Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 12. szám · / · Moly Tamás: Karnevál
Szikrázó szemmel, lobogó hajjal, kezében mezítelen karddal rohant dacosan, lihegve, meg-megtántorodva, de csak azért is Gaston d'Aubigny a sötét keskeny utcába. A végére ért, amikor ráeszmélt arra, hogy már elhagyta a kertajtót. Visszafordult és fölidézte emlékezetébe a szép hölgy utasítását. Most már lassan ment az utcán vissza, s amikor a márványkerítéshez ért, már ott látta a fal tövében a koldus tömzsi alakját. Ott kuksolt a kis ajtó mellett.
- Mit akarsz itt?! - szólt rá indulatosan a fiatal úr és gyorsan felment a három márványlépcsőn, balkeze már rajt volt az ajtó kilincsén.
- Maradjon, Eccellenza, be nem menjen - kérlelte a koldus. - A legjobban teszi, ha menekül innen. Jöjjön, elvezetem a szállására. Melyik fogadóban lakik?
- Menj innen! Terhemre vagy! - mondta ridegen a francia gróf, lenyomta az ajtó kilincsét.
- Az imént még jól járt, Eccellenza, hálát adhat az égnek, hogy nem történt komolyabb baja, kérem hallgasson reám - -
De nem mondta tovább.
Gaston d'Aubigny rá se hederített, fellökte az ajtót és már ott állt a nyílásban. A hold hideg fehér fénye végigömlött sápadt arcán, gyűrött öltözetén, s kezében villogott a kard pengéje Csillogó szeme máris megpillantotta a hölgyet, kinek megígérte volt, hogy eljő pontosan.
A hölgy mozdulatlanul állt a márványpad mellett, mely előtt valami vagy valaki hevert elnyúlva a földön. Fátyla most nem takarta arcát, melynek ijesztő fehérségében a száj pirosan torzult gőgös mosolyra. Kezét ökölbe szorította.
Halálos csend feküdt a kerten. Ez a furcsa, nyomasztó csend ráfeküdt máris Gaston d'Aubigny mellére, úgy hogy elszorult tőle a lélegzete. Az ifjú gróf most görcsösen fogta kardja markolatát. Nézte a hölgyet: ő az, aki várja? rossz helyen jár talán?
Csend.
És egyszerre csak a dermesztő csöndben végigömlik mély, remegő hangja az első harangszónak. Itt az éjfél!
Gaston d'Aubigny most megszólal:
- Bocsáss meg, madonna, elkéstem. Útközben gazok támadtak rám orvul, de azért mégis itt voltam már éjfél előtt, madonna.
Hangja színtelen, tompa, talán nem is hallatszik? A hölgy még mindig a földre néz és csak most emeli föl sápadt arcát s fordítja lassan a kis ajtó felé.
Az ifjú francia úr szeretne odasietni hozzá, de nem tud, a lába mintha kővé vált volna, nem tudja megmozdítani.
A hölgy megpillantja a kései vendéget. Álla leesik, szeme tágra nyílik és pillantása megüvegesedik. Egyik kezével rámutat, mozdulata lassú, nem tudni, hívja vagy int neki, hogy távozzék?
Az első harangkongás elült.
Gaston d'Aubigny meghajtja magát, némán üdvözli az úrnőt.
A hölgy a fejét rázza hitetlenül. Szólana, de nem tud, nincsen annyi ereje.
A kertre újra ráfeküdt a dermesztő csend. Sehol semmi nesz. Megállt az idő?
Most megkondul a harang másodszor, méltóságteljesen, s hangjának sötét hulláma végighömpölyög a lelkeken.
Gaston d'Aubigny lerázza magáról a dermesztő zsibbadtságot és megindul. Csak egyet lép előre.
A hölgy megmozdul. Szemében kigyúl a rémület. Most mind a két kezét maga elé veti a jelenség felé fordított tenyérrel, védekezőn és keserves hörgéssel, úgy hogy a szép arc eltorzul belé, dadogja:
- Ne bánts! Ne bánts!
Gaston d'Aubigny nem érti: mi ez? Ledobja a kardját, talán ezzel rémítette meg a félénk úrnőt. Az acél csörömpöl a lépcső márványán.
- Nem értem, madonna, félelmedet. Én vagyok az a lovag, akit ma este a Santa Maria del Fiora szobránál kitüntettél nyájas szavaddal.
Elhallgat, vár, elég talán ennyi.
Elült a második harangkongás.
A hölgy csak érzi szótlanul, lelkehagyott üres arca megnyúlik, csöndesen ringatja a fejét, ringatja, ringatja, egyre sápadtabb lesz az ajka, s a két karját még mindig védekezőn nyújtja ki az éjféli vendég felé.
Gaston d'Aubigny homlokát kiveri a hideg verejték. Hangja nehezen vergődik ki a száján, de az ifjú gróf azért csak mondja tovább:
- Igen madonna, én vagyok. Most már tudom, miért nem ismersz reám! Bocsáss meg, hogy így jelentem meg. Nem láttál még hajadonfőtt, köpeny nélkül, melyet kalapommal együtt elvesztettem...
Nem tudja tovább mondani, olyan rémes a hölgy arca.
A kertre újra ráfeküdt a dermesztő csend. Mi az itt? gonosz varázs, mely halálra gyötri szerencsétlen áldozatát?!
Harmadszor kondul meg most a harang, komor pompával zúg mélységes hangja s még a porszem is megremeg belé.
A hölgy rámereszti a szemét ugyan, de mintha most elvesztette volna a látását, az arc vonásainak dermedtsége enged, a bőr alatt az izmok talán elernyedtek. Már nem ringatja a fejét, mely most kissé féloldalt dűl. A szája lassan lecsukódik és az ajaka megremeg. Halálsápadt.
Gaston d'Aubigny odamenne hozzá, de valahogyan nem mer. Itt történt valami! Eddig soha nem ismert rémület kezd rajta elhatalmasodni, érzi, mint falja föl ifjúi bátorságát.
És ez a csönd, ez a borzasztó csönd.
Ó, mintha valaki lihegne itt, hallja, amint lélegzik izgatottan. Miért van mindez?
Persze, persze! hogy is nem jutott ez mindjárt az eszébe. Nem lett volna szabad így megjelenni, köpeny nélkül, kalap nélkül, álarc nélkül, ez az, ez az! Hiszen a hölgy megkérte, hogy álarcban jöjjön. És ő...
- Ó, madonna, vétettem a parancsod ellen és így jöttem, födetlen képpel, holott megmondtad, hogy álarcot tűzzek fel. Volt is álarcom, madonna, de mielőtt a térre értem...
Hangja még mindig üres, fénytelen. Beszédébe most beledörög a harang negyedik kongása, mint a könyörtelen végzet, mely legázol mindenkit.
Elnémul, bár ajaka még mindig mozog tehetetlenül. Jobb szemben állani latrokkal, útonállókkal, rablókkal, fegyveres kézzel vagy akár puszta marokkal, de nekimenni a támadónak! És még az is jobb, ha az embert leütik orvul, hogy a következő pillanatban már nem tud semmiről semmit!... mint így vergődni, kínlódni és már félni is, jóságos Isten! félni, mitől? ismeretlen, borzalmas hatalomtól, mely rárakódik az agyvelejére és gyötri, kínozza, bénítja! Mióta van ez így? hány örökkévalósága áll itt ezzel a vergődő asszonnyal szemben, ki édes ölelésre várta?! de nem, most megszólal mégis!
Az asszony szája megmozdul, az ajka szót formál.
Gaston d'Aubigny látja a szót, de még nem hallja, nem érti, hogy a hölgy mit mond.
A kertre újra rászáll a csend.
Most, igen, most röpdös a hang, vékony, gyenge, erőtlen hang, vergődő, mint a halálra sebzett kis madár.
- Az álarc... - mondja és szeme, az üres, lelkehagyott szem, most ráejti kihalt pillantását arra, ki ott hever a pad előtt, lábainál, a földön. Testét bő redőzetével zöld köpeny takarja, s fekete álarc simul vonásaira. Az asszony látja az álarc üregeiben a megtört, fénytelen szempárt, s ahogyan elfordult kissé a szembogara, kicsillan mellette a fehére gonoszul.
És most rájuk szakad az ötödik kongás, irgalmatlan erejével, mint a katasztrófa lesújtó muzsikája.
Gaston d'Aubigny megtántorodik és nekitámaszkodik az ajtó pillérének.
A hölgy térdre hull a meggyilkolt férfi teste mellé. Keze ijedten röpköd, nem mer hozzányúlni áldozatához.
Mindenfelé távolból lárma hallatszik, kiabálás, úgy rémlik, hogy mindenütt ugyanazt kiáltják. Végül közelebb jő a lárma és most már meg lehet érteni, hogy az emberek, még nevetve, jókedvűen ezt kiabálják:
- Le az álarccal! A farsangnak vége!
És most a hölgy a kétségbeesett ember bámulatos erejével leoldja a halott képéről az álarcot.
A harangkongás elült.
A lárma felszökell, majd leapad, nő meg halkul.
Mindenfelé ezt kiabálják:
- Le az álarccal! A farsangnak vége!
Leoldja az álarcot és visszahőköl, felágaskodik, amint a halott arcába pillant, mely sápadt, mint a ráeső holdvilág. Az asszony hátratántorodik, kitátja száját s két kezével a torkához kap. Nem tud kiáltani.
Gaston d'Aubigny reszket, rázza a rémület. Ki az a halott? Nem ismeri, nem látta azelőtt soha. Szép fiatalember, dacos, eltorzult arccal, utálatában legörbített szája szegletéből vékony, vörös sáv - a vére.
A fiatal úr hirtelen ráismer a köpenyére. Mi ez? Ki ez az ember?
Az asszony felsikít, s a hangja, mint tüzes, hegyes tű szalad az agyvelőbe gyilkosan:
- Silvestro! Silvestro mio!
S most rájuk borul gyászosan mint könyörtelen gyászlepel a hatodik harangszó.