedő hím és megtermékenyíti.
Klára: Ejnye, miket beszélsz? Toppant: És ő mégis ezerszer is csak - Palingénia!
Domokos: Oktalan hévvel: Lehet. De csak hímpalingénia. Épp most volt repülőben, hogy felkeresse a nőstényi gubót, mely ösztönei révén hozzá tartozik. Ha felleli, melléje telepszik. Ott cirpel, perceg és settenkedik. No mutasd csak!
Klára: Keményen: Nem! Akkor mehet! fellendíti karját. Kezeit kinyitja: Mehetsz!
Egy kis lepke inogva tűnik el a fényben.
Utánanéznek.
Domokos: Elgondolkozik: Ha most követnők, hajnal tájt egy tölgy alá érnénk vele. Ott kuncorogna délig. Déltájt pedig: mikor legtüzesebben delel a nap...
Hirtelen felhallatszik a fiú messzi éneke.
Rossz kamaszhangon énekel valami egyszerű dallamot. Ám annyi hévvel és úgy elmerülve, hogy éneke úgy hangzik, mint tavaszi erdőben dürgő állatok nyögése szellő szárnyon.
Klára: Felnevet: Jani! Énekel! Ott heverészik a kedves tölgyfája alatt. A kedves...
Mária: Gúnyosan nevet: Ejnye, be kedves!
Domokos: Nevet: A kamasz!
Mária: Bosszúsan: Ugyan szóljanak már neki. Tönkreteszi a hangulatomat.
Klára: István elé lép: Könyörgöm, hagyják Janit énekelni!
Domokos: Megütődve nézi a leánykát, kit állandóan önkívület kerülget. De lányom!
Klára: Csak Istvánnal törődik: Oly szép ez. Csillagos az ég. Jani hanyatt fekszik. Énekel! István! Szemsugarát bájosan összeszűri, így égeti a férfit tekintetével. Ugye hagyjátok Janit énekelni?!
István: Megértő szeretettel a lány fejére teszi jobb kezét.
Klára: Lázasan piheg. Csaknem elszédül. Megkapja a férfi kezét és vadul megcsókolja: Jani énekelhet!
Mária: Bosszúsan: Süsd meg Janit az énekével együtt.
Az ének megszakad.
A bekövetkező csendben a társaság szétszéled.
A három férfi füstölve beszélget. A kertbe mennek. Eltűnnek.
Klára: Utánuk néz. Majd komoran az asztalhoz ül. Lankadt feje kezeibe mélyed. Elmélyed. Hallgat. Mozdulatlan.
Mária: Báván nyújtózkodik. Majd idegesen körüljár. A sötét üvegfal előtt, üveglapról üveglapra villan fénye. A tükörhöz siet. Ott bájosan, kedvesen, kegyetlenül kényes. Tollászkodik. Majd egyet gondol. Mosolya villan. Minden mozdulata támadó. Fölényes. A lányra szól: Te Klára!
Klára: Meg se moccan.
Mária: Mérgesen: De elkomolyodtál egyszerre!
Csend.
Mária: Durván nevet: Az imént pedig ugyancsak nevetséges kis figura voltál.
Klára: Felpattan. Vadul szembefordul vele: Te!
Mária: Elhúzódik előle: No, nézd csak.
Újra csak csend.
Mária: Bosszúsan tovább tollászkodik.
Klára: Reszket. Könyvet nyit. Leül. Gépiesen olvas: Bürok vagy sípfű. Conium. Ismétli: Bürok vagy sípfű. Conium. Így ismétli többször gépiesen, míg szinte eszméletlen keblébe nyúl. Egy kis tárgyat húz ki onnan. Forgatja. Közben részegen nézi. Maga sem tudja mit néz.
Hűlt fénnyel ragyog fel odakint a kert.
Mária: Önmagával kacérkodik. Többször gonoszul a lányra les. Hirtelen idétlen asszonyi kíváncsisággal mellette terem: Jé! Jé! Mi az?
Klára: Meglepett sikollyal felugrik. A titkot keblébe dugja. Két kezét mellére szorítja.
Mária: Megragadja a lány csuklóit: Mi az?
Klára: Reszket. Sikolt: Semmi! Semmi!
Mária: Rángatja: Mutasd meg! Mi az?
Klára: Elhűl. Halálfehér.
Mária: Asszonyi fondorlattal: Valami kép? Mi?
Klára: Hebegve kap a szón: Kép. Egy kép.
Mária: Édeskés méreggel: Kép! Ki az? Szereted-e? Ki az?
Klára: Kimerülten lehunyja szemeit: Hagyj el! Gyűlöllek.
Mária: Elereszti. Hátralép. Végigsimítja homlokát: Istenem! Mi volt ez?
Egy-két tépett dallam a fiú énekéből.
Zűrös egyveleget zümmög az éjjel.
Mária: Zavartan kilép a kertbe. A függőágy, mint egy ezüst hullám öle kínálkozik. Fáradtan beleveti magát. Elernyed. Fényvonalú képe éles mozdulattal rajzolja helyzetét a kert sötét hátterére.
Mély csend.
Klára: Önkívületben libeg. Még az agyveleje is reszket. Beleroskad a székbe. Körültekint. Mit se lát, de újra és újra körülnéz.
Heves lihegésük lüktet, mintha a csönd szíve verne.
Klára: Tekintete a könyvre ül. Gépiesen önkívületben olvas: Bürök vagy sípfű. Conium. Igen messzire gondol. Arcára végzetes elhatározottság merevül. Szája jár: Nyáron sövények, palánkok mellett, száraz medrekben, dudvák társaságában gyakran láthatunk egy húsos ernyős levelű, magas dudvát. Ez a bürok, vagy sípfű. Orvosi neve Conium, mert gyorsan ható, halálos mérget gyártanak belőle. A Conium... Hangja csodálatosan tisztán, halálos áhítattal cseng.
Mária: Engesztelőleg. Bizonytalan, békítő hangon: Klára te! Imádkozol?
Klára: Elhallgat. Felriadt. Jobb kezébe hajtja fejét. Gyorsan, szinte eszméletlenül rágja, harapdálja a balkezét.
Mária: Nyugtalanul: És én szentül hittem, hogy te imádkozol. Klára, te. Hát nem te imádkoztál?
Klára: Remegve tovább rágja a kezét.
Mária: Többször szólni akar, míg végre: Klári te! Hozz nekem egy pohár limonádét.
Klára: Eszeveszetten felugrik: Szembefordul az asszonnyal. Szinte hasít a hangja: Te!
Mária: Nagyon szomjas vagyok, kis Klárikám!
Klára: Hirtelen elképedve, azt sem tudja, mihez fogjon. Többször hajába markol: Én hozzak neked limonádét?
Mária: Megbékélt sugallattal: Nagyon kérlek, ha nem esik nehezedre. Majd felibe iszunk belőle a barátságunkra. Jó?
Klára: Megborzad: Jó... Delejes mosollyal, mint az alvajáró megindul. Egész előre jön. Hirtelen jobbra fordul. Bizonytalan biztossággal kisiet.
Mária: Megkönnyebbülten utána kiált: De jó hideg legyen!
Egy nyugtalan seregély csattog a közelben. Domokos és Benedek elmerülten áthaladnak a szobán. Az asszony ernyedten fekszik. A hold megtelt.
Benedek: Szerény véleményem szerint tehát két külön világ a férfi és a nő. Mert míg a férfi az Élet ihletében jött létre, a nő az Erotikum ihletében fogantatott.
Domokos: Mindez csak fantázia. Édes fiam, valóban nő és valóban férfi még nem is élt a világon.
Benedek: Épp ezért hangsúlyoztam az ihletet, ezt a szörnyű emberi pillanatot, melyben az egész Mindenség: ok és cél fellángol bennünk.
Domokos: Eh, én nem hiszek az ilyen kiváltságos szörnyű emberi pillanatokban, van hím és nőstény és ezzel pont.
Benedek: Igen. De minden nősténység közös burka a legtökéletesebb nő és minden hím közös magva a legtökéletesebb férfi. És ez a burok és ez a mag sugározza szét parancsát a többiekre.
Domokos: Nevet: Mesebeszéd fiam. A világ legkisebb lepkéjébe is a nap jó szándéka szorult.
Benedek: Ingerülten hebeg: Tudom... A szerelem...
Elhaladnak. Szavuk is elhalt. Csak a seregély csattog tovább. Most elhallgat az is. Ám a hold egyre elevenebb és fényesebb.
Klára: Két kezében a limonádés billikomot magasra tartva jön. Arcán delejes a mosoly. Tartása járása vigyázatos. Az asszony elé járul.
Mária: Felriad szunyókálásából: Te vagy? De jó. Halálosan szomjazom. Elveszi a billikomot. Iszik. Mohón, szinte vége nélkül: No, nesze, hagytam egy cseppet neked is. De jó volt. Újra, most már jólesőn elterül.
Klára: Elveszi a billikomot. Megfordul. A holdfény rajta élősködik: halottfehér. Előre jön. Az asztal előtt megáll. Két kézzel lassan szájához emeli a billikomot.
Ebben a pillanatban belekukkant az üres csendbe egy kakukk. Háromszor egymás után kiált: kakukk, kakukk, kakukk.
Klára: Összerázkódik erre a mély váratlan és éles hármas hangra. Megelevenedik. Az asztalra teszi a serleget. Két kézzel megsimítja két halántékát. Összeborzong. Megborzad. Pupillái tágas szemekké nyílnak. Hosszan és mélyen lélegzik. Megéled. Kezeivel lengő, idétlen mozdulatokra képes.
Mária: Szédülten felemelkedik: Görcsösen felsikolt: Te Klára! Mi - volt - ebben... - Visszaesik. Hörög. Hánykolódik. Halálosat jajdul. A háló leng vele. Forró görcsös hehezete, mint párolgó vér folyik belőle. Haldoklik. Még kétszer emelkedve erőlködik. Visszaesik. Tagjait görcsökbe bogozza a kín. A fényes háló forog vele. A merevség enged. Tagjai kinyúlnak. Az egész alak megereszkedik. Puhán, ernyedten elnyúlt, miként ha mélyen aludna. Csak a háló, az ezüstháló leng még a mozdulatlan teher emlékeképp. Az is megállt.
Most minden mozdulatlan.
Klára: Az asszony első sikolyára megfordul. Egy rémeset sikolt. Szemei forognak. Reszket. Iszonyú lendületben remeg. Alig áll a lábán, nyög. Nyöszörög. Visszafordul. Térdre hull. Befogja a füleit. Rögtön utána a szemeit fogja be. Majd újra füleihez kap. Átfonja karjaival fejét. A székre borul. Néma zokogás rázza. Mind lassabban piheg. Szinte elállt a lélegzete.
Most megéled a csend. A kert egy erősödő széllel zsörtölődik. Zörögnek a levelek. Ropognak az ágak, de csak képzeletnyi halkkal, mintha csak a fény lépdelne rajtuk.
A szomszéd szobából tompán kihallatszik egy óra éjféli ütése. Utána csend.
Klára: Tébolyszerű, anyányi panaszkodással rázza a fejét. A halott asszonyra néz: Ejnye... Ejnye... Milyen nehezen aludt el!
Kimerülten sóhajt. Kinyújtózik. Elveti gondját. Kisimult vonásokkal elindul. Teljesen nyugodt. Egy kissé ünnepélyes, mint első anyai tisztsége után a szerelmes asszony. Az ajtóba megy. Egészen felvidul. Kinyújtja karjait. Fényes szemekkel néz. Néz. Majd megadásba hull, mint tegnap délután ugyanitt, ő előtte a halott asszony. Megviselt kis gyerekarca szelíden ragyog, ahogy öntudatlan a halott asszony hangján szólalt meg: Édes uram... Elindul. Elmegy...
Csicsereg a zagyva csend. A hold gyarapszik. Mind fényesebb az éjjel. Szikkadtan hull a harmat. Hallhatóan nő álmában minden, csak a halott asszony hallgatag.
Jani: Belép. Álmatagon körültekint. Látja a fényben fürdő asszonyt. Szeme felcsillan. Óvatosan körülnéz. Lábujjhegyen feléoson. Lélegzetét is visszafojtja, annyira elővette a láz. A háló alá húzódik. Nadrágzsebéből ollót ránt elő. Az asszony lehullt hajából lenyír egy fürtnyit. Mosolyog. Ravasz óvatossággal ismét előrekúszik. Előrejön. A hajfürtöt keblébe rejti. Visszafordul. Nézi az asszonyt. A kert megzörren. Ő ijedt iramodással elrohan.
A fiú szaladó léptei boldogan iramlanak.
István: Kibújik a bokrok közül. Hallja a kavicsot köszörülő rohanást. Kiegyenesedik. Körülnéz. Az asszonyra vet egy csomó virágot. Vár. Közelebb lép. Meghimbálja a hálót: Félek, hogy meghűl édes.
Semmi felelet.
István: Megfogja az asszony kezét. Megcsókolja. Megtántorodik: Mária
Meghallja a saját lesújtó, sejtő ordítását.
Összeszedi magát.
Félve felé hajol.
Megcsókolja a száját.
Elhűlten hátratorpan.
Lázasan leszórja a virágokat. Feje reszketve hajol az asszony szíve felé. Hallgat úgy, hogy hallatszik a szíve dobogása. Panaszosan felordít: Mária!
Lázasan, fejét vesztve, önkívületben, teremtő türelmetlenséggel rázza az asszonyt. Letépi pongyoláját.
Turkáló kezeivel a meztelen testet tapodja.
Remegő ujjai vájnak, de visszapattannak, mint a gumiról, a kihűlt tetemről.
Égnek emelt karokkal, görcsös ujjakkal, hátraperdül.
Értetlenül nézi a himbáló hálót.
Szinte elmosolyodik.
Merev. Archaikusan mosolygó. Szoborszerű.
Hirtelen eget verő ordítással összeroppan. Mária!
A háznép összefut.
Domokos: Totyogó sietséggel: Mi történt?
Benedek: Csendes komolysággal: Mi történt?
István: Elibük támolyog. Szólni nem bír. Rekedt bőgéssel a halottra mutat. Elöl az asztalra roskad.
A bácsi és a fiatalember a halotthoz rohannak. Ott elképedten lesújtva foglalatoskodnak.
Jani: Jobbról az ajtóban megáll. Sötét értetlenséggel bámulja az eseményeket.
Domokos: Előre jön. Tompán: Meghalt!
Benedek: Előre jön. Tompán: Meghalt.
István: Hangtalanul zokog. Megrándul.
Jani: Hülye kétségbeeséssel a halotthoz támolyog. Ott megáll.
Klára: Kétségbeesett hévvel a fájdalomtól eszméletlen férfihoz tipeg. Ott megáll.
Csend.
Domokos: Megdöbbenve motyog: Lehetetlen...
Benedek: Komoran dörmög: Lehetetlen...
Jani: Hangtalanul a földre veti magát. Összeszedi az elszórt rózsákat. Csókolja őket és összemarcangolja arcát és kezeit a töviseivel.
Klára: Profánul csengő hangon, vigasztalólag: István bácsi!
István: Meg se moccan.
Domokos: Fel és alá fut: hihetetlen!
Benedek: Egy áltó helyből nézi a lánykát: Hihetetlen.
Klára: Megérinti a férfi vállait: István bácsi!
István: Zavarosan föltekint.
Klára: Szerelmes, figyelmeztető, és felkínáló hangon: István!
István: Ügyefogyottan szertekémlel.
Klára: Megsimítja az arcát: István!
István: Felhördül. Fejéhez kap. Felugrik: Mi volt ez? Mi történt itt?
Klára: Otthonosan hozzádörgölődik: István... Csillapodj.
István: Két ököllel veri a fejét: Óh, hogy ezt hinni lehet! Hogy ezt el bírom gondolni! Te Isten!
Klára: Védőleg vállára kúszik.
István: Vadul ellöki a lányt. Észre veszi a billikomot: Az ezüst billikom! Hogy kerül ide az ezüst billikom?
Klára: Nyugodtan: Én hoztam benne limonádét Máriának.
Mindannyian feszülten felfigyelnek.
István: Hitetlenül: limonádét Máriának?
Klára: Igen. Ő kért rá. Mária akkor nagyon szomjazott.
Domokos: Mért hoztál épp a nagy serlegben? Ezt nem igen használjuk limonádés pohárnak...
Klára: Naivul: Óh, mert ez a legszebb. Ez az anyám ezüst bilikoma. Nászajándékul hagyta nekem. Ezüst billikom...
Benedek: És megitta a limonádét?
Domokos: Felveszi a serleget. Beletekint: Nem. Még van benne abból a limonádéból.
Benedek: gyorsan kerítsünk csak elő valami állatkát! Nem volt-e méreg abban a billikomban? Kirohan.
István: Felnéz: Méreg?!
Klára: Mit se lát. A férfi előtt áll. Egész lényében annak vak fájdalma ragyog. Érzi, hogy ő ezt a fájdalmat örömre válthatja szerelmével. Tündökölve bámul a férfira.
Benedek: Beront. Karjában egy nyávogó, gyönyörű angóra-macska: Itt egy macska!
Domokos: Hát próbáljuk ki! Közelít a serleggel.
Klára: Megfordul. Megpillantja a macskát és a serleget. Fölsivít: Jaj, Afrodite! A meglepett fiatalember kezéből kikapja a macskát.
A három férfi kíméletlenül körülkeríti.
Klára: Középütt áll. Szoborszerűen áll. Terpedten, a macskát szorosan melléhez szorítva áll.
A három férfi üres szemekkel nézi őket.
Klára: Szomorúan: Mit akartok az én kis cicámtól? Az én drága kis Afroditémtől? Mit akartok?
Domokos: Szelíden: Add ide kisleányom.
Benedek: Mellé lép. Megfogja a macskát: Limonádét adunk a kis cicusnak.
István: Csak nézi őket.
Klára: Vadul ellöki a tanárt. Toporzékol: Mit akartok a cicusomtól? Gyilkosok! Nem adom! Bánthattok. Meg is ölhettek, de a cicuskámat nem adom! Nem! Nem adom!
István: Fáradtan: Talán valami más állatkát keressünk.
Domokos: Gyere barátom. Pihenj le.
Benedek: Összehívom a cselédeket. Elmegy.
István: Bávultan hagyja magát kivezetni.
Nagy csend.
Klára: Megadóan áll. A macskát minden erejével melléhez öleli. Fejét vállára az állathoz hajtja.
Jani: Nyögve feltápászkodik. Döngő léptekkel előre jön. Arca, kezei vértől csurognak. Kezeiben véresek a rózsák. Megpillantja a lányt. A rózsákat földhöz vágja. Karjait a levegőbe lendíti.
Klára: Megfordul: Boglyas haja ziláltan perdül utána.
Jani: Széles lendülettel megtorpan. Zuhogó bőgésbe kezd. Idétlen mozdulatokba éli fájdalmát. Dünnyögve sír, sírván sűrűn liheg. Két alsó karjával egymás után megtörli orrát, véres arcát.
Klára: Elengedi a macskát. Térdre roskad. Részegen felnevet.
- Függöny -