Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 13. szám
És a halál lefordította az emberiség életfáklyáját. A gondolat, melyért megszámlálhatatlan milliók lelkei szálltak alá a Hadeszbe - nem változott át zengő dallá, hogy hirdesse az új életet: az ajkak, melyek nem hűltek ki egészen, még most is reszketnek az izgalomtól, fátyolos tekintetek idegenkedéssel révedeznek és a visszaemlékezések kráterei égő szenvedélyek tüzes láváját lövellik fel.
A háború elfogta a szeretet melegét - és amit szentnek hittünk, amiben vakon bíztunk: a kultúra a csalódások imbolygó lidércfényévé változott.
Még ma sem öntudatos az a kataklizma, melyen gondolat- és erkölcsvilágunk tönkrement. Könnyes arccal tekintünk vissza a tegnapra - most már biztosan tudjuk: a tegnapi hajnalhasadásra, a tudomány és szépségek reneszánszára, mely itt üdévé és virulóvá tette a lelkeket. Dante mondja: "
Az impresszionizmus bukása mindenütt már rég megpecsételt dolog és a vad elméletek dzsungelében a művészi izgalmak foszforeszkáló, rőt fellángolása vakítja meg a lelkeket. A nyugtalanság szembeszökő. Párizsban, Münchenben, Berlinben, Budapesten egy-egy újabb kiállítást, újabb és újabb robbanás dübörgése kísér. A múlt nagy stílus egységeit, hagyományait, mint kártékony maradványokat szeretnék elpusztítani a föld színéről. A törekvés hangos és félreismerhetetlen, hogy óvakodni kell a remekművektől és a tempós, egyenletes fejlődésnek semmi jogosultsága nincs többé. A türelmetlen, a megfontolatlan, mindenáron való szakítás hajlandósága a tegnappal, a becsmérlés, a tekintélyek azonnali eltüntetése, ismeretlenségek erőszakos felbukkanása, új szertartások, rítusok bevonulása a művészet templomaiba: aggodalomban és kétségben tartja mindazokat, akiknek mindennapos szükséglete a művészet.
Dacára ezen forradalmi jelenségeknek, nem hiszem, hogy mindez a későbbi nagy kataklizmák, társadalmi és legösszetettebb politikai és gazdasági erők bomlásának előrevetett képe lett volna: azonban egészen bizonyos, hogy minden jele felismerhető annak, hogy a
A függöny szétnyílt és a nagy világdráma ouvertureje, a baljóslatú belgrádi távirat elröppent.
A szerepek ebben a pillanatban megváltoznak és mindenkinek más foglalkozást jelöl ki a sors. Lassanként egymás után leteszik a szerszámot: a fejmunkás a tollat, az iparos a kalapácsot és gyalut, a földműves az ásót-kapát - a művész az ecsetet és vésőt.
A háború tikkasztóan forró lehelletét mindenki beszívja.
Nem vigasztaló, talán még lesújtóbb, hogy a letargikus fáradtság ma az egész világ kóros állapota lett.
Sokan gondolták és én ma is hiszem, hogy a nagy mérkőzések, a háború kiszámíthatatlan változatai tárgyi és érzelmi gazdagodást jelentenek a művészetre Az események mindenkit magával sodortak, a nemzeteknek népvándorlásszerű özönlése a frontokra, az emberfeletti küzdelmek, a nagyszerű hőstettek, a leírhatatlan szenvedések - szóval a háború epikai nagysága oly lelki telítettséget és meghatottságot élesztett, hogy várhattuk, mintegy a végszóra megjelenni a háború Homerjét és Danteját.
Ám, akik járták a háború tüzes szekerén a Golgoták kifogyhatatlan stációit - még eddig nem adtak a rémület és nagyság eposzaiból, a romba dőlés irgalmatlan végzetességéből.
A Beszkidek kemény kontúrjai, a Viszlok füzesei, a Dunajec romantikus tájai, Galícia hullámzó síksága, Doberdo rémületei - előkulisszák piros embervérrel telerajzolt vitézi ábrákkal - Dante poklának szceneriái, fül- és szemtanúi.
Mindebből mindeddig a fájdalom panaszos, távolba vesző líráján kívül egyebet alig hallottunk.
Nem lehet itt a reneszánsz mestereire való visszaemlékezést kikerülni, akiknek élete, művészete összeolvadt hazájuk sorsával, tehát nem egyszer a harci zajjal. E nagyszerű korszak nemcsak a folytonos háborúskodás tűzében áll, nemcsak az üldözések, zaklatások, gyilkosságok szakadatlan láncolata - de egyszersmind a szellemek megújhodása. Gondoljunk a reneszánsz magaslatain Michelangelóra, Lionardora, Benvenuto Cellinire, kiknek életében a harci bölcsődal, mely soha el nem ül. Állandó hadilábon állnak a korral, a sorssal és önmagukkal. Életük csupa lázas érverés, mely ezer veszélyt rejt magában. Az oligarchák, az apró zsarnokok - vért szagláló tigrisek, kiknek szeszélye és közelsége mindent, csak a biztonság érzetét nem kelti fel.
Michelangelo megerősíti Florenc falait a köztársaságnak, majd szökik, Leonardo a Sforzák szolgálatában hadigépeket konstruál és El Moro herceg bukásával elmenekül, Benvenuto Cellini egyik kezében állandóan tőrt szorongat.
Mi az ő véleményük a háborúról?
E nagy mesternek háborús képei valamint a sienai freskók, Ucello képei és annyi számtalan idevonatkozó remekmű a képzelőerő alkotásai épp úgy, mint a későbbi századokban a pathosz nem egy csodálatos remekmű keletkezését inspirálta.
Nálunk Madarász és Székely művészetére kell itt rámutatnunk.
Eljön a mai nagy kor halhatatlanjainak ideje is: eposzi versek, márványok és képek ábrázolásai -
Mit lehet a forradalomról és kommunizmusról a művészettel kapcsolatban mondani? Hála Isten nem volt sok idejük. Láttunk feltolakodókat, kiket nem eléggé vagy nagyon is jól ismertünk, az elszánt kalandoroknak itt is szerepük volt, akárcsak a politikában. Kisebb károkon kívül - tartott tovább a fejlődés felfüggesztése, megakadása. És ma, midőn még mindig lehetetlen a kultúrszerencsétlenségek nagyságát a maga egészében leltározni:
Önálló független berendezkedés útján vagyunk - de egyszersmind teljesen magunkra utalva.
Teendőink tehát egész fontosságukban, nagyszerűségükben előttünk állnak - és ez nem más, mint:
Magyarország történelme, sajnos igen nagy részt, a folytonos hadjáratokban találja meg tükörképét. Kultúrtradíciónk nem állandó, a gótika, a reneszánsz stb. idetévedt fénysugarai hajtják fakadásra a művészet néhány színdús virágját. Kupeczky, Mányoky nevei egyedülállók, nincs összefüggésük vagy nagyon csekély a későbbi korszakokkal.
A 19. század szellemi evolúciója azonban oly fényes volt, melyhez hasonlót történelmünk egyáltalán nem mutathat fel. Természetesen az a hajtóerő, melyre támaszkodtunk - nem volt teljesen nemzeti. Annyira átfogó volt mozgalmunk, hogy a nyugati kultúra majdnem összes tényezőit segítségül kellett hívnunk. Először a germán, majd a francia szellem érezteti befolyását a festészetben: München, Düsseldorf, Párizs. "Csak az idegen népek művészetével való
A Don tövéből nem hoztunk szobrokat, galériákat, iskolákat, tudományos intézményeket: de látó szemeket és megértő készséget. Ám senkinek sem lehet kifogása az ellen, hogy a gót ízlés áttörte Magyarország határait és létre hozta a lébényi, kassai és budai Mátyás-templomot, és hogy az olasz reneszánsz ízlésnek köszönhetjük a corvinákat. Midőn Napóleon ágyúival végig sepert Németországon, Goethe nem tagadta meg a francia kultúrát. Munkácsyt nehéz elképzelni Rembrandt nélkül, Grecot, Tintoretto és Tiziano nélkül, az olasz reneszánszt Hellasz nélkül és a görög művészetet Egyiptom nélkül. A reneszánsz minden nemzetnél saját faji ereje szerint alakul át - és mindegyiknél friss és más... Nem elég, hogy valaki tehetséggel a Hortobágyon szülessen, mert úgy a faji mint az egyéni kvalitások kiélésének kulturális feltételei vannak, ugyanis: át kell menni a nagy művészi világnézetek tisztító tüzén.
De vajon mi határozhatná meg az idegen kultúra élvezetének mennyiségét, hogy a faji erő csorbítatlan mutathassa teremtőképességét? Azt hiszem kultúrcenzúrára, kultúrvesztegzárra senki sem gondol A faji sajátosság, mely a legnagyobb érték, amit egy nemzet reprezentálhat - csak akkor volna veszélyben, ha nem lenne bennünk átalakító képesség és alkotó erő. Ám a magyar faj: rugalmas, fiatal, tettre kész, izzó temperamentummal, színes képzelő erővel és kritikai képességgel megáldva: oly kvalitások, melyek nagy szellemi munkálatokra képesítik és megóvják a hétköznapi értékek összetévesztésétől és az utánzás olcsó sikereitől.
Az idegen kultúrában rejlő és átalakított energiáknál, mint hangsúlyoztuk,
A nemzetek geográfiai elhelyezkedése, a nap ragyogása, a tengerek közelsége, a vegetáció bujasága vagy mostohasága közel vihetnek azon titkos tüzekhez, melyek a hideg, kiszámított agymunkák és forró elképzelések betekinthetetlen rejtelmességéhez egy sugarat gyújtanak. Az észak ibseni hűvössége és komorsága, a dél érzéki szenvedélyessége, a kelet felgyújtott képzelő ereje határozzák meg a faj művészetének melegségét, báját, lüktetését vagy keménységét. A fajban rejlő sajátságos lélekformáló erők gyökerei képesek a miliőt, melyből táplálkoznak teljességgel kihasználni. És egy faj művészetének igazi megértésére csak saját hazájában találhat. A reneszánsz Olaszországban a leghatalmasabb és legérthetőbb, a gótika Franciaországban, a Piramisok Egyiptomban. És mit kereshet egy lekopírozott florenzi loggia Norvégiában, a tromsői faház Palermóban, kínai pagoda a londoni Cytiben, egy Buddha-templom Párizsban? kuriózumok. Egy korinthusi kapitelt se lett volna szabad elvinni Görögországból.
Valóban Ibsen csak norvég, Tizian csak velencei, Voltaire csak francia, Tolsztoj csak orosz, Velázquez csak spanyol, Rembrandt csak hollandus lehetett. Mit szóljunk a házi- és iparművészetről, mely mint a földből kiemelt virág, azonnal elhervad, ha máshova próbáljuk átültetni. A barbár utánzás szándékával átvett idegen művészi formák és gondolatok csak a múzeumokban elraktározva, mint különlegességek tengethetik tovább életüket.
A rasz ereje mindenekfelett álló: a legkifejezőbb, a legegységesebb és legerőteljesebb. Az állatvilágban is csak a rasz értékes: a buldog halálig védi gazdáját, az agár szinte repül, a vizslának kitűnő szimatja van - a bastard azonban idomíthatatlan és megmarja saját gazdáját.
A fajiság elhomályosításáról az idegen kultúra érdekében, a fajerő és az idegen kultúra jogának egymás rovására való kijátszásáról nem lehet szó. Például szolgálhat itt Románia, hol az ízlés nem egyéb rosszul ellesett felszínes utánérzésnél, a városok, középületek rossz francia kulisszák.
Ahogy ma a civilizáció egyensúlya áll:
*
Midőn majdnem minden szép és nemes eliramlott tőlünk és kietlen hétköznapi életre vagyunk ítélve, midőn a távoli látóhatáron a boldogabb jövő pirkadását oly sóvárogva kutatjuk: egyetlen-egy gondolatban kell mindenkinek a közösséget megtalálni: a magyar kultúra megmentésében: soha sem volt az emberiség gesztusa a rombolás szolgálatában oly félelmes önmagával szemben, mint most. Oly tökéletes pusztítást vittünk véghez, melyhez képest a barbárok rémtettei ártatlan dilettantizmusok. Meghazudtoltuk a több ezeréves kultúrát és a kultúra legnagyszerűbb vívmányát: a gondolat és lelkiismeret szabadság lehetőségét. Végre a tömeggyilkosságban kifáradva
_A tisztogatás és újraépítés munkája nehéz: a halottrablók, sakálok és hiénák ezrei nyüzsögnek körülöttünk. Bátorság.
*
Hangtalan méltósággal hömpölyög tova a nagy Duna a szürke Gellérthegy lábai alatt. Habjai visszatükrözték a pusztító tatárhordákat, a mohácsi leventék gyászos futását, a török félholdat és a szovjet véreskezű hóhérait, látták benn magukat Nagy Lajos kopjái, a törökverő Hunyadi és Mátyás király győzelmes lobogói! És ma a Lánchíd csodás ívei, a két part templomainak kettős keresztje fürödnek habjai között. Örömünk és fájdalmunk tükre, vértanúink álmait dajkáló szép folyó - erős hitem, hogy ismét egy nagy és boldog Magyarország virágzó tájait fogja öntözni.
[+]