Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 12. szám · / · Moly Tamás: Karnevál
Gaston d'Aubigny egyszerre csak arra eszmél hogy a feje zúg és fáj. Homlokát mintha valaki szorítaná erősen. A szemét fölnyitotta-e vagy lehunyva tartja és álmodik, bár most nem lát semmit? nem tudja. Rosszul fekszik, kemény a derékalj, nehezen, bágyadtan oldalt fordul, hátha jobb így. Mindenesetre tovább kell aludni, úgy érzi. Habár szó volt valamiről... de most nem tud erre emlékezni, feje kábult.
Ah, már álmodik, szépet álmodik: éneket hall. Még nem látja, hogy ki az, aki dalol, de halkan, édesen szól az ének. Gaston d'Aubigny elmosolyodik. Lágy tenor dalol epedőn, hallja a muzsikát, a szavát is érti, s mily kedvesen, finoman cirpel hozzá a mandolin...
- Leányka, te édes aranyszemű leányka, nézz reám, nézz reám, egyszer nézz csak rám! Lelkemből elröppen a fekete búbánat s bíboran kacag az epedés utánad, aranyszemű lányka, egyszer nézz csak...
Most megint zúg a feje, mintha az agyvelejében megindult volna egy hatalmas vízesés, ez a zúgás elnyeli a lágy epedő énekhangot, a mandolin igyekvő cirpelését, és mindjobban megdagad, a félig eszméletlen fiatal úr újra elmerül a semmibe, de jó ez, nem tudni semmiről semmit. Pihenni, ezután már csak pihenni fog.
...és hallgatni fogja az epedő, lágy, édes éneket...
- ...aranyhajú lányka... hajolj hozzám... Szívemből kiszökken a keserű... s boldogan karjaimba zárlak, aranyhajú lány... hozzám...
És újra megered a vízesés. A vak szem egyszerre csak mindenféle színes karikát figyel, melyek vadul táncolnak a sötétben. Aztán megint kezdi teregetni fátylait az az erős kéz agyvelőre, szemre, fülre, sötétség nyeli el a színes karikákat, az édes tenor most elnyújtja a magas hangot epedőn, zúgás, de hallani, amint az énekhangot dagasztja az érzés, nini, a mandolin buzgón cirpel hozzá... Nem jó, nem jó megint elmerülni a semmibe, elég volt ebből! Inkább hallgatja ezt a kedves, kérlelő éneket, igen, ezt akarja hallgatni!
Gaston d'Aubigny most küzd az ájulással, összeszedi minden akaraterejét és ellenáll az egészet beborító fátylaknak. Homlokát kiveri a verejték s a tenyere is megizzad, összeszorított fogakkal, tágra nyílt orrlyukakkal szívja magába az éjszaka hűvös levegőjét. Megborzong, kezével végigtöröl homlokán, de rosszul fekszik! Hogyan is került ide? Most végre ki tudja nyitni a szemét, a színes karikák elröppentek, de nem lát semmit. Mi van itt? kő? mi ez? Most már csak nem álmodik?! Hogyan is szól a dal?
- ...karjaimba veszlek, magamhoz ölellek, csókollak, csókollak, és el nem engedlek, kincsem, boldogságom, aranyos virágom...
És a mandolin most már peng harciasan, diadalmasan, szinte nem bír magával, és az édes tenorhang fénylik, szikrázik, érce fölcsillan és hirtelen ragyogás után vad lökéssel máris elnémul s vele együtt elhallgat a megtépázott mandolin. Most leánykacaj, taps, csicsergő gyors beszéd...
Persze, leányt csábít édes hangjával a tenor. Leányok, asszonyok, az asszony... mi takarja el a szemét, nem lát, hasztalan mereszti... az asszony és a farsang... gyönge kézzel a szeméhez kap - hát ez mi? Ó, persze, az álarc, mely félrecsúszott. Igen, az asszony mondta, hogy arcára okvetlenül kössön álarcot.
Letépi arcáról a keskeny fekete bársony álarcot s eldobja indulatosan. Körülnéz. Nem lát semmit. A fejét tapogatja. Koponyája a tarkónál bizony fáj, úgy látszik, megütötte. Odavágta, amikor elesett. Nekiestek a gazok, itt a sötét bolthajtás alatt. Felülni próbál, belefájdul a dereka a kemény fekvésbe. Útonállók, elvették a pénzét. Gaston d'Aubigny a zsebét tapogatja: Nem, az erszénye megvan, a pénze is megvan, bizonyosan nem találták meg.
Megint nevetnek valahol, hangos beszéd, lármás jókedv - igen, a farsang lüktet a város utcáin. És neki is, persze, neki is mennie kellene, hiszen reá is vár egy kis farsangi kaland! A szép asszony, akinek megígérte, hogy éjfél előtt ott lesz a kertben... Már közel van hozzá, igen, igen, csak át kell mennie a téren, épp át akart menni a téren, amikor ezek az olasz útonállók rárohantak. Most tehát föl kell tápászkodni, és ha van jártányi ereje, akkor minél előbb a kis utcába, a kertbe, ahol az asszony vár... szegény asszony, hasztalan vár és most azt hiszi, hogy haszontalan, szeleverdi fickóval volt dolga, de azt már nem hagyja ennyiben a francia nemes úr!
Most fel tud már ülni és mindjárt nekitámaszkodik az oszlopnak. Megtapogatja a derekát, lábaszárát: jól van, rendben van, semmi baj, ha sajog, majd elmúlik. És itt a kardja - ez a fő! Majd kihúzza a kardját és úgy megy a találkozóra. S aki csak közeledni próbál feléje, abba beledöf könyörtelenül. Útonállók!
Lépések... igen, közeledő lépések! Jönnek... csak egy jön, egy valaki, a botjával néha ráüt az utca kövére. Gaston d'Aubigny már látja az alakját: alacsony, tömzsi, szélesvállú ember, előregörnyedten jár, vastag botjával veri a követ. Útonálló! gondolja a pórul járt idegen és jól megmarkolja a kardját.
A közeledő szeme villog a sötétben, látni, hogy mindenfelé néz. Most egyszerre csak megáll, néhány lépésnyire a földön félig fekvő, félig ülő alaktól. Észrevette, hogy ott kuksol valaki, de nem ismeri föl. Áll és rámered az árnyékba vesző alakra, közelebb lép lassan és halkan kérdi:
- Ki az ott? - Előre nyújtott nyakkal várja, hogy ez mit felel.
- Ne jöjj közelebb, ha kedves az életed! - hangzik rekedt, kissé gyönge hangon a válasz. - Mert irgalmatlanul beléd döföm a kardomat!
- Már miért döfnél belém?! Bántottalak? Azt se tudom, hogy ki vagy, s te azt se tudod, hogy ki vagyok! - mondja félig indulatosan, félig okosan a villogó szemű ember.
- De igen, most már tudom, hogy ki vagy! - szól erre élénken az ifjú francia úr. - Te ültél ott a sötétben az este a Santa Maria del Fiore szobra mellett!
- Poffareddio! - harsogja elcsodálkozva a koldus. - Ön az, Eccellenza?! Igazán ön az? Mit csinál itt a földön?
- Felkelni próbálok! - mondja élénken az ifjú gróf.
- És hogyan került ide? - A koldus már ott is van mellette és széles, erős kezével talpra állítja a pórul járt idegent.
- Amikor éppen ki akartam menni a térre itt... a kutyafáját, de sajog a fejem meg a derekam! - Gaston d'Aubigny megtántorodik egy kissé. Gyors mozdulattal a koldus megragadja.
- Oda akart menni hozzá... a kertbe? - kérdi súgva.
Az ifjú francia úr bólint és mondja:
- Oda hát! Hiszen megígértem.
- Holott figyelmeztettem, hogy ne menjen, Eccellenza! Amit asszonynak ígér az ember, az nem fontos, azt nem kell megtartani.
- De az a hölgy vár! Engem vár, nem érted?!
- Azt hiszi, Eccellenza, hogy az a hölgy bánkódik ön után? Ha eddig várt, csak várjon tovább. De mit csinált ön itt az oszlop lábánál, Eccellenza? - És a koldus hasztalan igyekezett eltéríteni az ifjú francia urat más irányba, ez csak a térség felé igyekezett. - Erre menjünk, Eccellenza! - biztatta nyomatékosan.
- Ne mesterkedj, öreg. Már régen ott kellene lennem a kertben. Vígan mentem utamon, nem néztem se jobbra, se balra, amikor egyszerre csak a torkomnak ugrott valamilyen bandita, orvul, hátulról, gaz talián, s mindjárt ott termett egy másik is, ketten rohantak rám, gyanútlan emberre, ki már nem is tudtam védekezni, mert gáncsot vetettek, mire fölbuktam s erős ütést kaptam a fejemre, amitől elszédültem s úgy feküdtem itt aléltan, csak az imént tértem magamhoz. Gaz talján útonállók! - És Gaston d'Aubigny a levegőt döfködte haragjában.
- Bocsásson meg, Eccellenza, ha arra kérem, hogy ne méltóztassék belém döfni, hiszen mindebben ártatlan vagyok - peregte jóindulattal kedvesen a koldus. - Útonállók meg vannak mindenütt, ha nem csalódom. És legyen szabad megkérdeznem: kifosztották a gróf urat?
- Nem, látod öreg, a végzet mégis csak igazságos. Megvan a pénzem, a gyűrűm, a láncom. Talán megzavarta őket valami, amikor éppen zsákmányolni kezdtek volna s erre elinaltak vitézül.
- Ez akkor nagyon szerencsésen történt így - mondta a koldus. - Keressük meg most Eccellenza kalapját és köpenyét, én meg elkísérem, ha nem szégyell koldussal járni Velence utcáin, haza a szállására, nehogy esetleg egy újabb kísérlet, mit lehet tudni, az ön kárára több sikerrel járjon.
Míg ezt mondta, a koldus már le is hajolt és buzgón kereste a köpenyt és a széles karimájú tollas kalapot.
- Igen, a köpenyt meg a kalapot - mondta az ifjú úr. - Meg is feledkeztem már erről, pedig jó lesz, ha ideadod, mert borzongat a hűvös este
- Rögtön, Eccellenza, rögtön - dünnyögte a koldus és most már négykézláb ereszkedett és úgy kereste védettje holmiját.
Gaston d'Aubigny megint a térség felé fordult s látta túl az utca torkolatát. Most persze újra eszébe jutott a szép asszonynak tett ígérete.
- Késő van már? - kérdezte hirtelen türelmetlenséggel a sötétben tapogatózva kereső koldust. - Mennyi az idő, te?
- Rögtön, hiszen itt kell lennie! mégis csak furcsa, hogy eddig meg nem találtam! - dünnyögte a koldus. - A kalap odébb gurulhatott, jó, ezt értem, de a köpenyt csak nem nyelte el a föld!
- Nem hallod: mennyi az idő? Nem tudnám megmondani, egy órája vagy egy hete már, hogy itt feküdtem aléltan.
Ujjongó hangos ének foszlányait hozta most a térség csöndjébe az esti szellő. Utolsót lobban a farsang.
- Nem tudom, Eccellenza, ma este fejbe vágtak engem is, nékem is megállt az idő - fakadt ki keserűen a koldus. - Nem találom sem a köpenyét, sem a kalapját! - Most figyelni kezdett. - Hallja, Eccellenza ezt az éneket? Nagy lelkes zsolozsmával viszi most a mulató nép díszes körmenetben a Farsang Királyát a Rivától a Piazzára s ott elégetik. Siessünk, nem tudom megtalálni a holmiját, Eccellenza, s akkor még láthatja ezt a pompás felvonulást, amikor a vidám népség véget vet a mulatságnak.
- Most ér véget a farsang? - kérdezte izgatottan a konok francia úr.
- A következő percekben megkondul a harang s akkor - hová siet, Eccellenza?! nem arra! nem arra!
Gaston d'Aubigny most végigszaladt a térségen. A holdfény ráesett karcsú, erőteljes termetére, hajára, melynek fürtjei most rendetlenül omlottak vállára, kezében a vékony, hegyes kardja, melynek pengéje meg-megvillant.
- Nem arra! - kiáltott utána a koldus élesen.
Hiába tette, az ifjú gróf hátra se fordult, szaladt, mintha az intő szó el sem érte volna. A koldus csak nézte szájtátva.
- Vesztedbe rohansz, fiú! - hörögte indulatosan. - Hiába beszélek néked, csak nem hallgatsz az okos, tapasztalt emberre.
Gaston d'Aubigny eltűnt a kis utca torkolatában.
Vadul káromkodva rohant utána a koldus.