Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 15. szám · / · Szabó Lőrinc: Dunántúli idillek
Szomorú testvéreim, emberek,
ős Róma száműzött gyermekei,
- ne várjatok föltámadást s reményt!
Vonúljatok pogány barlangjaink
mélyébe, koszorús ormok közé,
megőrizni a régi, üldözött
istenek utolsó oltárait,
s átkozzátok a zsoldos Stilicont,
ki, a Caesar szavára, elfogott
barátainkat leölette... Itt
sárkányfogak helyett a butaság
magvaiból kikelt nép most az úr,
most a bozótban kard és tőr leselg,
most veszett farkasok tanyáznak a
faluk alatt, és partjaik között
vonaglanak a megréműlt folyók.
Nunc ad bella trahor... Keserü szél
döngeti az ég rothadt kapuit,
hegyek ülnek atyáink sírjain,
embergyümölcsös erdők sikolyát
kifáradt visszhangok hömpölygetik
szívemre s hullák verdesik a vén
hidakba szétdorongolt fejüket.
Minden hiába... Nem löki a sors
jövőbe a múltat és a jelent,
hiába lelketek hervadt hite
s a szemetekből síró gyűlölet.
Gyöngék vagyunk és földünk hasztalan
próbálja törni zordon kapcsait,
meghalt a nagy Pán, a világ fölé
felnőttek az őrület árnyai
és a diadalmas kereszt fölött
nagy hullámokat ver az éjszaka. -
Nunc ad bella trahor... Tanácsomat
fogadjátok meg és e levelet
égessétek el az oltár tüzén
s ne feledjétek el Rutiliust.
Mire szavam hozzátok érkezik:
piszkos szerzetesek és a zsidó
isten zörgő katonái között
én már Gallia útjait rovom.