Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 12. szám · / · Moly Tamás: Karnevál
Az alélt ember fölé egy sötét árny hajolt, megrázta, megfogta erőtlen kezét, fölemelte és eleresztette. A kéz élettelenül esett a test mellé a kőre.
Az oszlophoz támaszkodva állt egy másik férfi, sötét köpenyes. Villogó szemmel nézte a kövön fekvő idegent.
- Mi van vele? - szólt rá az emberére ridegen.
- Elájult, kegyes uram - felelte a vizsgálódó. - megkössem kezét-lábát?
- Meddig marad ez így eszméletlenül?
- Legalább is két óra hosszat.
- Akkor hadd, kár megkötözni. Vedd le róla a köpenyét s a kalapját is add ide!
Az inas lekapcsolta az ájult emberről a zöld bársony köpenyt s fölszedte a kőről a piros-tollas zöld kalapot, mely az imént elgurult oldalt. Az ifjú velencei nemes leoldotta válláról fekete köpenyét, levette fejéről a kalapját s e holmit türelmetlen mozdulattal odanyújtotta az inasának. Most fejébe nyomta a piros-tollas zöld kalapot, nyakába akasztotta a zöld köpenyt, megigazította az álarcot s már indult is a téren át. De hirtelen visszafordult és halkan szólt, bár hangjából mégis kiérzett az elfojtott, fel-feltörő vad indulat, amikor rászólt az oszlopnál veszteglő inasára:
- Mit állsz itt, hé? Mire vársz? Miért nem mégy haza? Lesed, hová megyek? Várod, míg messze járok, hogy kifosszad ezt a maflát? Hozzá ne merj nyúlni, gazember, mert beléd döföm a kardomat tövig! Eriggy innen! Kotródj haza, inasok szemetje!
Az inas mondott valamit, de szavát nem lehetett megérteni. A nemes úr kettőt lépett gyorsan, előre nyújtott fejjel. Az inas eltűnt. A hold sápadt, tiszta fényében látni lehetett, amint a sötét árnyék végigsuhan a hídon, azután eltűnt a következő utcában. A nemes úr a tér felé fordult. Várt még néhány pillanatig, majd fölegyenesedett, s hosszú, gyors léptekkel ment a térség túlsó oldalán torkolló kis utcába.
Jól ismerte a kis ajtót. Amikor ott állt s kezét rátette a kilincsre, összerázkódott. Összeszorított fogakkal mormogott valamit. Megtántorodott s belekapaszkodott az ajtó kilincsébe, így tudott csak állva maradni. Mély hörgés, sóhajtás szakadt föl kebeléből. Megemberelte magát. Lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt. A zöld köpenyes lovag megállt keretében. Hideg ezüst fényével rávilágított a hold.
És rávilágított a hold a gazdag faragású márványpadra is, mely a kastély kíváncsi ablakai elől rejtőzött a télen is lombos cserjék sűrűje mögé, s melynek nemes köve csillogott a holdfény kékjében. S a kertajtóban aki állt, látta a padon ülő sötét alakot, mely megmozdult, amint a zöldköpenyes megjelent.
Az asszony! A lovag tudta: ez ő, aki vár.
Az asszony fölállt hirtelen mozdulattal, egy pillanatig dermedten nézett a kisajtóra, mintha ott hazajáró lelket látna, majd két kezét rászorította kebelére s a ruhája sötét színén a két keskeny sápadt kéz világított, mint dúsan csiszolt drágakő az ékszertok bársonyán. Lassan elindult, majd egyre gyorsabban ment a lovag felé.
A zöldköpenyes szíve a torkában dobogott. Nem tudott szólani. Némán meghajtotta magát. Megtántorodott kissé, nekitámaszkodott az ajtónak, melyet már behúzott volt maga után. Gyorsan fölegyenesedett, attól félt, hogy nem bírja ki.
Az asszony odasietett hozzá.
- Eljöttél? - suttogta tikkadt hangon, mert talán azt hitte, hogy a képzelet játszik vele. - Igen, eljöttél, idetaláltál, eljöttél, itt vagy...!
A torka összeszorult. Arcát nem lehetett látni, sűrű fátyol fedte, a hangja azonban elárulta, hogy az ajaka kicserepesedett.
A zöldköpenyes lehunyta szemét és úgy hallgatta ezt a néhány ellihegett szót. Mintha nem is az az asszony szólana hozzá, mintha e szavakat más valaki mondaná, valahol másutt, és ezek ideérnének a jó Isten tudja hogyan! S amikor az asszony elhallgatott és már elmúlt egy csepp örökkévalóság, a lovag újra meghajtotta magát, és ő is suttogva mondta:
- Híttál madonna, eljöttem, itt vagyok.
És most megint leperegtek a percek apró kis részecskéi. Végre megszólalt az asszony:
- Igen, látom, álarcot kötöttél. Köszönöm, hogy hallgattál szavamra. Egy idegen asszony szavára, kit ma este láttál először. Gavallér vagy.
A zöldköpenyes megremegett. Lehajtotta a fejét.
- És bátor vagy. Ezt kiláttam a szemedből, ma este. Talpig férfi, akiben meg lehet bízni. Bár még az imént, bevallom, kételkedtem már, hogy eljössz-e. Bocsáss meg, asszony vagyok. És most boldog vagyok, hogy nem felejtetted el, amit ígértél. Pontos vagy, jókor jöttél. Csak én voltam türelmetlen.
Lélegzete gyorsan járt, az izgatottság dolgozott benne. Szeme tétován szaladt végig a zöldköpenyes alakján. Gyakran pillantott hátra a palota felé. Minden mondat után picit elhallgatott, mintha várná, hogy a lovag mondjon valamit, de észre se vette, hogy a lovag néma, nem szól.
Ijedten rebbent most keskeny sápadt keze a lovag felé s a hölgy elfulladó hangon kérte:
- Ne állj itt, jöjj, ahhoz a padhoz menjünk, melyet elfödnek a bokrok... megláthatnak.
A lovag összeszedte minden erejét:
- Ott szoktál ülni azon a padon - súgta, nehogy az asszony meghallja, a hangja milyen rekedt, s hozzáfűzte nagy kínnal: - mással is...!
De a hölgy már előre sietett és nem figyelt arra, hogy a lovag mit mond. Amikor a padhoz ért, lerogyott rá és halkan felsóhajtott.
A lovag lassabban lépdelt utána s leült a hölgy mellé, ki most az arcába nézett.
- Igen, látom nem felejtetted el, amire kértelek: álarcot kötöttél. Jól tetted. Nagyon jól tetted, hogy hallgattál szavamra. - Kezét rászorította szívére. - Hogy csillog a szemed! - suttogta akarata ellenére.
- Csillog? - súgta a lovag. - Akkor attól a nagy érzéstől csillog, mely emészti a lelkemet. Bocsáss meg, madonna, de nem tudom elhinni...nem tudom elhinni, hogy akit ma este láttál először...
Elhallgatott, talán várt valamely megjegyzést, mely azonban elmaradt. Tovább mondta:
- Ma este találkoztunk először, ugyebár? És te máris feleltél, amikor én, az idegen, voltam olyan vakmerő és szóltam hozzád. Ezt... ezt alig tudom elhinni, még most is...
Nem tudta tovább mondani.
A hölgy ránézett. Gyanút fogott ez az ember? Most ne menjen el, hanem maradjon itt, amíg...
- Igazad van - suttogta lázasan - magam is csodálom magamat. Igen, amikor megszólítottál, feleltem neked, hallgattam a beszédedet és szívesen figyeltem szavadra. Mert... mert jól esett nékem, hogy ott térdelsz mellettem, és egyszerre csak világosság lett a lelkemben és megértettem, hogy téged a minden szenvedők Anyja küldött nékem, a szenvedőnek, vigasztalásul, segítségül.
Félig öntudatlanul, és mert attól tartott, hogy ez az ismeretlen gyanút fog talán, vagy rossz sejtés lepi el s innen egyszerre csak elsiet, az asszony remegve simított végig a lovag kezén, és keskeny, sápadt keze forró volt, mint a tűz.
A lovag megremegett. Ezt teszi, ezt teszi!
- És miben lehetek vigasztalód, miben lehetek, madonna segítségedre?
Szerette volna letépni arcáról a bársonyálarcot s egyúttal az asszony fejéről a fátyolt, és akkor gyönyörködött volna e hitvány teremtmény rémületében... Ó, ez a csalódás kegyetlenebb minden kigondolható gyötrelemnél!
- Nagy vigasz nékem, hogy szavadnak álltál, hogy nem várattál, eljöttél. Férfi vagy, kiben íme, megbízhatom. És majd meglátod, hogy miben lehetsz a segítségemre, légy türelemmel, kérlek kissé, majd meglátod később...
A lovag lelkét elöntötte a gonosz indulat, a füle zúgott, és zúgott a feje is, nem tudta megérteni, hogy az asszony mit mond, s amit hallott, abból csak céda árulást hallott ki. Tehát egy harmadik férfi kell neki, sose látott idegen, aki elutazik két-három nap múlva s itt hagyja ezt az útszéli kalandot - ez ő, az asszony, akit gyötrődve szeret, akit féltékenyen beborított gondolatai hálójával, s aki most nyíltan megmondja az idegennek: "Te vagy a vigasztalóm, te vagy a segítségem." Nem lehet hinni... de talán ez mégis csak játék, meg nem érthető szeszély eddig. Meg kell próbálni, hogy miért hívta kertjébe most éjjelre az idegent.
- Madonna - súgta forrón a lovag -, ami velem most itt történik az olyan, mint egy csodálatos álom. Itt ülök a néma kertben a padon melletted, és te vagy az, madonna, ki engem ide hívtál... csodálatos...
Elhallgatott, azt várta, hogy az asszonynak lesz talán erre valamilyen megjegyzése, amelyből kiderül, hogy ez még sincsen egészen így. A hölgy, kiben a borzasztó izgalom szinte tombolt, nem is tudott nagyon arra figyelni, hogy ez az ismeretlen mit beszél, kapott azon, hogy szól és biztatta:
- Igen, igen... mondd csak tovább... úgy szeretem hallgatni...
És figyelt másfelé, a palota felé, vajon megmozdul-e ott az a borzasztó aggastyán.
Szereti hallgatni! amit ő mond, az idegen! Szívébe a csalódás vájta bele éles karmait dühösen. Ez az asszony!...
- Igen, madonna, szereted hallgatni! - mondotta fulladozva, fogcsikorgatva. - És de nagyon hallgatnád, milyen örömmel, amit elmondanék neked, nem most, majd később, el fogok neked valamit mondani, most még nem, majd később!
A feje zúgott, e pillanatban nem tudta, mit is mondjon. Összeomlott benne minden! Bianca, a hű, odaadó, minden áldozatra kész szerelme, akiben úgy hitt, jobban mint... Káprázat? Valóban ide hívta ezt az idegent, s most mit akar vele? ráéhezett?
- Tudod-e madonna, hogy te vagy az életem gyönyörűsége? - súgta forrón, indulatosan. - Te vagy az, akit eddig megálmodtam újra meg újra, valahányszor asszonyra gondoltam ittas szerelemmel! Akit ölelni vágytam telhetetlen karral, csókolni tűzzel, a vérfakasztó szerelem tüzével, akit magamba fogadnék, egészen magamba, mint életem gyönyörűségét, örömeim pompázó forrását. Ó, ölelni téged, madonna, csókolni téged mindig szomjas ajakkal, többet ér ez, mint egy hosszú élet minden bősége, ragyogása.
Tűri, hogy ezt mondom neki én, az idegen! tombolt benne a harag. Ezt is szereti hallani! És ha most magamhoz ölelem ezt az asszonyt, kit eddig meg nem lehetett közelíteni?!
Közelebb húzódott az izgatott, remegő asszonyhoz s hirtelen mozdulattal a dereka köré fűzte karját. Magához vonta most és érezhette reszketését. Benne azonban ábrándok, szerelemadta érzések színes világa omlott össze gyilkos hevességgel s érzések romjai lepték el a lelkét, úgy hogy belevakult, belesüketült. Vonagló kézzel ragadta meg a másra remegve figyelő asszony kezét, és nem vette észre, hogy az imént tüzes kéz most jéghideg. A megcsalt férfi buta dühe dolgozott benne.
- Ölellek, magamhoz ölellek, s ez néked jól esik, mert nevetsz, igaz-e? - sziszegte kábultan a haragtól, mely elöntötte agyvelejét. - Jó így érezni karom erejét, izmaim keménységét, vérem forróságát, érzéseim lüktetését! Te, te...
- Csöndesen maradj csak - kérte a hölgy elfúló hangon és megremegett az izgalomtól. Ó ezek a percek, ezek a végtelenül hosszú percek, amikor jön az aljas bosszú orvul, hogy lecsapjon gyanútlan áldozatára, de most túljár az eszeden, Agostino Bissoni, legravaszabb a ravaszok között, egy agyongyötört asszony, kinek örömtelen életébe egy kis reményt vitt bele a mennyei jóság, s ettől is meg akarod fosztani. Most az egyszer... csak még egy csöppet szenvedni, és aztán...
A lovag indulatosan szorította magához a remegő asszonyt.
- Csöndesen! - mondotta keserűn. - Amikor bömbölni szeretnék, ordítani földöntúli hangon, hogy megtudja mindenki, minden boldogtalan, aki reménytelenül eped sorvasztó szerelemben holmi el nem érhető, hideg, gőgös, nagyszerű nő után, minden idvezült, ki mámorosan jár e földön, szívében a boldog szerelem kábító érzéseivel! Hadd tudják meg, hogy minden boldogtalan rogyjon térdre és úgy adjon hálát az emberi sorsok jóságos Istenének, amiért szerelme, életének egyetlen vágya meghallgatásra nem talált! És mindenki, aki szerelmében idvezült, rémüljön és szálljon magába és őrizze féltve legkényesebb kincsét, melynek még az örök mécses sápadt kicsi fénye is megárt, nehogy baj érje, és tudja meg, hogy ebben az életben mégis minden hiábavaló! Bizony, szép asszony, kit most karjaimban tartok s a lelkem már lenn szenved a poklok legfenekén, jaj annak, aki boldog, mert rázúdul a boldogtalanság minden szennye-piszka, mint a tenger dühödt hullámverése, irgalmatlanul, és jó annak, aki boldogtalan, mert az ő lelkét nem marcangolja apró foszlányokra a mindennél borzalmasabb csalódás!
Mennyit beszél ez a szerencsétlen, gondolta türelmetlenül a hölgy, kit ingerültté tett a feléje forrón omló szóáradat, melyet nem értett, mert nem tudott ráfigyelni. Leste, hogy mikor csap le áldozatára a kérlelhetetlen aggastyán. S akkor Silvestro Cardone, szerelme, nyugodtan várhatja, míg kedvez nekik az alkalom s ők elmenekülhetnek... holnap reggel megírja néki... ez az ember itt valóban azt hiszi?... Vadul kergették fejében egymást a meggyötört, agyonhajszolt gondolatok, s az asszony a fejéhez kapott úgy érezte, hogy remeg az agyveleje.
- Csak halkan, nemes ifjú, idegen ember kertjében vagy, ki nem tudja, hogy a feleségét öleled magadhoz - intette a hölgy a lovagot, eltikkadt ajakkal. - S a férj gonosz aggastyán! - tette hozzá elfulladva.
- Te pedig fiatal vagy, szép vagy, forró vagy, és szereted az ifjúságot, az erőt, a duzzadó szenvedélyt! - súgta elkeseredve a lovag a hölgy fülébe, mert ez elfordította tőle a fejét. - Még akkor is, ha álarcosan jő, nemde?!
- Igen, igen - rebbent most a hölgy szava ijedten. - Az álarc, ez fontos, nem is sejted, hogy mennyire fontos. Még tart itt a farsang, ebben a borzasztó városban, s épp azért ne legyél te se más, mint álarcos a maskarák között. - És fölemelte vékony gyönge ujját figyelmeztetőn.
- Bújj ide hozzám, galambom - szólt rekedten a lovag. - Nekünk már mindegy, takarja-e arcunkat fátyol vagy álarc. Mi ketten rátaláltunk egymásra és tudjuk egyik a másikáról, hogy kivel van dolgunk. Csak akkor talán, ha leteszed a fátyolt meg én eldobom az álarcot, lehetséges, hogy megdöbbensz vagy megriadok én, mert most látjuk előtűnni az igazi álarcot, madonna, mely meg tud téveszteni hihetetlenül. Azt hinné róla a gyanútlan ember, magam is így jártam és meg is adom az árát, hogy amit lát, az annak a másiknak az igazi arca. Pedig nem az, én már bölcsen tudom, de talán te, szép hölgyem, ezt mégsem tudod. Azonban vigasztalódj, meg fogod tudni hamarosan, én mondom!
Magához szorította az asszony testét az élete megrontója iránt érzett harag erejével.
- Ne! Mit csinálsz? Hallod: fáj! - panaszkodott ijedten a hölgy, nekifeszítette két gyönge karját a kétségbeesett lovag vállának s igyekezett kiszabadulni vad öleléséből.
- Fáj? Neked is fáj, nem csak nekem? Hadd fájjon, így van jól! - s a gyötrődő a fogát csikorgatta kínjában. - Ne félj, galambon, fog ez neked még jobban fájni! Mintha jéghideg kéz nyúlna a szívedbe, megmarkolná és nyomná össze kegyetlenül, hogy egy csöpp vér se maradjon benne, mert minek az neked? úgy fog ez fájni, szép fehér ártatlan galambom!
A hang az álarc mögött elcsuklott s valami bugyborékolást hallatszott, nevetés?
Az asszony kivergődött az erőszakos ölelő karokból. Elsápadt, a fejét, arcát borító sűrű fátyol alatt. Úgy rémlett neki, hogy jönnek, messze vannak még, de már jönnek halkan, nesztelen léptekkel. Most, most higgye ez a vakmerő ifjú, hogy valóban az ő szép szeméért...
Egyszerre csak elkezdett beszélni, nyugtalanul, lázasan, hogy ez az idegen reá figyeljen, hogy örömmel hallgassa áltató szavát, hogy a gyönyörűsége legyen most ezen utolsó pillanatokban, s hogy meg ne hallja a pusztulást, mely lábujjhegyen közeledik. Igyekezett hangját édessé tenni.
- Hős lovagom - mondotta lágyan és végigsimogatott a zöldköpenyes karján hazug kézzel -, örömest jöttél el hozzám, ugyebár, és nem bánod, hogy szavadnak álltál és nem fogod megbánni? akármi történnék veled vagy velem a következő pillanatban! Azt kell hinnem, hogy szeretsz, hiszen amikor a Santa Maria del Fiore szobrának térdeplőjénél az arcodba, a szemedbe néztem, úgy láttam, mintha szívedben máris igaz szeretet fakadt volna az ismeretlen asszony iránt, kinek könnye, fájdalma meghatott. Részvétet éreztél irántam, s a részvét talán édes testvére a szeretetnek. Megsajnáltad a fohászkodó gyönge asszonyt s most a hangodból is hallottam, kihallottam, hogy szeretsz...
- Asszony! - hörögte kétségbeesve a már-már őrjöngő lovag.
Mona Bianca azonban rátapasztotta szájára vékony, keskeny, sápadt kezét, mely most tüzelt a nagy lelki feszültségtől és halkan, kérlelőn mondta:
- Ne szólj most, ne szólj, hadd beszéljek hozzád csak én, akit szeretsz annyira, ugyebár, hogy szívesen meghozol értem akármilyen áldozatot, s ezért a kedves együttlétért itt, nemes idegen, nem bánod, ugyebár, akármi történik velünk?! És nem utálsz meg és nem gyűlölsz meg, látod, most a nyakad köré fonom karjaimat, miért rázkódol meg, mintha kígyó hideg teste ért volna hozzád?... bocsáss meg, bocsáss meg, zavart vagyok és nem tudom, mit beszélek. És szeretném tudni, boldog vagy-e most, amikor hozzád simulok és megvallom néked, szerelmes lovagom, hogy ha valamilyen okból...
Elakadt a szava, a bokrok sűrűjében fekete árnyakat látott, melyek lassan, nesztelenül kúszva közeledtek könyörtelenül, mint a vészteli végzett. S a holdsugár, mely belefurakodott a télen is lombos cserjés ágai közé, rémülten siklott végig a döfésre készen tartott gyilok mezítelen vasán. Ketten lopóztak orvul a padon ülők felé.
A lovag görcsös kézzel, lassan nyúlt a sűrű fátyol után, mely a hölgy fejét, arcát eltakarta. Nem, nem igaz, aki most átöleli, aki ezt mondja ennek a ma először látott idegen fickónak, az nem lehet az ő szíve királynője, a pokol űz vele gonosz játékot!
- ...ha valamilyen okból ezután már nem látnálak, megígérem neked - és az asszony hangja most repdesett rémülten, mint egy halálra ijedt madárka -, megígérem, hogy nem foglak elfelejteni soha, mert jó voltál hozzám...
Most az árnyak már egészen közel vannak, egészen közel, s ha kinyújtják a karjukat, s a marokra fogott tőrrel a lovag felé döfnek... kinyújtják!
Az asszony nem tudta nézni tovább. Összeszedte minden erejét és félig fölemelkedett. A lovag letépte a hölgy fejéről a fátyolt s látta Mona Bianca halálsápadt arcát, félig hunyt szemét, gyönyörű száját, mely most lázasan remegett, megkapó szépségét! S a keskeny, hirtelen jéghideg kéz most váratlan mozdulattal eltolta a lovag szájáról a három ujjnyi széles csipkét.
- Bocsáss meg, bátor idegen - suttogta a hölgy és vad lendülettel rátapasztotta remegő ajkát az agyongyötört lovag keserű szájára.
Az álarcból az asszony arcába tágra nyílt szempár meredt, melyben fellobban az őrület. Keze kinyílik, vonagló ujjakkal nyúl a hölgy fehér nyaka után.
Két ököl csap le szinte egyszerre a lovag hátába, nyakába. A két hosszú penge eltűnik egy pillanatra s újra fölbukkan. A két orgyilkost, két fekete suhanó árnyék, mintha elnyelte volna a föld.
Az álarcból kivillanó szempár hirtelen megtörik. Az ajakról hörgő, fáradt sóhaj rebben. Az imént még rugalmas, könnyű testből hirtelen ólomtuskó lett. Az asszony nem bírja tartani, elereszti. A zöldköpenyes lovag lefordul a padról.
Az asszony hátrál, meghökkenve nézi áldozatát, végigsimít keskeny fehér homlokán, majd szívére szorítja kezét. Elmosolyodik.
Hangos ujjongó ének foszlányait hozza a kert csöndjébe az esti szellő. Utolsót lobban a farsang.