Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 12. szám · / · Moly Tamás: Karnevál
A palota néma, ablakai feketék. Az egyikben most kigyullad, fölragyog egy vörös pont tüzesen. Mindjárt utána egy másik. Aki odanéz, kísérheti szemmel a két fáklya útját végig a termeken. Majd kijönnek a kertbe. Két inas, kezében égő fáklyával, siet végig a kerten, le a kőpadhoz. De a palota néma.
Gaston d'Aubigny a halott fiatal férfit nézi, akin rajta van az ő köpenye, s íme, most látja meg, három lépésnyire tőle széleskarimájú piros tollas kalapja a földön. Mi ez? Káprázat?!
A háta mögött valaki sugdos rekedt hangon, de nem érti, hogy mit mond. Agyvelejét szinte megbénította a boldogtalan fiatal asszonynak borzalmas sikítása.
Az asszony testét hátragörbítette az irtózat. Mint könyörtelen hóhér tartja a görcs így a meggyötört testet. Mozdulni nem tud, csak a szeme jár, hol a halottat nézi, hol az élőt.
A harangkongás elült. Felülkerekedik a csöndön a hazatérő, templomba siető farsangosok lármás zűrzavara.
- A farsangnak vége! Carne vale!
S az idegen hangokban benne van a búcsúzás megható halk melódiája, amikor felmondják a vigasságból hazatérő emberek:
- Carne vale! Carne vale!
A francia fiatalúr nem tudja, mitévő legyen. Csak érzi, hogy most tennie kellene. Látja, hogy a boldogtalan ifjú hölgy ocsmány gaztett áldozata. Segítenie kellene. Ha most odamenne hozzá, szólana, kérlelné, megkérdezné, hogy mit csináljon, mert hiszen idegen és nem érti ezt a borzalmas helyzetet... Tompán, nehezen mozdulnak ezek az elgondolások, és nincsen parancsolni erejük.
Dermesztő súllyal szakad rájuk a hetedik harangszó.
A két fáklyavivő megjelenik a bokor mögül, s megáll a kőpadtól két oldalt. A szövétnek rőt fénye ráesik a halott fiatal férfi sápadt arcára s rávarázsol csaló pirosságot, lüktető vért, meleg életet.
A tönkregyötört asszony kiégett szeme látja ezt. Esztelen remény támad megkínzott szívében hirtelen. A görcs elengedi a megtépázott testet. A hölgy odaborul a halott lovag mellé. Föléje hajol és lelkendezve lesi a fáklyafény áltató játékát a viaszsárga merevedő arcon.
A harangkongás elült.
A két fáklyavivő, két öreg inas, fekete libériában két fekete holló, áll mozdulatlanul, némán, süketen, vakon.
A csöndben röpdös a búcsúszó:
- Carne vale! A farsangnak vége!
Gaston d'Aubigny megtántorodik. A feje zúg, rémes megismerések rágják az agyvelejét mint falánk kukacok. A szeme ég és dagad, mintha ki akarna ugrani gödréből. Ajka, nyelve, torka száraz, utálat tölti el a tüdejét s mérgezi fojtogatón.
Valaki susog, rekedten, izgatottan, kétségbeesetten. Megfogja a kezét és ráncigálja, húzná, vinné el innen.
A fiatal asszony egyszerre csak elkiáltja magát ujjongva, s hangjában ünnepet ül az öröm:
- Silvestro! Silvestro mio!
Fölkapja keskeny gyönge kezével a halott fejét, a kebléhez szorítja és most felkacag, felkacag boldogan, s mint márványlapra gyöngyök, úgy peregnek a nevetése fel-felröppenő hangjai.
Most végighasít a kerten egy sátáni röhögés.
A két fekete vén inas kezében megremeg a fáklya.
A boldogtalan asszony arcáról már lehull a kacaj, vonásait eltorzítja a rémület.
A francia fiatalúr gyengülő hideg verejtékes tenyérrel a fejét szorítja, mely majd szétpattan.
Aki eddig izgatottan, rekedten suttogott, most felhördül:
- Il procuratore! - kétségbeesetten ordítja a fiatalúr fülébe. - Mosolyogni nem látták soha és most hangosan kacag! Menjünk, menjünk innen! Agostino Bissoni hangosan kacag!
A koldus rövid vastag karját gyors mozdulattal az ifjú gróf dereka köré fonja, s rémületadta erővel cipeli le védettjét a keskeny sötét utcába.
A nyolcadik harangszót már nem hallják.
Eleinte még botorkálnak ittasan a borzalomtól, de amikor kiérnek a térre, már föllélegeznek.
Gaston d'Aubigny nagyot sóhajt, tüdejéről enged a nyomás, fölocsúdik s már szólna is rekedten.
A téren járnak néhányan, apró csoportok, beszélgetnek, köszöntik egymást.
- Hallgasson ! - súgja fülébe a parancsot a koldus. - Nem látott semmit, nem tud semmit! Ha kedves az élete!
Szembe jönnek velük s valaki odaszól hozzájuk:
- Carne vale! A farsangnak vége, cimborák!
- Most itt a szürke böjt, pajtás - feleli vissza a koldus rekedten. - Legyen rá gondod!
Tovább mennek.
Védettjét a koldus a boltívek, házak, keskeny utcák árnyékában cipeli magával.
- Az "Arany békában" lakik Eccellenza? Jöjjön bátran, haza viszem, nem lesz semmi baj.
Egy darabig mentek szótlanul.
- Adjon hálát a boldogságos Szűz Anyának, hogy így menekedett ki ebből a farsangból, Eccellenza - mondta a koldus halkan. Mégis csak furcsa, hogy az ember nem tudja megfogadni a jó tanácsot. Kellett ez? Nem megmondtam, hogy hagyja azt a hölgyet, ne törődjön vele, hagyja, hagyja! És tessék, ha nem vagyok most mellette!
- Ki az a Sylvestro és hogyan került az oda? Rajta volt a köpenyem s ott hevert a földön a kalapom! Nem értem... - kezdte most a fiatalúr.
- Hallgasson! Azt is megmondottam már, hogy Velence kövei látnak és hallanak. Ez nem olyan város, mint más.
A kilencedik harangszó foszlányai szétrebbentek a levegőben. Már nem figyeltek erre.
Itt is, ott is felhangzott a kiáltás:
- Le az álarccal! A farsangnak vége!
- Carne vale, pajtás! Carne vale!
A gróf meg a koldus befordultak egy tizedik utcába.
- Reméljük, hogy vége van - dünnyögte a koldus. - A boltos összerakja a portékáját, amely néki megmaradt, a bábjátékos szedi a sátorfáját, a tarka jelmez, színes maskara a szekrénybe kerül, mi marad az egészből? Holmi hazug emlék szappanbuboréknak.
- Hallod-e öreg - mondotta most a francia fiatalúr, ki a maga gondolataival volt elfoglalva - megtennéd-e, ha megkérnélek, hogy menj vissza...
- Szót se szóljon, Eccellenza! Az a kert, az a palota elátkozott! Még csak a közelébe se megy, akinek helyén van az esze. Mert átkozottak azok is, akik ott élnek! Láthatta, Eccellenza!
Most végigmentek egy kis utcán, majd kiértek egy zegzugos térre.
- Látja, Eccellenza, eljutottunk eddig baj nélkül. Remélem, ezután is megtart kegyeiben Santa Maria del Fiore.
A gróf tovább akart menni, át a téren, a fogadóhoz, melynek kapuja még nyitva állt.
A koldus megragadta a karját:
- Ide hallgasson, Eccellenza! Ön most felsiet a szobájába. S ha egyedül van, az égő gyertyát egy pillanatra az ablakba tartja. Erre feljövök, mert még van egy kis mondanivalóm, mielőtt búcsúznék öntől, Eccellenza!
A francia fiatalúr fölsietett szállóbeli lakásába. Nemsokára kivilágosodott az ablaka. A következő percben az égő gyertya feltűnt az ablakban.
A koldus máris beállított a gróf szobájába. Meghajtotta magát és így szólt:
- Ma este és ma éjjel vigyáztam önre, Eccellenza és meg is mentettem az életét. Figyelmeztettem, hogy ne hallgasson a szobor lábánál könyörgő szép, fiatal hölgyre. Később elvesztettem ugyan szem elől, de még jókor jöttem, hogy elűzzem az útonállókat, kik ki akarták önt fosztani. És kiragadtam a halál torkából, amikor - ezt már suttogta: - Agostino Bissoni hangosan nevetett.
A koldus újra meghajtotta magát, nagy kidülledt szeme sárgásan villogott, óriási tokája kivörösödött.
- Nem akarom, hogy Eccellenza mindezért adósom maradjon, azért jöttem fel ide. Hálásan veszem, amit Eccellenza nékem ád önzetlen hűségemért. Eccellenza még fiatal, jóságos, bőkezű.
- Igen, igazad van, öreg, okosan tetted, hogy szóltál - mondta a francia fiatalúr -, mert megvallom őszintén, nem gondoltam erre. Ha nem is jutalmazhatlak meg dúsan, néked adom szíves-örömest a felét a pénznek, mely erszényemben van.
Elővette erszényét s elfelezte az aranyakat meg az ezüstpénzt s odatolta a koldusnak a nekiszánt részt.
- Hálásan köszönöm fejedelmi jóságát, Eccellenza - és a koldus mélyen hajlongott. - Mindjárt tudtam, hogy Eccellenza elismeri a szegény ember szolgálatait.
- Egy szívességet még tehetnél, öreg - szólt élénken a fiatalúr -, ügyes vagy, ravasz, visszalopózhatnál a prokurátor kertjébe vagy a palotájába, bizonyosan tudod a módját és hírt hozhatnál nékem a szerencsétlen szép fiatalasszonyról, gazdagon megjutalmaználak!
- Meg tudom mondani úgy is, amit tudni óhajt, Eccellenza - felelte a koldus csöndesen. - Mona Bianca most már nem él, megszakadt a szíve a kedvese holtteste mellett. Vannak ilyen asszonyok.
A fiatalúr elsápadt.
- A kedvese...? - dadogta rekedten.
- Isten megáldja, Eccellenza - búcsúzott halkan a koldus. - Feküdjön most le és aludjon. Reggelre kipihente magát. Az első hajóval induljon innen, mert nem hiszem, hogy még egyszer szolgálatjára lehetek. És hagyja az asszonyokat, mert ezek csak bajt hoznak az embernek. Isten megáldja!
Meghajtotta magát és kiosont a szobából. Lesurrant a lépcsőn, ki a térre. Körülnézett.
Még jártak itt-ott jelmezes alakok, férfiak, nők, a legtöbbje tréfálkozva, nevetgélve, néhánya csöndesen, elgondolkozva.
A koldus zsebébe süllyesztette a kezét, összemorzsolta az aranyat meg ezüstöt, fölnézett a csillagos égre, mintha onnan várna egy jó ötletet és felsóhajtott keserűn:
- Ortensia!
Jókedvű férfi kurjantotta el magát valahol:
- A farsangnak vége! Menjünk lefeküdni!
Távoli templom bánatos harangja hirdette utolsó kongásával:
- Carne vale!