Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 12. szám · / · Tersánszky J. Jenő: Rosz szomszédok
Az öreg úr, mikor az utcán voltak, mindössze a haszontalan időveszteség miatt vakkantott egy szitkot, aztán szótlan s gondolataiba emelkedve ballagott öccse oldalán, legfeljebb magában köhingetve olykor. A szitok volt mintegy utolsó csattanása a lelkén kerekedett viharnak s így a gondolatok is holmi oszló s kergetőző felhőkhöz hasonlítottak, valamint az ismétlődő khmgetések is egy távolodó vész morajgásainak feleltek meg.
Kétségtelen, hogy az öreg úr közérzetét meglehetősen feldúlta a kis mulatozás, minek rossz gúzsából csak most kezdett lassan szabadulni erélye s szelleme.
Legelsőbb is önmagára támadt dühösen. Micsoda pipogyaság volt egyáltalán beleugornia ily rendetlenkedésbe! Egy csapszékbe ülnie, egy részeg alak, meg egy kalandor társaságában! Hova fog még aljasodni áldatlan szenvedélye miatt?
Ekkor khmgette az elsőt magában.
Követőleg mindjárt Mike Pál ellen fordult haragja. Miért is nem intette le menten erélyesen, már példázgatása elején?
Erre másodikat khmgetett.
De aztán, egy settenkedő gondolat, mit sohasem volt elég erős végig gondolni, kissé meghunyászította az öreg urat. Meghazudtolhatott volna-e valamit, miről egyetlen barátjának nagyon is sok tudomása volt? És gúnyosan, vagy léhán szólt-e az arról? Nem volt ezt jó tovább feszegetni.
Hát legott Angyalossira iránylott egész gyűlölete. Miért kell tűrnie mindenütt útjában e gazember ványadt pofáját? Minek nem állt föl tüstént, mikor oda mert szemtelenkedni? Vette aminek akarta volna!
Itt harmadikszor khmgetett.
De a soha végig nem gondolt gondolat megint csak jelentkezett. Akivel nem ülök egy asztalhoz, háza, családja azért beváljon barátságomnak? Ez tehát lefokozta kevéssé az öreg úr indulatát.
Más áldozat pedig nem volt már mérge számára Feladlak úrnál. Mit is varrja mindig magára azt a kölyköt, hogy aztán hasonlóknak legyen tanúja, néma, fakutya képével? Épp ideje volna megmondania neki, ne aggódjék, sem ő, sem anyja, övék marad minden hagyatéka, nincsenek már szándékai a Tatár-Angyalossi pereputtyal, nem is voltak, csak kapzsiságuk képzelte. Képzelődés volt az egész, mindennek vége!...
Ezúttal khmgetett még negyedízben az öreg úr.
De a belső kifakadásra éppúgy tolakodott elő ismét a kibogozatlan gondolat. Sőt már bizonyos zendülő s fájduló jelleggel. Az lehetett kialakulatlan értelme: kijelented ezt a fiúnak, kitől mellesleg még soha egy görbe nézést nem vettél, akkor meg is kell tartanod szavad.
És Darabonth Károly nem akarta, nem bírta kereken bevallani magának, mint válik tüstént minden eltökélés, ésszerű, hétköznap, megmarkolható való, testetlen, gyarló semmivé, egy káprázat, egy vágy, egy szöszke arcocska előtt. Egy kék szemsugárocska s már csak üresség marad s szomorúság zeng minden bőszület s méltatlanságból.
Egyszóval a részeg barát szóförgetege ha kellemetlen, ha ijesztő volt, ha megpaskolta, ha megtépázta, csak megüdítette s elültén szivárvánnyal sugározta be azokat a bizonyos kései virágokat, mik úgy virítottak egy öreg lélekben, akár egy perzselt s puszta ugar egyetlen ékességei.
*
Visszajöhet a szőlőből természetesen az ebédidőt kissé megkésve iparkodtak hazafelé az öreg úrék. A megvárakoztatott házi nők tehát, kiket maga az öreg úr szoktatott kegyetlen pontossághoz, nyilván joggal fogadhatták így őt magát is zsörtös képpel.
Nos, ezt már eleve föl is téve övéiről az öreg úr, feldühösködött rá. Kiállhatatlan pillantásokat tűrjön majd jutalmul, nem most éppen, kivételesen ártatlan, hanem általában mostanság, mikor ezer vesződség kergeti birtokáról a szövetkezetbe s összevissza s ezért késlekedik néha! Ez valósággal felháborította minden porcikájában az öreg urat s igyekvő lépteiben olykor olyasmi rángott meg, mintha cipőtalpai a vénasszonyi hitványságot taposnák agyon, ronda férgekként.
Így nyitott be otthon s ment szokott mosakodását végezni szobájába, hogy ott most már mintegy kezei között gyürcsölje, sodorja, markolja, tépázza s locskolja víz, szappanhab s törülköző alakjában a vénasszonyi aljasságot.
Így ült asztalhoz is, félig étvágytalan, lehörpölve, harapva, rágva, majszolva, szaggatva s nyeldekelve ezúttal már fogai közt s állkapcsaival a levest, húst, mártást, kenyeret, főzeléket, tésztát, a vénasszonyi gazság keserű falatjai gyanánt.
És végül így vonult vissza asztalbontáskor díványára, hatalmasat szusszantva azon, hogy végre maga van s nem lát többé körüle vénasszony ábrázatot.
Holott voltaképp alig váltott egy pillantást övéivel az öreg úr. Övéivel, kiknek meglehet eszük ágában sem volt zsémb, megvárakoztatásukért. Mi több, utóbbat bizonyos békülékenységet tapasztalhatott volna rajtok az öreg úr, ha több figyelmet szán nekik.
Hisz asszonyi szemeket nem kerül el szándékaiknak megfelelő változás. Már pedig az öreg úr utóbbi viselkedéseiben minden kedvezőt láttak. Úgyannyira, hogy már képesek voltak kételyekre: talán mégis inkább rémképek voltak, hogy családjuk feje egy méltatlan hordát akart volna nyakukra hozni. Sőt képesek voltak már engedményekre: talán mégis túl kíméletlen avatkoztak holmi legényi szórakozásba, miáltal férfihiúságot sértve, csak maguk lovalták be családfejük több ostobaságba. Még szerencse, hogy kezdi már talán belátni s tágítani a szomszéd becstelenektől. Így ókumlált a vénasszonyi kar.
Mindegy, az öreg úr mégis komor s harapós hangulatban nyújtózott ki ellenük díványán s forgatta újságját ide-oda, abban is csupa mihaszna s bárgyú cikkelyekre találva. Azért is, szokásaként arcára borítva a széttárt újságpapírt s behunyva szemeit, inkább aludni akart.
Csakhogy ezúttal az álom is odakujtoroghatott valahol s késett. Mint minden vonalon, szokások, szándékok, tetterőnél, megromlott a régi fegyelem s az álom amúgy is született pártütő.
Az öreg úr kisvártatva kelletlen forróságot érzett tarkójában s mindenféle, badar, riasztó s kényes gondolatok kukkantottak elméjébe, késztetőn: forduljon előlük oldalára, igazítson vánkosán, minek tűrése nyomja nyakát, nyissa ki szemeit, hogy ne lásson kínos jeleneteket velük, fújjon a papírlapra, mely orrához ér s az viszket, majd álla viszket, most meg köldöke, erre valami gombféle nyomja lapockáját, nyúljon oda!
Nem! Az öreg úr azért sem hajtott idegei rendetlenkedéseire. Fegyelmet akart rajtuk gyakorolni. Nem nyúl sehova, nem mozdul meg! És hanyatt, két keze összetéve mellén, mozdulatlanul várta álmát.
A szobába egy dongó tévedt. Hol erősebben, hol gyöngébben dalolt, hol elhallgatott egészen s vele együtt az apróbb legyek zümmögése a bútorokon, ablaküvegen s hídján. Épp úgy hangzott ez, akár az előénekes működik a karének közepett.
Az öreg urat egyszerre rettentő érzet járta át. Itt fekszik hanyatt, kezei össze mellén, mozdulatlanul. Szíve megáll, öntudatán semmi. Halott a ravatalon.
Elviselhetetlen érzet volt. Hánynia kellett magát egyet, hogy elkergesse érzékeiről s az újság alatt kinyitja szemeit, akár meg kellene bizonyosodnia, hogy csak egy rossz képről van szó egyelőre. Valami másra kellett gondolnia. De akármerre révedezett elméje, mindenütt csak bántó, kaján látomások. Csak egy arcocska rémlett kedvesen s hívóan.
Az öreg úr szívébe szinte eddig ismeretlen fájdalom csikart egyszerre. Miért vonakodik önnön boldogságától? Oly visszás érzés volt ez, talán ahhoz hasonló, mikor örömben zokogni. Enyhületes volt és kegyetlen egy időben. Ingerlő volt, de önmagánál tovább másra nem ösztökélő. Csillapító és zsongító, talán a közelgető álomjelenetek nyitányának hangjai, mint az éjszakát előzi az alkony bágyasztó s egyszín s mégis hímekkel áltató borulatával.
Még ma számolnia kell mindennel! - gondolta az öreg úr. De hogy mivel, azt voltaképp nem tudta.
*
Ekkor a szomszéd szobában, mely Feladlak úré volt, léptek s hangok sereglettek. Bejött először a legvénebb asszony, utána a fiatalabb, nyomában Zsuzsa, utolsónak Feladlak úr.
A szoba közepén egy kinyitott, üres, szürke útibőrönd volt a padlón eloldott s szétkacskaringó szíjazattal. Hasonlított egy temérdek, bajszos, tátongó harcsa szájhoz, mely mindjárt elnyeli a székekre, asztalra, ágyfákra készített fehérnemű, ruha s holmi tömegeket.
A három vénasszony egyelőre csak köréje állt a bőröndnek, míg Feladlak úr az ajtófélnek támaszkodott. Valóban három vénasszony, miután az idő s életmód lassan annyira eggyé másította külsőleg és belsőleg e három jó teremtést, hogy korkülönbség alig tűnt szembe közöttük. Olyanok voltak már, mint ugyanazon műnek három, egymásra következett kiadása, vagy három fejezet egyazon műből.
Úgy látszott, mielőtt csomagolásba fognának, előbb még be akarják tárgyalni azt az eszmecserét, mit kívül kezdtek, bejövet a szobába.
- Igen - mondta a legifjabb vénasszony -, igen, én is láttam, mily rosszul néz ki, mióta az ura itthon van. Szinte esik össze napról napra. Hát igaz, nem is csoda, a gond, meg a munka, ami fején van ennek. Mert azt meg kell hagyni, hogy soha sem áll egy percre, csak selyemben, meg csipkében járassa azt a békát s ő is suhoghasson az utcán. Most meg már még egy szájnak keressen s a temérdek gyógyszert, meg orvosi költséget fizesse. Amellett folyton utána járjon annak a betegnek. Azt mondják még éjszaka sem alhatik sokszor tőle, mikor rosszabbul lesz. És az igaz, hogy úgy ápolják s gondozzák ő is, lánya is, mint a kincsüket. Pedig mit csinált velük ez az ember! Emlékezhetnek. Most aztán megint kigyógyítják, már sétál mindenfelé s egészen magához jött. Na és ez meg tönkreteszi magát mellette, még tán meg is kapja a tüdőbajt lányostól. Igazán, ez csak az Isten büntetése volna.
- Ugyan, ugyan nagysága! - kottyant közbe Zsuzsa. - A gond, meg a munka teszi tönkre. Dehogy teszi az ezeket. Hozzá voltak ezek szokva mindig anyjostól a dologhoz. Egyéb, egyéb. Ez ni! Azért van ez oda lányostól.
Itt Zsuzsa egy szemlélhető, ocsmány mozdulatot csinált bütykös ujjaival, mire önkéntelen halk vihogás támadt. De utána a legifjabb vénasszony egy rosszalló tekintettel utasította rendre Zsuzsát, nyilván a jelenlevő Feladlak úr miatt.
- Áh! sz'nem gyerek már! - értette el Zsuzsa úrnőjét s hátra is villantott negédesen Feladlak úrra, aztán így folytatta. - Tessék elhagyni, ismerem én ezt a fajt. Ezek, mint az anyjok volt, tessék hinni, ahogy mondom, betegek, ha nem dörgölődhetnek férfihez. Az pedig dögrováson van ott neki. Más pedig nem jöhet oda tőle! -- És itt Zsuzsa jelentős oldalpillantást vetett az öreg úr szobája felé. - Meg ők sem csatangolhatnak miatta ficakokhoz, mint azelőtt lányostól. Csak itt a bibi az egészben. Akár teszik hinni, akár nem, olyanok ezek, mint a lúd, akkor híznak, ha tömik őket, másképp leromlanak.
Újra vihogás hangzott, mi után a legfiatalabb asszony újra megdorgálta Zsuzsát egy tekintettel, mely most már a szomszédos szobára is utalt, mintegy azt mondva: csendesebben. Mire Zsuzsa vállvonítva intett vissza, hogy nem hallják ott. Vagy e jelbeszéd azt is jelenthette, hogy nem árt, ha meg is hallják ott. Ki is igazodnék el egy vénasszonyi mozdulaton? Elég tudomány szavaik s cselekedeteik felől.
- Nem lelkem - szólalt meg ekkor a sáskák anyja, a legidősebb. - Nem az, hanem a lélekfurdalás. A bűntudat. Hogy összeadta magát mindenkivel, míg az ura oda volt. Hallottam, mondta is a szegény ember minap a boltban, mikor tréfáltak vele, hogy nem fáj az neki, ha akadt udvarlója felesége őnagyságának míg oda volt, jut is marad is belőle, még azoknak is, akiket aztán csíp föl, ha majd ő elpályázik. És csak maga is kacagott ezen a többiekkel. Hát mit is tegyen szegény? Pedig hát emlékezhetnek, hogy azelőtt, még régebben is, mindig az volt a baj köztük, hogy az ember féltette s verte és azért ivott és attól lett ilyen árnyék belőle. Most aztán bántja a lélek az ifiasszonyt, hogy az ő bűne, hogy az az ember annyira tönkrement és szégyelli a világ előtt is. Ez az lelkem.
- Ó a becstelenek! - sóhajtott Feladlak úr anyja. - Hogy is lehet ilyen néppel egy szót is váltani valakinek.
*
Az öreg úr a másik szobából jól hallotta mindezt az utolsó szóig. Már az első neszezés fölfigyeltette a félálom kusza s kedves környezetéből. Úgy járt, mint aki puha s hűs pázsitra telepedett, ég kékjén, felhő fehérjén, fák zöldjén s virágtarkaságon édelegve s váratlan alattomos csípések térítik magához. Tanyája hangyabolyt rejtett.
Az öreg úrban éktelen, szinte vakító indulat vetett lángot. Mintegy egyszerre élesen s biztosan látta világánál, hogy minden sanyarúságának s vívódásának csak ezek a rozoga s gyalázatos boszorkák okozói. És ami bánat, keserűség és gyűlölet csak öreg szívében hamvadt, most mind ellenük lobbant ki abból. Mégis türtőztette magát s végig hallgatta az álnok, csúfondáros s rágalmas tereferét. Végig hallgatta, mind a nővére legutóbbi kifakadásáig a becstelen szomszédbeli nők ellen.
Ugyanezt követőleg Feladlak úr anyja épp odalépett az ajtóhoz, hogy betegye, talán, hogy majd a csomagolás zörejei ne zavarják a szendergőt.
De ekkor az öreg úr már elvesztette önuralmát. Félrelökte fejéről az újságot és felugrott díványáról. És kitaszítva a betevődő ajtót, már ott állt a küszöbön.
A három nő elképedve bámult rája. És valóban, az öreg úr félálom kuszálta vonásaival, vészt jóslón forgó szemeivel s egész énjéből kikelve nem nagyon tett más benyomást, mint egy hirtelen megtébolyultét. Mit csak még torzított magával való küszködése, mely pillanatokra elvette hangját s csak kitátott szája rángott.
Feladlak úr anyja ijedtében először Zsuzsához fordult, mintha feddeni akarná s reátolni: lássa, hogy figyelmeztette a csöndre s most felköltötte az alvót. A szó azonban neki is torkán akadt s csak ajkai mozogtak meg hangtalan.
- Mondd csak! - ezzel kezdte az öreg úr, valahogy furcsán nyekeregve. - Mondd csak te! Én itt hallgatom ezt az ocsmálkodást és sóhajtozást, mit te másokra tész, hogy becstelenek. Hát mondd csak te nekem, hát tudod te, ki hozott gyalázatot egy családra? Hát elfelejted te, ki volt a te urad? Nos, én megmondom neked: egy tolvaj volt! Aki lopott a mások rábízott pénzeiből, aztán sem nejére, rád, sem gyermekére, erre itten, fiadra nem gondolva, elpusztította magát. Rendben van. Én rendbe hoztam. Én! érted? aki becstelenekkel szóba állok. Igazad van. Csak azt nem foghatom meg, hogy van neked még merszed másokra követ vetni? Az a gazember, jól van, meghalt, nyomornak hagyva családját, éppen úgy, mint ez a másik gazember, aki világgá ment, hogy aztán megdögleni megint visszajöjjön a családja nyakára. A becstelen családja nyakára, a becsületes. Ezt mondod te. Na jó! De most aztán mondd meg nekem azt is édes húgom, ki másokat sárral dobálsz, mit tettél te magadért s gyermekedért? Dolgoztál talán pénzért éjt-napot, hogy ezt a fiút fölneveld és selyemben meg csipkében járasd a magad keresetéből? Helyes, nem tartottál szeretőket! Hanem azt gondoltad inkább, van a rokonaimnak, a bátyámnak, amiből eltartsanak és idejöttél, ahol tudtad, hogy már egy gombostű sem a sajátod, mert amid volt, az elvitted s elpocsékoltad az uraddal. Most már el van felejtve úgy-e? Ki hányta eddig szemedre, hogy kegyelem kenyéren élsz, hogy itt minden az enyém!
- Meg az enyém! - rikácsolt bele egyszerre a legvénebb asszony. - Az enyém! ismételte meg még jelentősebb nyomatékkal, mint valami nyársat szögezve az öreg úrra tekintetét, mit aztán körülforgatott sorban a többiekre is. A többiekre, kik eddig, mint a megkövültek révedtek az öreg úrra, most azonban mintegy fölszabadulva a bűvölet alól, legelőbb is Feladlak úr anyja tört ki keserves zokogásba, anyjánál keresve menedéket, ki reszketeg emelte fogadására karjait.
- Láháháháháháhássa anyáháháhám! - így zokogott Feladlak úr anyja, egyéb érvekre képtelen a támadás ellen.
De az öreg urat nem tántorította meg ez a szövetkezés további mondandóiban, legfeljebb hangját, mérsékelte valamelyest.
- Hogy itt minden az enyém s azt hozok házamba, akit akarok! - fejezte be mondatát az öreg úr, aztán mintha megdühödnék, hogy hamis női könnyek és berzenkedés még-még megriasztják, fönnebb fogta szavát. - Neked pedig, most még csak azt mondom, vedd jól eszedbe: ha nem tetszenek a dolgaim, tessék, le is út, fel is út! Ha pedig tovább is kellemetlenkedsz, akkor tudd meg, hogy kitakarítlak innen én fiastól... Így, ahogy most hallottad.
Ez a "fiastól" szinte valahogy végzetszerű zengzettel hangzott el az öreg úr melléről. Mint egy félelmet s uralmat suhogtató ostor csördülése, mely nem sújtott, csak rémített, ártalmatlan pattant el a levegőben s most suhogtatója köré tekergőzik. Önkéntelen történt, miként ez a válságos s végzetes sajátja. Tetőfok volt s fordulópont. Mint minden képességgel, igazzal s hatalommal bíró szónok szónoklatában az egyetlen fonák kijelentés, a szerencsétlen baklövés, mely bedurrant a sikernek. Mint zeneművész hangversenyén a kitűnően indult hatásba rontó hamis fogás. E szóban mintha egy élet babonája telt volna be, vesztére ha kiejtődik s diadalára, ha nem ejtődött volna ki. E szó a szalmaszál volt, miben a mű hőse megbotlott s elbukott.
Igen, valami zavaros sugallat megcsendült e szóra az öreg úrban is, amint látta, hogy Feladlak úr, ki eddig hallgatag, legfeljebb meglepetten támaszkodott az ajtófélnek, most megmozdul.
- Kérem anyám - szólalt meg hangosan, de kihívás nélkül hangjában -, kérem anyám, jöjjön el innen.
Ám ugyanakkor a vénasszonyok legvénebbje is közbe vágott, láthatólag reszketve egész szívós s száraz testében.
- Légy nyugodt fiam - tette kezét lánya fejére. - Ide be nem teszi lábát egy céda lotyó sem, legalább ameddig én élek. Aztán szabad a vásár. De addig az én házamban vagy, senki máséban!
Feladlak urat azonban ez a pártfogás nem befolyásolta. Egyik oldalon ő fogta anyja kezét, a másikon nagyanyja s Feladlak úr anyja meg felváltva, hol fiúra, hol anyjára borult jajveszékelve s csukladozva.
- Még ma távozunk! - folytatta Feladlak úr. - Megyek kocsiért azonnal s utazik velem. Nyugodt lehet, annyi kényelmet én is biztosítok anyámnak, mint amiben itt volt része s nem fogom felhányni. Épp elég volt a panaszos kenyérből. Hiszen mást itt nem kapott, mint ellátást s azt meg lehet fizetni s én biztosítom hogy meg is fogom fizetni, a magaméval együtt utolsó fillérig. Gyerünk anyám!
E higgadt, határozott s handabanda nélkül való föllépés, mindnyájukra megtette hatását. Előbb egyöntetű meghökkenésben, aztán kire-kire különféleképp. Így a legvénhedtebb asszony valósággal megbokrosodott.
- Micsoda beszéd ez? - fordult Feladlak úrhoz. - A te neved itten: hallgass! Takarodj dolgodra, mert mindjárt...
S ezzel az anyóka éppúgy emelte aszott kezét a termetes Feladlak úrra, mintha mindjárt meg akarná sapkázni. De Feladlak úr egy moccanást sem tett, csak mintegy komoly pillantással tartotta illő távolban magától nagyanyját. Látszott, hogy nem tréfált, mint ahogy azt keveset is láthatták tőle életében. Férfi volt a javából.
Az öreg úr félig fenyegetőleg, félig zavarodottan állt ez újabb fordulattal szemben s zavara lett lassan erősebb.
- Hát ez a hála! - szólt végre. - Ezt érdemlem! - hajtogatta hebegve kissé s miután mindenkit maga ellen látott övéi közül, legfeljebb Zsuzsára tekinthetett eközben, mint méltatlanságának tanújára.
De Zsuzsa lehető szúrósan fogadta ezt a pillantást s kétségkívül bizonyos büszkeséggel kedvence, Feladlak úr nagyszerű viselkedése miatt, így nyelvelt:
- Hát nem csókolhat kezet, amiért kiutasítják valahonnan! Éppeg!
- Gyerünk anyám! - ismételte Feladlak úr a felhívást.
- Fogod be a szád, te tacskó! - rivallt unokájára a nagyanya. - Még nagybátyádra mered azt kitátani? Lódulj magadnak! Itt nem teneked beszélnek!
De ekkor már az öreg úr egy kis tétova tekingetés s homlok ráncolás után sarkon fordult s otthagyta szerettei társaságát. Igen! Keményen s megvetően cselekedte ezt. Ám alattomban jól érezte, hogy megveretett és visszavonul. És gondolatok, szándékok, talán még remények is, rendetlen felbomolt seregként követik.
*
Nos, Darabonth Károly hagyján, hogy kitört belőle a rejtegetett indulat. De mi ütött Feladlak úrba, hogy annyira megbikacsolta magát? Hogy sem csillapítás, sem korholás, sem rábeszélés, sem kérés, sőt könnyek sem használtak elállania kimondott szavától, miképp egy napot sem marad tovább abban a hajlékban, hol ajtót mutattak neki.
- Anyám tegyen amint jónak látja. Én végeztem itten. Amit mondtam, abban megbízhatik. Egy sorába kerül s azonnal jövök érte. Annyi kényelmet én is biztosítok, amennyiben itt volt része.
Ez volt Feladlak úr minden válasza, mit békítgetésére adott. Azzal kocsiért ment, becsomagolt és kihajtatott az estéli vonathoz a másnap esti helyett, szerettei teméntelen, érzékeny s hangos búcsújajai közepett s nagybátyjától egyetlen búcsúige nélkül.
(Folyt. köv.)