Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 12. szám · / · Figyelő
Szobotka Imre az egyetlen magyar festő, aki fejlődése során egész az absztrakt, programszerű kubizmusig is eljutott, hogy abból kiindulva kísérelje meg új út keresését. 1910-ben került ki Párizsba és ott ismerkedett meg az egészen fiatal, alig néhány éves festői mozgalommal, amelynek célja volt Cézanne örökét következetesen továbbfejleszteni: rendet, konstrukciót mutatni meg a külvilágban és szuggerálni a teret a formák felépítésében. És 1910 körül már odáig fejlődött ez a probléma, hogy a fejlődés válaszútra állította munkásait. Kiküszöböltek már a képből mindent, ami a valóságnak csak esetleges vagy szubjektív, tehát nem lényeges eleme. Elmaradt a tárgyak színes külseje és e külső változatossága, elmaradt minden érzéki szépség és minden hangulati elem. Objektív térszemléletet akartak kifejezni, semmi többet. Mindebben el is mentek addig a határig, ameddig a tárgyak megadott formája megengedte az absztrahálást. A részletek eltorzultak és pőrére vetkőztek, hogy megláttassák az egész organizmusát, de az egész még hasonlított mintaképére: a természetre.
Szobotka az első párizsi évek alatt teljesen magába élte ezt a kifejlődött, de utolsó szavát még ki nem mondott kubizmust. Átvette, mert az ő törekvései is hasonló irányban mentek és mert érezte, hogy benne a piktúra legfontosabb problémájának fog mélyére szállni. Biztos tehetsége azonban az odaadások első mámorában is megőriztette vele látásának függetlenségét. Nem megismert teória neki a kubizmus, hanem akkori énjével azonosuló élmény. Kép- és térszerkesztése természetesen azonos a többi kubistáéval, de a problémák megoldása már az első években is önálló erejű. Feltűnő képeiben, ellentétben legtöbb kubistával, a színek élénksége és lényeges kifejező szerepe. A kubistáknál általában kevés szín szerepel, az is tompa, szürke és fakó. Egyezményes jelek bizonyos kiterjedési irányok jelölésére Szobotka képein zseniálisan van felhasználva és a kubista problémának szolgálatába állítva az élénk kontrasztszínek mozgató: közelítő és távolító ereje. A színeknek ez a térkifejező alkalmazása kissé talán áttöri az absztraktul szerkesztő kubizmus elveit, de végeredményben igen hathatósan segíti a probléma szuggerálását. És ez a fontos. De hamar megérezte a művész, hogy módszere rikoltó tarkaságra vezet és óvatos lett. Mert bármily erős legyen is érzéke a színharmónia iránt, a kubista kép színeit színharmónia és dekoratív hatás szempontjából rendezni nem szabad, a probléma megoldását kockáztatná vele. Kevesebb és diszkrétebb színhez folyamodik és bebizonyítja, hogy azokkal is eléri ugyanazt az eredményt.
Eközben, a háború kitöréséig, Picasso és a kubizmusnak többi kutatója megtette a további, logikailag következetes utat a kubista probléma elvi tisztaságú megoldása felé. A természet formáinak utolsó emléke is eltűnt, a többi esetlegesség után az anyag éreztetése is elmaradt a képből. A formák téri viszonylatai maradtak és a kubista festészet egy misztikus, metafizikai geometriává alakult. Szobotkát azonban ettől a végső, kockázatos úttól visszatartották erősen reális piktori készségei. Kezdte érezni, hogy a kubizmus bár nagyon fontos probléma, amelynek megoldása nélkül tovább menni nem lehet, de csak egy probléma, amely mellett a festészet többi követelő feladatait sem szabad elmellőzni. Szobotka útja elvált a kubista iskolától és egy realisztikus, szintetikus kísérlet felé hajolt. Jöttek a háború és az internálás évei: a zárt élet nagy elmélyülésekre adott alkalmat. A képek még nagyon absztraktak, de már nincs bennük az a nyugalmas higgadtság. Forrongóak és nyugtalanok. Fest egy sorozat illusztrációt Claudelnek egy misztériumához: kubisztikus felépítésben, expresszionisztikus szenvedéllyel.
Azután kezdődik egy érdekes folyamat. Ha a kubizmus lényegét az egészen absztrakt architektonitásban határozzuk meg, akkor így kellene mondanunk: módszeres, megfontolt visszavonulás a kubizmusból. De ha nem a módszert nézzük, hanem a probléma magját, akkor így: a kubizmus eredményeinek realizálása. Az út, amelyet ebben a folyamatban végigjár Szobotka művészete, nem a fordítottja annak, amelyet a naturalizmusból a kubizmus felé haladtában megtett. Akkor sorban hullajtotta el a természet külső gazdagságait, hogy tisztán láthassa az ösvényt egy igazság felé. Most visszajön, hogy a megtalált igazság fényénél járva be az ismert utakat, újra felszedegesse, ami akkor még idegen kolonc volt. Megtanulta, hogy a konstrukció és a térbeliség az, ami a természetbe az emberi lélek egységét beleviszi, de ezek semmivel sem rekesztik ki az élet eleven változatosságát. És fest tájképeket, amelyek absztraktak, hogy szuggerálják a kiegyensúlyozott rendet, amellyé a művész lelke rendezi a világot, de reálisak is, hogy ragyogjon a világ húsa-vére. Az akt: formák harmonikus szervezete de puha, rugalmas test és eleven izomzat, térben kiterjedő, felépített organizmus, de a szín és fény látomása is. De az érzéki formának és a lelki formának egymást nem zavaró és egymásnak ellent nem mondó szintézise nem mindig sikerül még Szobotkának, éppen a probléma nehézségei és újsága miatt. Sokszor egyenetlenek a képek: például: színszerű, foltszerű háttérből emelkedik a plasztikus, téri hatású akt. Vagy: valamelyik piktori mellékprobléma, szín- és fényeloszlás, előtérbe kerül és elnyomja a főfeladatot. Igaz, hogy Szobotka feladata igen nehéz: óvni kell magát egyrészt a kubizmus sematizmusától, másrészt a naturalizmus mechanikus reprodukáló voltáról. Két látszólagos ellentét között kell megtalálnia az egyensúlyt. Ha ezt megtalálja, erre biztosíték kitűnő tehetsége, még egy dolog lesz hátra: elérni azt, ami az egész új piktúrából hiányzik még és ami fő feltétele a művészet megújhodásának: hogy aktív, vallásos tartalommal telítődjék meg a kép