Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 13. szám
Darabonth Károly nem mozdult ki szobájából estig, szünet nélkül föl s alá mérve lépteivel annak padlóját. Mindössze öccse kocsijának kigördültekor állt meg hosszan, szemközt az utca ablakkal arcán komor tűnődéssel. No várj csak! - mormogta magában. De e szavak rejtette fenyegetés éppen nem felelt meg az agyában tolakvó s kóválygó gondolatoknak.
Feladlak úr kíséretéből visszatérő nők már csak újra az egyenletes s kimért lépések dobbanásait hallották az öreg úr szobájából. Istenem! mi lesz ebből? - sóhajtott föl kétségbeesve Feladlak úr anyja, míg a másik kettő szipákolva s könnyeit szárítgatva rázogatta hozzá fejét. De e szavak rejtette aggodalom sem felelt meg teljességgel annak, mit siralmakon s rémületen át, az a bizonyos asszonyi ösztön sugallott. Az pedig valami titkos s ravasz reménységet vett ki az öreg úr szűnni nem akaró sétája neszeiből.
Hisz kétségtelen, hogy Feladlak úr szinte tündöklő volt ifjúi önérzetében, önbizalmában s férfias vasakaratában, megsértve s megalázva nagybátyja durvaságától édesanyjával együtt, úgy hogy bármely anya büszke lehetett volna rá, még az esetben is, ha sejtelme sincs, hogy fia, némileg túlzott s oktalan érzékenységével, mely huszonnégy órával hamarabb késztette távozásra, soha nem cselekedett eszélyesebben. Hogy, mintegy hadvezérként, okos meghátrálással győzött ellenén. Hogy, mintegy a hízelgő búcsúszavak egész özönével sem nyert volna meg nagyobb előnyére egy lelket, mint, hogy búcsúzatlan hagyta ottan. Hogy mintegy jobban meg nem tiporhatott s kaparinthatott volna meg magának egy öreg, nyűglődő s elhagyott szívet, a nagybátyjáét.
Darabonth Károlyt szó szerint megtörte öccse elutazása. Azelőtt is egyetlen állt e fiú szenvedélye hátterében, mint holmi néma lelkiismeret. Most lelkifurdalásnak lépett a színre. Hisz ha hálátlannak, ha kapzsinak, ha arcátlannak találhatta volna valaha. De csak ellenkezőjeként tudta mindenkor s ezúttal sem viselkedett másként, mint gyermek, kinek anyját bántották s mint férfi, kinek joggal esik zokon, ha kiűzik, mint egy rossz cselédet. Megelőzte inkább. Nem ostoba. Rég vehette észre, hogy útban van.
Ezeket érezte s gondolta az öreg úr óráról-órára kifejezettebben sétája alatt öccséről s mellette magát, idétlen vágyaival egy gyereklány iránt, majdnem afféle vén elvetemültnek.
Ekkor megszólalt az örök titokzatosság szózata is az öreg úr lelkében. Isten megtorolja a paráznaságot. Nem alapított családot. Ám adhatott volna a gondviselés sajátjául is különbet, mint e fiú, ki még véréből való vér is, hogy reves szenvedélyeknek adja át magát?
Így vádoltatott Darabonth Károly óráról-órára lesújtóbban sétája alatt önnön lelkétől. És a föléledt érzelmek lekókadtak s a zülledő erkölcs fölmagasodott. És a száműzőbe került férfiindulatok helyén kenetes, szülői érzetek sarjadtak az öreg úr szívében.
És ez a kedélyállapot napról-napra mindinkább hatalmat vett az öreg úron. Ha pedig addig is, attól fogva mindinkább kerülte az emberek társaságát. Elintézte velük a legszükségesebbet s ezenkívül csak a templomba járt ki hazulról, hol az áhítat egész vakká s süketté tette minden körüllevő iránt, vagy jószágán időzött, hol még legjobban érezte magát fái s szőlőtői közt, nagyokat bámulva a lankadt őszi verőfénybe.
Nem volt most már igazán senkije az öreg úrnak. Övéit utálta, e kapzsi, áska s méltóságos kotlókat, szinte gyomra émelyedett, ha karicsálni hallotta valamelyikük s legkivált nővérét. A szomszéd nőket nem kereste meg többé s Mike Pállal is csak rövid adj isten, fogadj istent cserélt, ha találkoztak s azzal igyekeztek mindketten dolgukra.
Hiszen ami azt illeti, Mike Pálon sem honolt különb hangulat az italos évadot követőleg. Ilyenkor ő sem érezte másként lelkét holmi sírboltnál s szintén egyéb kísértetektől népesnek azt, semmint élte egyetlen nagy érzelmétől, minél az "egyetlen" jelző nem is volt egészen jogos. Mert meglehet, hogy Mike Pálnak gyöngébb perceiben mindig egyetlen szerelmének emléke járt haza, csakhogy úgy volt, hogy esténként nem mindig ugyanaz. Vagyis Mike Pálnak több ily egyetlen szerelme volt. Mit is szépítgetni! Mike Pál nemcsak korhely, hanem csélcsap is volt s erkölcseiben sem a legszilárdabb, hozzá számítva némi rokkantságát is mindennemű kicsapongásaitól. Miért lehetetlenítne ez azért jó s fogékony szívet s tömérdek megbánhatnékot? Sőt!
Szóval az öreg úréval egyidejűleg a jó barátja lelke is valóságos temetővé alakult, miben csak úgy nyüzsgött a sok gyászos s undorító kísértet. Szégyen rémei gyötörték legcsekélyebb bolondságai miatt is, miket az italos évadban elkövetett s ezúttal kivált a csapszékbeli szátyárkodásért s elérzékenyüléséért egyenest falba jött verni fejét. Azért tehát elsősorban az öreg úr s a másik két jelenlevővel való összebotlástól irtózott, de általában is került ő is minden emberi társaságot, afféle tűhegyeknek érezve az emberi tekinteteket s hangokat, mik csupa eleven horzsolást érintenek lelkén. Többnyire bezárkózva gunnyasztott szobájában s ez évadot legtalálóbban keservesnek nevezhetni az italos s szorgos közt, mik immár, saját megállapításaként is állandósulva váltották föl egymást életében s a végletekben.
Nos, az öreg úrra nézve kiállhatatlanná lett mindenki. Kivétel ebben egész különösképp csak öccse volt.
Mert ami gyöngédség s szeretet csak találtatott az öreg úrban, az évek s vívódásokból, az most, mintha mind öccse iránt kezdett volna dagadozni. Mondom egyetlen vágyának maradt, ha még egyszer magához ölelhetné s megbékülten megcsókolhatná őt, sőt ami sérelmet s fájót fojtogatott magában az öreg úr, még azt is mintegy öccsének szánta egy meghitt, csöndes beszélgetés vallomásaiban. Vallomásokban, mikben őszintén szerepelne ama bizonyos kései virágok félreértett mendemondája. Más szóval megtagadottan s megmásítottan. Védőbeszédül, új meséül, mások kitalálta régi meséről.
Ez volt minden vágya az öreg úrnak. De, ami már úgy tűnt, minden vágya végzetében volt, ha ezt is megvalósíthatta volna tíz sorral, egy levélben: öcskös, megbántottalak, belátom, de anyádék okai, visszavárlak! - hát ehelyett belül érzékeny kiengesztelődési jeleneteket eszelgetett ki s kívül mutatta a hajthatatlan gőgöt, az öreg úr.
Na de, ha az öreg úr nem is írt öccsének, annál több tudósítást kapott az Pestre édesanyjától.
Ám, ha Feladlak úr érdeklődve s figyelmesen olvasta át a sorokat, évődni, úgytetszett, nem sokat évődik rajtuk. Különben is teljes gőzzel akart nekifeküdni utolsó szigorlatainak, mik mellett magánmunkái s tanítványai is elfoglalták. Valóban úgy robotolt, mintha komolyan édesanyja gyámolítására is készülne, holott ennek lehetősége alig fordult meg eszében.
A hazai levelek tartalma pedig következőként alakult.
"Nagybátyád úgy veszem ki, kissé megbánta komiszságát, különösen irántad, de még nem engesztelődött ki egészen. Hozzánk nem szól, de még nem volt azóta odaát. Pedig azt hittük, hogy most már biztosan azokhoz az utolsó népséghez fog pártolni. De szerencsére nem. Hiszen tudnivaló volt, hogy előbb-utóbb rájön, mennyire megfeledkezett magáról."
Körülbelül ez volt az első értesítések kivonata. Aztán:
"Nagybátyád kérdezte máma Zsuzsától: írtál-e már haza? És mit írsz? De aztán nekem azt mondta, durván: nincs velem beszélni valója s tudni sem akar rólad, hálátlan gazfickó! Drága fiam, azért neked nem szabad ezt zokon venned, egy olyan vén trotytól, mint ő. Ő mégis nagybátyád, meg kell gondolnod és ki kell békülnöd vele. Mit szólnának az emberek?!"
Feladlak úrnak kacaghatnékja jött e levél olvasásakor. Erre kapta:
"Nyanyóka beteg. Már azóta mindig gyöngébb az ijedtségtől meg a bánattól, mikor elmentél. Nem is csoda. Köszvénye bántja s már járni se bír. Írj neki külön is fiam. Úgy örül akkor. Mindig emleget. És írj kedvesem bátyádnak is. Én a tegnap azt mondtam neki, hogy te kérdezted leveledben, haragszik-e még rád? És hogy fáj neked, hogy összevesztetek és te is megbántad nagyon hirtelenkedésed s szeretnéd, ha semmi sem történt volna köztetek. Csak engem védtél. Tehát ne hagyj hazugságban őelőtte kisfiam és írjál így nekem, vagy egyenesen bátyusodnak."
Feladlak őr ravaszul kuncogva hunyorgatott magában erre, a női, az anyai fortélyokon. Ezután jött:
"Nyanyóka nagyon rosszul lett ma este. Istenem, kétségbe vagyok esve miatta. Ott volt nagybátyád is velem ágyánál. Nyanyóka azt mondta neki: Károly, gondolj az Istenre és ne hagyd el ezeket az árvákat! És gondolj állásodra és ne hozd a házamba azokat az utolsókat, ha behunyom a szemem. Csókold meg húgodat. Ne ejtsd kétségbe ezt a szegény asszonyt!
Én nagyon sírtam és bátyád megcsókolt és mondta: ne féljek! hiszen neki nem is volt szándékában soha azt a békát elvenni, csak mi találtuk ki. Tehát mi kibékültünk már, csak még te vagy hátra. De hát igaza van, hogy ő csak nem fog öregember létére megkérni téged. Ezt neked kell tenned aranyom, ahogy én mondottam, hogyan. De most már ne halogasd az írást. Vagy még jobb volna, ha szakíthatnál néhány napot és hazajöhetnél. Nyanyóka szeretne látni, mindig fél, hogy meghal. Isten mentsen! még gondolatától is. De ő fél és mindig beszél rólad és ügyvédileg is biztosítani akar valamit számodra és ebbe nagybátyád is belement, sőt még helyeselte. Ne késs fiacskám!"
Hanem e levéllel csaknem egyidejűleg érkezett Feladlak úrnak egy sürgöny.
"Nyanyóka halálán, utazz azonnal."
Erre Feladlak úr csomagolt s utazott. És az állomáson, mikor megérkezett, nagybátyja várta őt. Feketében volt már s kalapja mellett gyászfátyol. Nyanyóka már meghalt. Feladlak úr pedig kezet csókolt s nagybátyja megölelte s megcsókolta őt.
Az előzőleg közöttük történtekről szó sem esett, hagyták a feledésnek. Útközben, az állomástól hazáig, kizárólag nyanyókáról beszélgettek a kocsiban. Nyolcvanban járt, de utolsó percéig csodálatos volt szellemi s testi ereje. Munkás, rendes életet élt. Nem a mostani asszonyok közül való volt, kik sohasem fognak megérni akkora időt ily frissességben. A világ romlik.
Hisz ezt így szokás mondani talán az ember kezdete óta. Akik vitathatnák, vagy nincsenek már, vagy még nincsenek.
De ekként végződött a viszály Darabonth Károly s Feladlak úr között.
*
Temetés után Feladlak úr azt nyilatkoztatta ki övéinek, hogy nem maradhat semeddig sem, munkái sürgetik, azonnal vonatra ül, vissza. Kétnapi tartózkodást mégis kicsikartak tőle.
E napok egyike üresen s házi tereferék közt telt el estig. Akkor Feladlak úr egy kis szellőzésre határozta magát a városban. Kószált hát egyet, néhány ismerőssel beszélgetett, aztán jött meglehetős unottan hazafelé.
Hát épp, amint kinyitná utcaajtójuk, a sarki boltocska felől Kuvik nagysámot veszi észre, egy vállkendőben, hazaszaladva az utcán keresztül. Erre Feladlak úr visszalépett a járdára s körülnézve, fejével s kezeivel is intett a kislánynak és csak azután emelte meg kalapját is üdvözlésére.
Kuvik nagysám megállt s biccentett az üdvözlésre, de az integetést figyelmen kívül hagyta s nem közelgett. Lehet, hogy félt, észreveszik valahonnan, vagy rátartiságból. Így aztán Feladlak úr közeledett hozzá.
Ott az út közepén nem is beszélgethettek sokat, azért Feladlak úr a harmadik szónál rá is tért, hol lehetne találkozniuk zavartalan?
- Hol lehetne találkoznunk? - így mondta. - Talán később, a kertben. Kijöhet?
- Hát most is találkoztunk! - válaszolt Kuvik nagysám együgyűen.
Feladlak úr fölfortyant rá magában. Végre is utálatossá válik ez örökös női tettetés, mely inkább az ostobát színleli, semhogy elértse, miképp ő nem találkozni, hanem találkát akar s csaknem kiszaladt száján: ugyan mit kukoricázik Kuvik nagysám! De meggondolta.
- Tudja mit? - szólt, az alkalmatlanul borús és szeles eget vizsgálva. - Találjon ki valamit otthon s mondjuk egy óra múlva várni fogom a pallónál s kisétálunk a fasorba, ott alig járnak most.
- Hova gondol? Arról szó sem lehet! Miket is nem talál ki maga! - felelt nyugodtan Kuvik nagysám, mire most már Feladlak úr csakugyan megmérgesedett.
- És diákokkal lehet akármikor járkálnia? - mondta bizonyos zokos s csípős nyomatékkal.
- Nem akármikor és nem a fasorban, hanem csak nappal és a városban. Ezt magával is megtehette, ha magának tetszenék! - felelt Kuvik nagysám szintén nem egészen célzat s szemrehányás nélkül. Csakhogy itt meg Feladlak úr hivatkozhatott jogos méltatlankodással nagybátyjára s meg is kezdte, majdnem durván csapva föl hangját.
- De hát mit akar?! Hiszen...
- Én? Semmit sem! - előzte Kuvik nagysám meg a magyarázatot s az ártatlan hanglejtésből épp eleget, sőt mindent megérthetett Feladlak úr. Szóval, hogy Kuvik nagysám semmit sem akar többé.
Ugyanekkor egy közeli kapu csapódott be, végigdörögve az utcán s erre Kuvik nagysám hirtelen bólintva szaporán, majd szaladvást tűnt el rácskertelésük mögött, ott hagyva Feladlak urat elbámulva a megcsalattatás tehetetlen, elegyes, keserves s növekvő dühe közepett. "Közönséges lotyó!" - mormogta magában s Kuvik nagysám viselkedése okául abban állapodott meg, hogy nyilván azóta más foglalta el helyét kegyeiben. És egész este, különösen a lefekvés és elalvás között az ágyban, csupa nemtelen s vad bosszú-gondolatokat forgatott fejében Feladlak úr a hűtlen ellen.
Nos, odaát a szomszédban, talán épp ezzel egy időben tűnt föl Angyalossinénak, hogy leánya, aznap este, az újabban szokottnál is kevesebbet csacsog, annál többet mélázik. Aztán, míg azelőtt alig tudta őt ágyba kergetni az olvasmányok mellől, most szokatlan korán lesz álmossá s lefekszik. És a paplan alatt is szokatlanul csöndes, legfeljebb forgolódik olykor, sőt gyanús neszeket hallat.
- Mi lelt máma téged? - emelte meg kíváncsian lánya ágyához lépve annak takarója csücskét.
És akkor Angyalossiné észrevette, hogy Kuvik nagysám sír.
Hanem Angyalossi is a szobában volt s így Angyalossiné, lévén valamelyes sejtelmei a pityergés okáról, jobbnak látta nem bolygatni meg az ügyet férje előtt s szó nélkül visszahajtotta a paplant Kuvik nagysámra. Csak mikor Angyalossi is nyugodni tért, állt oda újra az ágyhoz.
- Ugye, már odavagy, hogy hazajött? - kezdte Kuvik nagysámnak. - Hogy hogy tudta ez a nyakigláb annyira elcsavarni a fejed, csak azt nem értem. Már találkoztatok ugye?
- Hagyjon engem békén! - fordult Kuvik nagysám durcásan a falnak. Hiszen tudta már mi következik: intelmek, intelmek, intelmek és oktatás, oktatás, oktatás. Mire számítsz? Feleségül köllesz te annak? Na éppen. Aztán tisztességes lányoknak nem tudom, hogy szokás lenne anyjuk tudta nélkül tenni a szépet s a városban nem ismerni meg őket, stb., stb., stb.
Bizonyos meglepetésére azonban Kuvik nagysámnak anyja ezúttal így szólt:
- Hiszen nekem nincs kifogásom ellene, ha idejön, csakhogy nem a hátam mögött, hanem szemem előtt bolonduljatok egymásért, ha egyszer mondod, hogy a sarkad után jár mindig. Az ő dolga aztán, mit szól az a vén hóbori bátyja, aki most megint a templomba szentült egészen, bocsássa Isten meg a bűnöm, hogy így beszélek.
Különös pedig, hogy azelőtt Angyalossiné még sem így, sem amúgy nem akart tudni Feladlak úrról s legbecézőbb neve volt előtte: az az égi meszelő! míg Darabonth Károlyé változatlanul: az a kedves ember!
*
Másnap, véletlen, igen szép nap lett. Aranyos, halvány, szomorkás vénasszony nyár. Jogos részük a nagymosoda nadrágos nénikéi is ki akarták belőle venni, mielőtt véglegesen téli székhelyükre vonultak volna vissza magába a boltba és ott lebzseltek a járdára, a főtér vadgesztenyéi alá hordott székeiken.
Szakasztott ezt cselekedték néhány épülettel odább a főtér toprongyos csavargói, ugyancsak egy áruda előtt, minek cégéréül: Bor, Sör, Pálinka és Mindennemű Szeszes Italok felirat ékeskedett. Mindössze e derék emberek megelégedtek a bolt kőküszöbével s a kirakatok aljával, mintegy a magassági szinttel is elismerve és jelképezve a különbséget a városi polgár s a piaci polgár között.
Nos, e kedvező idő, Angyalossi Gáspárt is elcsalta hazulról, ki most már mind szélesebb körben újította fel ismeretségeit. De azért az eredeti sorrendet betartotta. Vagyis hazulról legelőbb a kis utcabeli csapszékben tett látogatást s most már nem húzódozott egy-két pohárka papramorgótól sem. Ezúttal is bekebelezett kettőt s azzal odább állt.
Csöndesen szemlélgetve ballagott a főtér felé, néhány hatost csörgetve nadrágzsebében s minden kimondott szándék nélkül. Tehát csakis a véletlen vihette a piacnak arra az oldalára, amelyiken a nagymosoda tanyázott. Ezt a társaságot azonban miért, miért nem, mindig utálta Angyalossi és ezúttal is kelletlen volt a sok fürkész szem előtt elhaladnia, azért is inkább betért a közbeeső szesz-nagyárudába, egy-két barátságos szóra annak tulajdonosával, ki régi ismerőse volt szintén. Annak idején üzleti s más útjai közben naponta beugrott hozzá egy-két kupicára. Szóval jó vendége volt hajdan s jobb vendége is.
Mert hisz ugye, ez nem egy, már kik ebben a szakmában is jártasak a megkülönböztetések körül. Ugyanis jó vendég, inkább anyagi jelentőségű, míg a jobb vendég erkölcsi inkább. Jó vendég lehet egy csirkefogó is, míg jobb vendég lehet rossz vendég is, sőt ahelyütt rendesen az is volt, aki inkább fitymált, mint költött. De helyesebb talán egy másik osztályozás, az ülő vendég s az álló vendég. Ülő vendég mindenféle csőcselék s parasztnép, mely odatelepszik az áruda szurtos és terítetlen asztalai köré falatozni és koccingatni, hagyma, túró, füstölt hal, rongy és guba bűzt keverve a mindennemű szeszes italok illatába. Álló vendég ezzel szemben csak a kármentő előtt hajtja le köpécéit s rendszerint tisztességesebb társadalmi osztályok tagja, vagy afféle átmeneti alak a kettő között. Afféle félvilági, a derék polgár s a züllött nincstelenek között, körülbelül, mint Angyalossi Gáspár volt akkoriban.
Az italok kalmára minden esetre kitüntetőleg fogadta Angyalossi Gáspárt s kezet szorítottak.
- Töltsek egy kis szilvát? - kérdezte aztán egy kis eszmecsere után nyájasan.
- Köszönöm, nem szabad innom, orvosom megtiltotta, csak épp benéztem - szabadkozott Angyalossi.
- Na, egy pohárka is ártana?
- Na, hát egy pohárkával! - egyezett belé Angyalossi és tovább beszélgettek, többnyire a múltakról.
- Na, még eggyel!
- Na, hát még eggyel, nem bánom, aztán megyek - ment bele Angyalossi s azzal tovább társalogtak.
- Talán még eggyel?
- Nem, elég lesz! Na, különben, isten neki!
Így ment, vagy hét pohárkáig.
De hajh! míg valaha Angyalossi Gáspár egy-két-kilenc pohárkával is beszedett, hogy meg sem kottyant, meg sem tetszett, most már a harmadiknál is körösztbe kezdett tekinteni egy kissé s a kilencediknél igen botolni a fogaiban a nyelve. Na, még egy utolsóval! Ördög vigye hát!
Na, mikor ezt lehajtotta Angyalossi Gáspár a többi után, hát már csaknem lángot vetettek két arcán a vörös foltok, míg homloka, álla s halántéki annál hidegebben s nedvesebben fehérlettek, kezeivel együtt, miket úgy érzett, mintha vékony jégkesztyűt viselne rajtuk. De ez az érzés nem volt kellemetlen. A pálinka után, valahogy furcsán felfújta pofaizmait Angyalossi, akár az elhízott boltoséit akarná kicsúfolni, aztán összecsücsörített szájjal, tűvékony sugárban fújta ki a levegőt két archólyagjából, mely szisszenve illant ki börtönéből. Azzal barátságosan búcsút vett a kalmártól.
A bolt kívülső küszöbén aztán megállt kissé, élvezve a napsugarak odacirógató langyát.
És most hová? Azért jött be, mert nem akart a nagymosoda előtt elhaladni. Hát nem csodálatos, hogy most meg, kijövet épp a nagymosoda felé kívánkozott indulni. S már engedett is kívánalmának. Igaz, hogy ez is csak olyan általános irány volt megint további sétájában, de azért, mert közben lábai, minduntalan apróbb mellékirányokba vitték Angyalossi Gáspárt.
*
Darabonth Károly és Feladlak úr aznap szintén a városban jártak, de nem annyira a szép idő miatt, mint néhány temetési számlát kiegyenlíteni. Sőt az öreg úr inkább kívánt volna akár egy csúf égiháborút is, mintsem hogy hazamenet ott találja a nagymosodát teljes számban a szabadban, hol el kellett haladniuk. Útirányt már nem lehetett változtatni feltűnés nélkül s kikerülhetetlen volt meg nem állniuk, ha egy percre is a gyülekezetnél.
Úgy közelgettek, nyugodtan s komolyan, mint két jó barát, vagy mint apa a fiával. Aztán a nagymosoda előtt tényleg megálltak s fogadták a részvétnyilatkozatokat azoktól, kik még azt nem tették meg.
Többek közt ott volt Mike Pál is, legszélről ülve egy széken. az öreg úr melléje állt s nem fogadta el a széket, mellyel a néhai jegyző kínálta meg, mint főnökét, készségesen fölugorva. Az öreg úr azt mondta, úgyis tüstént dolgukra mennek.
És valóban, az öreg úr egész viselkedésén a mihamarabb való mehetnék fejeződött ki. Tekintete nyugtalan, vonásainak mintha elernyedtek volna rugói, hogy bármire érdeklődővé alakuljanak s füleinek kelletlen volt a társaság minden szava. Rejtett célzásokat orrontott még abban is, ha valaki a szép időt dicsérte előtte s megszólítás mindig összerezzentette kissé bensőjében.
Így volt már az öreg úr rég az emberekkel, régiekkel s újakkal egyébként, mindenikben csak gúnyori s áska ellenséget vélve. Egyetlen, Mike Pálhoz maradt még csupán némi bizalma.
De épp ennél a kelletlen érzésénél fogva tartotta jónak maradnia ezúttal valameddig a társaságnál, tessék-lássék kedvéért, hogy szökésnek ne vegyék rögtöni távozását. Máskor ilyen tekintetekre ügyet sem vetett volna, míg most, minden második gondolata az volt, mehet-e már? vesztegeljen-e még egy kicsit?
Nos, épp mikor már eléglette az öreg úr a tanyázást s indulni akart, akkor vette észre Angyalossit, kifelé imbolyogni s arra felé tartani a szeszárudából. Ezt a sátáni roncsot, e minden balságának gonosz szellemét.
Az öreg úrban valami szörnyen rossz érzés markolt. De megint, épp ennél fogva tetszett úgy neki, mintha most már nem szabad indulnia, míg Angyalossi tova nem tűnik, nehogy azt higgye a társaság, miatta iszkol el. Talán még el is sápadt kissé az öreg úr s Mike Pál hozzá szóló beszédéből csak az értelmetlen s kapcsolattalan szavakat hallotta, gépien bólingatva rájuk. Tekintetét pedig nem tudta merre hordozza, vagy mire akassza. Sőt testtartásában is valami természetesetlent talált egyszerre. Angyalossi pedig már ott jött közvetlen a társaság előtt.
- Alázatos szolgája tanácsos úr! - köszönt érces zengzettel, elvonulóban. - Jónapot kívánok erdész úr!
Az öreg úr úgy tett, mintha minden érdeklődését a Mike beszéde kötné le, holott eredetileg egyszerűen viszonozni akarta Angyalossi köszöntését, épp a felötlés elkerülése végett. Ellenben Mike Pál kapta oda fejét sajátos s szokott riadtságával, mint mindannyiszor, ha nevét hallotta. Ámbár talán ő is színészkedett kissé, hogy nem volna egész tisztában az ismerős kiléte felől, amint udvariasan megbillentette neki kalapját.
Ám Angyalossi Gáspár már megállt ugyanakkor s kissé kihúzta magát.
- Alászolgálja, mondom a tanácsos úrnak, de nem is veszi észre a szegény embert már, itt az urak közt!
Erre Darabont Károly is fölnézett s mintha hirtelen jóvá akarná tenni szórakozottságát, ha csak az kell, kétszer is gondolta.
- Jónapot! jónapot! - és azzal újra Mike Pálhoz fordult, mintegy beszédje folytatását várva.
- Ej, ej! Minek méltóztatik már annyira kevélynek lenni. Minek az tanácsos úr! - kezdett további szemtelenkedésbe Angyalossi - Hiszen nem akarok én a tanácsos úrra tolakodni, vagy kölcsön kérni. Én mondom alászolgája és tanácsos úr, hogy jónapot te kutya vagy eb és készek vagyunk. De minek úgy tenni, mintha nem látná a szegény embert, ha már otthon, a lakásomban meg méltóztat ismerni? Hiszen tudom, hogy a lakásom, nem is az én lakásom, hanem a feleségem őnagyságáé, sőt még a feleségem őnagysága sem az enyém, hanem azé, aki akarja. Minek is volna egy ilyen rongyos, koszos, nyavalyás legénynek egy olyan nagysága? Tiszta fényűzés. Ha az enyém volna, ki is adnám bérbe. Parancsolná talán valaki az urak közül őnagyságát? Nagyon szívesen! Mert hiszen, tudom én egész jól azt, hogy a tanácsos úr sem azért jött néha át azelőtt a szomszédba, mintha velem akarna barátkozni, egy ilyen senkipéterrel, hanem a feleségem őnagyságához. De azt csak nem mondhatja, hogy én nem vagyok jó férje feleségem őnagyságának és nem tágítottam el mindjárt hazunnan, ha megszimatoltam, hogy a tanácsos úr át akar jönni egy kicsit, mert már nézdegéli a kerítést az udvaráról. Éppeg azért esik egy kicsikét zokon nekem, hogy itt rám sem fittyent, mikor köszönök. Hát minek? No mindegy! Mostanában vettem észre, mintha orrolni méltóztatna ránk valamiért. No mindegy! Majd megméltóztatik békélni megint.
Mindezt Angyalossi Gáspár oly mulatságos alázattal mondotta s mozdulatokkal kísérte, hogy az első meglepetésben szinte eszébe sem jutott valakinek ellene tenni valamit. Darabonth Károly pedig úgy érezte, valami növényfélévé válik, mely gyökeret ereszt állóhelyén, él, de magától nem mozdulhat, miközben ronda férgek kúsznak életére s öntudata bomlottan vergődik, mint a szél paskolta levelek. Most hangzott először a társaságból valakitől.
- Takarodjék innen! El kell vitetni. Részeg disznó! Nincs itt rendőr? Micsoda szemtelenség? - hangzott most már több oldalról. - Kotródjék!
- Kérem, kérem! - álmélkodott Angyalossi ördögi szelídséggel. - Hiszen nem bántok én senkit. Nem csinálok én semmi botrányt. Minek rendőr? Megyek én utamra magamtól is, kérem, kérem, bocsánat! Csak köszöntem a tanácsos úrnak és föl akartam bátorítani a tanácsos urat, hogy miattam sose feszélyezze magát és kerülje ki a családomat is. Hiszen én nem látok, nem hallok, én nem vagyok ottan, én nem állok útjában! Dehogy állok! Csupán...
Itt Angyalossinak mintha egyszerre eszébe ötlött volna valami, más arca lett lassan, más hangot is vett s egy lépést előre is tett.
- Csupán egyet akarok mondani tanácsos úr! A feleségem őnagysága bármikor rendelkezésére áll. De a lányom, tanácsos úr, csiba! A kislányom, tanácsos úr, ne piszka!
Angyalossi ennél mutatóujját is fölemelte s talán még közelebb is lépett volna az öreg úrhoz, de akkor egyszerre fölugrott helyéről Mike Pál s vállon ragadva Angyalossit ellódította. Angyalossi nagyot penderült s csaknem a járda széléig s csaknem négykézláb esett.
- Hordja el magát, arcátlan, pimasz!
- Nanana erdész úr! Hiszen megyek én! - kapkodott levegő után, de különben nem zökkenve ki nyájasságából Angyalossi. - Csak nem akar egy ilyen nyomorékkal verekedni? Engem csak könnyű fölborítani egy gyereknek is, láthatja. Azelőtt talán, nem mondom, ha visszalököm...
Szerencsére előkerült egy rendőr a közelből s az aztán a felhívásra elvezette Angyalossit, nagyokat ordítva rá a rendzavarásért, míg Angyalossi, tökéletes béketűréssel továbbvitele közben, hol hátra a társaságnak, hol kísérőjének beszélt.
- Ejnye már Miska bácsi, nem vagyok én menyasszony, minek fog karon. Úgyis megyek én, magamtól is. Minek kiabál úgy? Nem vagyok én süket. Isten önökkel uraim! Alázatos szolgája, tanácsos úr. Sose haragudjanak. Nahát ne lökdössön maga is Miska bácsi. Inkább fizetek egy korty nerángast.
*
Hát a nagymosoda szerfölött föl volt háborodva volt nagyfőnökének bántalmán s összevissza szónokolt bilincsről, tömlöcről, sőt bitóról az Angyalossihoz hasonló gonosztevők számára. Bár a közben összevillanó szemek egyebekről is tanúskodtak, mint a fölháborodás.
De Darabonth Károlyra minden olybá hatott csak, mint valami lázkörnyékezettnek látomása forognék körüle. Szinte maga sem tudta, mint vett búcsút a társaságtól s távolodik onnan egy mellette hadonászó egyénnek, kiből mint a víz a csorgóból, ömlik a szó. Ez a jegyző volt. Kíséretét nem szükségelte Darabonth Károly, de el sem utasíthatta, noha, amennyire egyáltalán képes volt még kifejezett érzésre is, hát nem kívánta, hogy éppen e kényes ügyek s botrányok hőse tüntessen mellette rokonszenvével.
Különben Mike Pál is fölállt szintén s Feladlak úrhoz szegődve követték az öreg urat, míg a nagymosodaiak körülbelül olyan tekinteteket váltottak egymással utánuk, mintha a jegyző után az erdészgyakornokot afféle megfelelő második foltnak minősítenék a zsákon.
Mike Pál komor s ingerült volt, ami kivételszámba ment nála. Állkapcsai vaskos rugók gyanánt mozogtak fülcimpái táján s hallgatott. Végre mégis megszólalt.
- Nem tudom miért, de mikor hasonlónak vagyok tanúja, mi imént történt itt, nem tudok szabadulni a hiedelem kényszerétől, hogy fölöttünk az üres eget valóban a hitregék és imakönyvek szörnyű hatalmasságai s udvartartása népesítik be. Hogy valóban kiszabatott mindannyiunk életútja, de énünkbe épp ellentétes vágyak oltottak, mégis, ha eltérünk a kiméretett iránytól, bűnhődnünk kell. Holott akár értelmünkhöz, akár érzéseinkhez fordulunk tanácsért, egyik sem tájékoztat semmi helyes s nem helyes felől, úgyszintén lelkiismeretünk sem s ha egyáltalán valamit mindkettő csak a fájdalmakat közvetíti pontosan számunkra. Nem tudok szabadulni attól a rettenetes szorongástól, hogy mint egy csomó nyomorú bogár egy dobozba zárva, úgy nyüzsgünk itten, egy vásott s roppant gyermek játékszereiként, kinek mulatság kínjaink s késztet, bizgat, hogy aztán ha másüvé mászunk a kénye-kedve szánta útról, ránk koppintson. És hogy annál inkább tetéződjék ínségünk, még el is tudjuk hitetni magunkkal, hogy joggal lakolunk, ha lakolunk és az igazságosság, sőt a jóság színeivel mázoljuk a könyörtelen, vagy közönyös bálvány arcát s leborulván fohászuk szorongattatásaink közt... Itt egy ember, egy élet, mely nem ismert csak kötelességet, maga s másokkal szemben s nem sínylett egyebet egy kezecske cirógatásánál homlokán, jutalomkoszorúként, a szerelmet, a szerettetést, akárha áltatását is. Nem mindegy az? S akkor ezért, a legjogosabb, úgy szólva legelemibb vágyért, mint valami aljas ballépésért kell bűnhődnie, akkor, amikor már teljesülne. Egy gazember által. Hát, nem a gonoszszándékú végzett eszközének tűnik csupán ez az ember, Angyalossi? Hogy is lehetett ez az ember nemzője oly bájos gyermeknek? E gyermeknek, ki talán szennyes környezete dacára százszor ártatlanabb holmi födhetetlen szülőjű, okos s gőgös félszüzeknél.
- Mna! - hmgetett ekkor egész váratlan közbe Feladlak úr.
Feladlak úr, ki eddig szótlan s szórakozottan ballagott Mike Pál oldalán, nem érdekelvén s izgatván őt az üres egeknek címzett bölcselkedés. Mikor azonban annak nyilvánvaló célzata lett, Feladlak úrba egyszerre érthetetlen bosszúság szökött, sőt aztán, Kuvik nagysám említésénél, talán holmi álnok bosszúvágy-féle is, mi önkéntelen kibökette torkából a hmgetést.
- Hogyan? Hogy érted ezt? ámult el rá Mike s minthogy Feladlak úrtól felelet helyett mindössze egy nyakrándítást kapott, tovább firtatta. - Talán csak nem akarod azt állítani, hogy ezt a gyermeket is annyira megmételyezte volna környezete? mert hisz akkor, mondhatom neked, hogy az ártatlanság legföljebb ábránd, legalább amennyire én tisztes családok lányait ismerem s hogy ismerem-e? Nem hiszem, hogy nem épp eléggé! Vagy nem gondolsz talán egyenest testi érintetlenségre az ártatlanság alatt s vonod azt kétségbe, felülve mindenféle pimasz mendemondának?
Feladlak úr erre sem nyilatkozott még, de valami már a nyelvén volt.
- Nézd, ne feszegessük ezt a tárgyat - szólt végre Mikére, bizonyos fölény magasából, akár egy lecspelő diákra.
E hang pedig éppúgy megbántotta Mike Pált személyi hiúságában, mint a benne foglalt éretlenség s csökönyösség általános igazságérzetében. Másnak vélte Feladlak urat. Ily selejtes nézetek laknának hát e derék s nyugodt fickóban is?
- Csodálkozom rajtad igazán - szólt -, hogy magad is hitelt vagy képes adni afféle alávaló rágalmaknak, mik így szoktak kezdődni: "azt mondják", "azt hallottam". De kitől? És az kitől? Álljon elibém valaki és állítsa, hogy ő hozzá fért e lánykához! Helyes, ilyesmitől tilt a férfias tapintat. De a sugdolózástól már nem. Hát nem rondább aztán ez? Én nem! - így szól egyik -, hanem más, mások. Például te is tudod, de te nem! Nemde? Épp így a következő: ő szintén nem! de mások. Tessék hát, mondj nekem valakit! - tüzelt Mike Pál, akár egy védőügyvéd.
- Hát, ha éppen tudni akarod - kezdte Feladlak úr bizonyos kevély gúnyorral, de vontatottan, még tétovázva magában, szóljon-e?
- Nos, kicsoda? tessék! - türelmetlenkedett bele Mike.
- Hát én is! - jelentette ki erre nyomatékkal Feladlak úr. Sőt mintha keveslené galádságát, még ezzel is megtoldotta. - És ahogy én is, bizonnyal mások is. Most már tudod!
Mike Pál egész paffá lett. E fickó egyáltalán nem hatott rá olyasvalakiül, kinek egy percig is kételkednie jött szavában s e tényre Mike Pál úgy kiesett minden tudományából, még önérzetéből, sőt közérzetéből is, úgy kifordult, mindenestül, akár egy kényelmes kocsiból az út sarába. Szinte alig tudott magához tápászkodni.
- Ez más! - révedezett. - Ez esetben... hm!... Azért mégis, csodálom... Hm!... Hallatlan!...
Feladlak úr nem beszélt többet. Mike Pál pedig, mielőtt valami érdemleges válaszra szedhette volna össze gondolatait, már ott voltak a Darabonth-ház előtt, beérve az előttük haladókat s a kis társaság rövid búcsúval elválva, Mike Pál már ott ballagott egyedül, hazafelé.
Ott ballagott Mike Pál, egyedül s arcán s tagjártatásán is elég híven fejeződött ki kedélyállapota, melyre talán a "megsemmisült" megjelölés lett volna legtalálóbb. Igen, Mike Pálnak az iménti kis értesülés úgyszólván elvette kedvét még a gondolatoktól is. Gondolataitól, mik mint valami barbártól szétugrasztott tudósok kezdtek lassan visszatéregetni ülésükbe s megkezdeni szokott vitájukat.
Lásd, jámbor bölcselkedő, ki vagy?! Lásd, mélyek mélyein szemlélődő, mint fest a valódi való mocska?! Lásd, képzelt vétkek együgyű bűnözője, ki erkölcsök fölött, túl jón és rosszan hiszed magad, mint csinálják aggálytalan s tettre termett ifjoncok?! Helyes! most eszedbe ötlik, meg kellett volna leckéztetned: öcsém, bocsáss meg, nem a legdicsőbb férfitulajdon nőknél való sikerünk kifecsegni, kivált egy lány felől. Helyes! De ami fölháborít ez aljasságon, egész érdektelen s mentes bizonyos hiúsági bántalmaktól? Egészen, óh megértések megértője? Akkor miért esett alá egyszerre becsében egy kis bájos fruska is előtted, kit afféle szentecskeként dédelgettél? Önzetlen barát! Nem gondolsz-e kissé már arra is, hogy nem okosabb lett volna magadnak is előbb a lakásodra csalogatnod a kis csibét s aztán úgy szavalnod más nyakába feleségül. Hisz még nem késő, mit tesz, hogy tizedkézből is jutsz hozzá, a kasszakisasszonyok szerelméhez képest, nem gondolod-e nagy titkon? Lásd, feslett tivornyász, hogy kell megszégyenülnöd unokaöcsikék példáján?! De talán még ráárverezhetsz, ha bizalmasan besúgnád a nagybácsinak az ügyet, kötelességedül tartva óvni a baráti becsületet és menteni a polgári erényt. Menteni a név és vagyon tisztességét a szennytől. A könnyelmű aggét és családjáét. Ohó! Kinek is menteni?
Nos, Mike Pál, e gondolatig érkezve vásott s keserű elmélkedései közben, itt valóban megdöbbent magában. Vajon csak a véletlen kottyantotta ki neki Feladlak úrból a kislánnyal való üzelmeit. Neki, Darabonth Károly fogadatlan házassági ügynökének, önzetlen, nevetséges kerítőjének? Tudatosan tette volna ezt Feladlak úr? Vagy csak az ösztöne munkája volt? Nyilván nem több.
Mike Pál lakásajtója előtt állott már. Keze a kilincsen, de ott állt még jó ideig, anélkül hogy benyitott volna s elméje, mint valami megkavart pocsolya látományát, tüntette eléje az élet zűrzavarát. Ügyefogyottakat rettent vissza a mocsok, életre termettek tudják, hogy csak a külszín fénye a fontos - gondolta magában Mike Pál s szájába egyszerre nyál gyűlt, de ahelyett, hogy kiköpte volna, nyelt inkább egyet, mintha belső undorát már úgy sem bírná megtetézni semmi rondasággal.
*
Titok, még ártalmatlanabb fajta kifecsegését is, mindig afféle kelletlen, macskanyavalyaszerű állapot követi a kedélyben.
Feladlak úr is évődött némileg magában, ha Mikén át nagybátyja fülébe jutna vallomása. Mérgelődött magára s még elutazása után, Pesten is eszébe jutott a dolog. De aztán nagybátyja levelei megnyugtatták, semmi mást, mint őszinte szeretet olvasván ki azokból. Mint ahogy igaza is volt ebben Feladlak úrnak.
Az öreg úr számára talán öccse maradt még az egyetlen, kihez gyöngédet érzett az életben. Az öreg úr másként teljesen a közönyös búskomorság tüneteit mutatta. Hanyagolni kezdte a szövetkezetet, birtokát, hű csak kismiséihez s újságjához maradt. Az öreg úr lelkében, úgy látszott, végleg elhervasztotta azokat a bizonyos kései virágokat az őszi dér, szirmaikat elhordták a hideg szelek, gyökereit kimosták a szürke esők, köd szállt föléjük s hírük-hamvuk sem találja már a tél kietlen, halálos hava.
(Folyt köv.)