Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 15. szám · / · Szabó Lőrinc: Dunántúli idillek

Szabó Lőrinc: Dunántúli idillek
XXXIV.

Miután kitagadlak, miután gonosz
szavak s szemek fúródtak át a levegőn
felém, s a hiúság engem is majd megölt:
a növekedő nappal együtt, a bitang
tervek s a léhaság elől, kiszöktem a
munkás Halál terített asztalaihoz,
a temetőbe. Nem meghalni - (óh, talán
van még, és lesz is fiatal erőm, magas
céljaimat követni!) - nem meghalni, csak
komolyságot tanúlni s megszeretni a
multban s jövőben legnemesebb Senecát.
Már jártam itt, tíz évvel ezelőtt, - szelíd
s ügyetlen kisfiú. - Gyümölcse bíboros
csöppjeit így hullatta akkor is szegény
nagyapám sírjára a meggyfa... Falusi
kövér szelek dagasztották a lombokat
s - emlékszem - vén kutyánk lelkes szemeiben
ilyenkor titkos szigorúság ragyogott...
Most harmatos a hajnal és zsibonganak
húsomban az erek, duzzadó friss öröm
a friss világ, darazsak arany pontjai
szikráznak virágról-virágra. az örök
s ártatlanúl buja természet kap belém:
Légy jó, élj és örülj, - biztat az anyaföld,
A hír a csontoké, - suttog a tört kereszt,
és mint tíz évvel ezelőtt, bennem ma is
régi és új világok lelke működik,
mert az élet arcának ráncai mögött
én tegnap láttam már a holnapit.