Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 15. szám · / · Szabó Lőrinc: Dunántúli idillek
Nem futni, - szép lassan kimenni
az időből, folytatni, napra-nap,
a lassú meghalást: igen, csak ez
jutott nekem, mert én tudom, - (sokan
tudják) - hogy az életben akadály
a lélek és a szellem. Gyötrelem
az öntudatra-ébredés: sehol
se lát célt, melyben hinni érdemes.
Ha nyújtózhatnék, öntudatlanúl,
a fodros füveken, vagy ha paraszt
ekék nyomát követném s egyszerű
emberek közt pihennék, amikor
zsongó méhkas a májusi akác
s a föld szívéig ledobog a Nap
fullasztó gyönyöre, - csak sejtve, és
nem tudva: a világban mennyi Szép
lakik, - óh nem illetnék ajkamat
a céltalanság fájó szavai
és nem érezném, hogy fölösleges
vagyok magamnak is. A köznapi
robot nehéz, de megnyugtat. Nekem
üres a lélek s a test alacsony: soha
nem fogok igazán örülni, mert
antik romok s modern igéretek
között a beteg századok fölé
szivárványhidat építve szavam
hitetlenség szava s gondolatom
a halál csiráival születik.