Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 13. szám

Színi Gyula: Feydau

Alas, poor Yorick!
(Hamlet, ötödik felvonás)

Az elbűvölt, elátkozott Párizsban meghalt egy író, aki után a francia Akadémia nem fogja krokodilus könnyeit hullatni. De talán még az irodalmi kritikusok is habozva fogják tolluk hegyére venni ezt a nevet: Georges Feydeau.

Az "Osztrigás Mici" szerzőjére bizonyára emlékeznek még nálunk többen, akik annak idején Varsányi Irént, Hegedűst és Gált csodálták meg ebben a telivér párizsi bohózatban. "La dame de chez Maxim" volt a darab francia címe. [*] A párizsi Maxim-mulató egyik könnyűvérű hölgye kirándul egy vidéki városba a barátjával, aki nős ember. Véletlen bonyodalom okozza, hogy a férj kénytelen Osztrigás Micit, a mulatóbeli hölgyet mint a saját feleségét szerepeltetni egy előkelő vidéki társaságban. Ebből erednek aztán a bonyolult, őrült helyzetek, amiken a nézők annyira nevettek, hogy könnyeik csordultak ki és az oldalukat fogták. Emlékszem egy idősebb hölgyre - aki nagyon közel volt a szívemhez - és ha olykor eszébe jutottak a nem tegnapi előadás tréfái, a könnyekig tudott még mindig nevetni.

Nem mulatságos jelenet-e például, hogy Osztrigás Mici a maga tűzről pattant kedélyességében nevetés közben a saját combját ütögeti? A vidéki társaság azt hiszi, hogy most ez a divat Párizsban és mindenki megpróbálja a saját combja veregetését. Vagy nem könnyeket sajtol-e ki a szemből, amikor az inas - aki gazdája helyett beugrik doktornak - azt az orvosi tanácsot adja egy betegnek, hogy kössön nagy kapukulcsot a meztelen hátára és menjen körül így ötvenszer a Concorde-téren?

Későbbi darabjaiból is egy-egy fulmináns ötlet nem eszébe jut-e az embernek évek múlva is? Így például a "Mit járkálsz meztelenül?" című darabjában egy férj, aki képviselő, idegeskedik a feleségével, mert őnagysága nagyon lenge ruhában jár odahaza és a képviselő férj egyszerre rémülten mutat az átellenes ablakra: "Nézd, Clémenceau épp velünk szemben lakik és idenéz!"

Az "Osztrigás Mici", a Feydeau első világsikere, nem volt "fehér" darab és a Vígszínház megkapta a magáét, hogy elő merte adni a borsos bohózatot. Valami szinte ördögi szellemesség szikrázott a darabból és a színpadnak olyan ismerete, ami már nem mesterség, hanem: lángész. Csak Sardou - különösen a "Váljunk el"-ben - közelítette meg annyira a humornak ezt a boszorkányos színpadi invencióját, amely a kacagásnak valóságos sortüzeit lobbantja ki a hallgatókból. Feydeau ezzel a darabjával máról-holnap világhírü lett. "Világhírhedt" - javítaná ki valamely szőrszálhasogató.

A "kacagás királya" lett Feydeau és lelkes alattvalóinak áldozatkészségéből paloták és autók tulajdonosa. Vagyonokat szerzett, a darabjaival. ("Champignol malgré lui", "Dindon", "L'Hôtel du Libre-Échange", "Occupe-toi d'Amélie", "Monsieur chasse".) De már akkor, világsikerei közepett hallottam vagy olvastam róla, hogy a pénz egyáltalán nem teszi boldoggá. Már akkor azt suttogták róla, hogy Feydeau az az ember, aki autója és palotája méhében azon töpreng: érdemes-e élni és nem volna-e jobb valami mérgezett tűvel felpukkantani azt a színes vagy szürke szappanbuborékot, amit életnek nevezünk?

Később, mikor Párizsban személyesen érdeklődtem Feydeau iránt, egyik francia író ismerősöm így jellemezte őt: "l'ermite du rire". A kacagás királyából a kacagás remetéje lett. Feydeau, a nagy mulattató, a kacagás viharainak fölényes igazgatója röstellte, hogy mint ember oly savanyú, oly kétségbeesett volt, mint a legrosszabb emésztésű gyomorbajos és talán ezért: alig ment emberek közé. Hisz megjelenése csak csalódást kelthetett volna. Az emberek azt hitték, hogy ha Feydeauval beszélnek, legalább is egy viccet visznek haza, amin egy hétig lehet nevetni. És Feydeau talán nem akarta kiábrándítani a derék, lelkes embereket, nem akarta lesújtani őket a maga keserűnél keserűbb életfilozófiájával, nem akarta lehűteni őket a melankóliája hideg zuhanyával, tehát inkább elkerülte őket. Párizs legszomorúbb, legmagánosabb, legvigasztalhatatlanabb embere Feydeau lehetett.

Kevéssel a világháború előtt írta két legnagyobb remekművét. Az egyiket "Mit járkálsz meztelenül?" címmel [*] elő is adták egy fővárosi színházban, nagy, bár nem frenetikus sikerrel. A másik az "On purge bébé" című [*] darabja, amelyre hiába hívtam föl egy-két színigazgató figyelmét: elrémültek attól a gondolattól, hogy a színpadjukon - egy valóságos "pot de chambre-t" szerepeltessenek.

Az olvasó ezek után tisztában lehet azzal hogy Feydeau előtt miért maradt örökre zárva a francia Akadémia kapuja. Pedig a párizsi Institut néha enged szigorú elveiből és például tagjai közé fogadta Maurice Donnayt, aki kabaré-költő korában zöld frakkban gúnyolta ki színpadról az akadémikusokat. Azzal a jól irányzott "pot de nuit"-vel, amely a közönség viharos hahotája közepett nyílt színen törik el, Feydeau nem törhette be az Akadémia vaskapuját.

Meg vagyok azonban győződve róla, hogy Feydeau nem emiatt volt búskomor. Átengedte De Flers-nek és Caillavet-nek a dicsőséget, hogy a "Zöld frakk" című darabjukban leszaggassák az Institut történelmi drapériáját. Egyébként De Flers Róbert grófot, aki ilyen csúffá tette az Akadémiát, épp a minap avatták föl a negyven halhatatlan közé.

A "halhatatlanság"-ról nagyon lekicsinylő fogalma lehetett Feydeaunak. Még arra se törekedett, hogy műveit könyvalakban adja ki, pedig kiváló és tekintélyes kritikusai Moličre-rel is összemérték. Az "Illustration" című ismert folyóirat színházi mellékletein adták közre műveit, helyesebben ezeknek teljes "rendezői példányát". Feydeau egy vesszőt sem javított ezeken a különben gondos és hajszálnyilag pontos, de nem a nyomdának, hanem a színpadi rendezőnek szánt kéziratain.

Feydeau humora mély forrásból merített: a valóságos életből. A "Mit járkálsz meztelenül?" a házasélet lappangó szatírája és ugyanilyen szatíra bujkál az "On purge bébé" (A babynak hashajtót adnak) című darabjában, ami valóságos "symphonia domestica", de annak a torz visszája, fonákja. Keserűsége szinte oly mély, mint a Strindbergé. Talán keserűbb is, mert már nem tartja érdemesnek, hogy lázadozzék, mint Strindberg, hanem csak kacag, kacag...

Lehet, hogy kritikus elmék, akik ezeket a sorokat olvassák, túlzottnak tartják, hogy ilyen nagyra értékelem Feydeaut. És én magam is igyekszem ellenőrizni magamat: nem ültem-e föl a Feydeau tréfás vakmerőségének, hogy egy "vase de nuit"-t szerepeltet polgárilag megengedhető módon? Vannak tárgyak, fogalmak, amikről rendszerint nem beszélünk és amiknek puszta emlegetése is bizonyos körülmények közt viharos hahotát kelt. Nem vicc az ilyesmivel derültséget támasztani. Vicc ellenben az, hogyan lehet az ilyen ellenállhatatlan derültséget keltő tárgyat a színpadra hozni. Feydeau darabjában a francia hadvezetőség pályázatot hirdet a maga céljainak legmegfelelőbb közszükségleti edényre és a darab egyik szereplője, a komoly pályázók közé tartozik, törhetetlen porcelánjával, amely azonban épp a válságos pillanatban, a hadvezetőség kiküldöttjének szeme láttára törik szét darabokra.

Ezzel a jelenttel - amelyet csak halványan körvonalaztam - rá akarok mutatni a Feydeau fölényes színpadi invenciójára, amely úgyszólván nem ismer lehetetlenséget. Egyébként nem ezen az ötleten van a darab súlypontja. Feydeau a mindennapi élet legszürkébb jeleneteiből, közönséges perpatvaraiból, legunalmasabb családi mozzanataiból csiholja ki azt az isteni szikrát, amit humornak nevezünk. Ő a fölséges bohóc, aki az élet megdöbbentőn szürke és egyhangú érthetetlenségét a kacagás csengő aranypénzévé változtatja. És hiszem, hogy Feydeau igazi megértéséhez kell az a pesszimizmus, amely a korral és tapasztalattal jár. Filozófus bohóc, amilyennek Hugo Viktor szerette képzelni "A nevető ember" Ursusát.

Ha Feydeau-ról elgondolkodom, hogy neki juttassam-e a bohózat csörgősipkás pálmáját, eszembe jut, hogy Párizsban a béke negyven éve alatt a bohózat mesterei úgyszólván egymás sarkát tiporták. Labiche, Bisson, Hennequin, Paul Gavault, Courteline, Gandillot, Xanrof, csak találomra sorolom föl neveiket és nem tudom, nem hagytam-e ki még kiválóbbakat. Csak véletlenül jut eszembe a nálunk teljesen ismeretlen Mouézy-Éon, akinek "Tire au flanc" című katonai bohózata néhány ezerszer ment Párizsban és mindig ugyanabban a kis Déjazet-színházban játszották, hol éveken át más darab nem is kerülhetett színre.

Mi ez? A bohózat írók plejádja miért épp a párizsi égen ragyog? Azt a bizonyos altikai sót miért épp Párizs örökölte? Micsoda pontja a kesze-kusza, furcsa kozmosznak ez a Párizs, hogy a humor ott oly bőven és természetesen ragyog, mint nálunk a csillagok? És a háború véres orgiáiból magára ébredező Párizs mikor találja meg újra a régi hangját, amely Feydeau kacagásával szökött a legmagasabbra a vidám ég felé? És micsoda jelenség ez a szegény Feydeau, a humor legmélyebb és legcsillogóbb képviselője, aki 59 éves korára elhervad, elpusztul a maga gyógyíthatatlan mélakórságában?... Egy darab múlt, egy darab Párizs omlott össze benne.

...Ó, szegény Yorick! Fogom, nézem boltos koponyádat... "Hová lettek gúnyjaid, bakugrásaid, dalaid? villámló élceid, melyek az egész asztalt hahotára fakaszták? Egy sincs már belőlük, hogy kimajmolnád saját öltözőjébe s mondjad neki: fesse bár magát ujjnyi vastagon, erre jut az arca, eredj, kacagtasd meg vele..."

Az angol költőnél szebben úgyse tudnálak elsiratni, szegény Yorick!

 

[*] * Első párizsi előadása 1899-ben a Théâtre des Nouveautés-ben volt.

[*] * "Mais n'te proméne donc pas toute nue!" címmel 1911-ben a Thâtre Feminában került színre.

[*] Színre került 1910-ben a Théâtre des Nouveautés-ben.