Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 12. szám · / · Moly Tamás: Karnevál
A friss levegőn elszállt a bor gőze, helyét elfoglalta az ígérkező kaland mámora. Az ifjú francia jól fejébe nyomta széles karimájú piros tollas kalapját, összébb vonta köpenyét s alatta megmarkolta kardját, mint minden férfi, ki ismeretlen úton indul ismeretlen esemény elé. Ilyenkor útközben sok minden történhetik. Eleinte gyorsan, izgatottan lépkedett, azután eszébe jutott, hogy jobb, ha csöndesen ballag, mint aki véletlenül sétál a kijelölt utakon.
Bájos asszony! A fiatalember látta most, amint egészen közel hajol hozzá és úgy mondja el néki, hogy merre menjen, suttogva mondja el, nehogy a Boldogságos Szűz meghallja, miket beszél... Édes lehelete legyezi az ifjú kitüzesedő arcát s az ölelés elképzelt örömétől máris vadul kalapál a szíve. Két utcán kell előbb végigmenni, melyek egymásba nyílnak. Ezek az utcák rövidek, az egész város olyan, mint egy mesebeli játékszer. Ma különösen, amikor itt a jókedv szinte féktelen.
Hogy ragyogott ennek a velencei asszonynak a szeme! Szikrázott benne az érzés. A tekintete sütött. Ilyen izzó asszonyi szemet még nem látott. Mégis csak jó volt átjönni ide Páduából. És különben is más az, amikor az ember idegenben jár. Sok mindent lát, hall és tapasztal, amiben az otthon szegény. És a szája, szerelmes indulattól vonagló ajaka... Kár, hogy nem csókolta meg ott a szobor lábánál, amikor az asszony közel hajolt hozzá és suttogva mondta... Ez itt jobbra a harmadik utca, és most el kell jutnom egy kis hídhoz! Jövök, szép asszony, jövök!
Talán már lenn van a kertben és vár. Ezüstjével a telihold kicifrázza az utakat, a házakat nagyszerűen. Most látni csak, hogy nem kell se lámpás, se fáklya. Gyönyörű ez a tiszta fehér fény. Vár a kertben, nézi a kisajtót, mikor nyílik és jelenik meg benne a lovag, hogy megmentse a boldogtalan szép asszonyt. Úgy nézett rám, amikor odatérdeltem melléje, mintha jelenség lennék, vagy életre kelt hőse valamely régen hallott gyermekmesének. Jó és hálás a helyzete az idegennek, aki más, mint a köznapi ember, érdekes, titokzatos, akiben bíznak s akiről elhiszik, hogy meg is teszi, amire vállalkozik. Többet látnak az idegenben és inkább hisznek benne, mint az otthoni emberben. Jól van, szép asszony, bennem ugyan nem fogsz csalódni. A karjaimba veszlek és úgy viszlek el innen, a szenvedés meg bánat honából oda, ahol örök vidámság, gyönyörűség lesz az életed! Az idegen nem ismer akadályt, nem tisztel hatalmat, nem törődik a nagyúrral, a francia elevenen, bátran nekivág ezer veszélynek, ha kell és... valóban, itt a kis híd! Persze, ennek sincsen karfája. Jó lesz vigyázni, mert mégis csak buta fordulat lenne, ha belepottyannék a vízbe s azután megjelennék a kertajtóban, talán későn már, mint megúsztatott egér, lucskosan. A szép asszony kinevetne és már nem bíznék bennem. Igaza lenne.
Furcsák ezek a vízi utak, melyek keresztül-kasul járják a várost. Rejtelmes ilyenkor este a víz, mely lapul a házak, paloták tövében s a nagyszerű kapuk oda nyílnak, s a márványlépcsők levezetnek, mintha ezek az emberek itt úgy tudnának a vízen járni, mint a magunkfajta a szárazon. Pedig dehogy is tudnak! Kell nekik a bárka meg a gondola, ez a furcsa, piszeorrú csónak, melynek közepén a szűk doboz és ebbe bújik az utas, ki rábízza magát a gondolásra, kit nem ismer, sohase látott, de a csónakja komor, fekete, olyan, mint a koporsó. És rábízza az ilyenre még a titkait is. Hány embert dobtak már vajon rövidesen az utcák fekete vizébe: "Erre tessék, signore!" és ezzel az ügye el is volt intézve. Nem biztató! Éppen itt jön egy bárka.
A vízi utca mintegy száz lépésnyire kanyarodott és most a nesztelen hullámok sötétjét pirossal cifrázta néhány fáklya fénye. Bárka siklott tova a lomha vizen, kis társaságot vitt a díszes járómű, hölgyeket meg urakat, kik most vidám dalba kezdtek, melyet szerényen kísért a mandolin. Két evezős izmos keze alatt könnyen, nesztelenül suhant tova a bárka, tele jókedvvel, vidámsággal, édes dallal, öleléssel, tarka színekkel kápráztatón, és valótlan volt, mint egy csodálatos álom. Gaston d'Aubigny a híd közepén állt és onnan nézte a tovasikló bárkát. Kalandos ötlete támadt máris: Mi lenne, ha most egész egyszerűen beleugrana a bárkába, belepottyanna e vidám társaság ölébe? ügyesen, persze, hogy ne történjék semmi baj! S mindjárt azt mondaná: "Bájos szép hölgyeim és kedves jó uraim, ha talán megijedtek váratlan megjelenésemen, bocsássanak meg ezért, mert nem ezt a hatást akarom elérni. Idegen vagyok, ki a farsang utolsó óráit élvezem itt e tündérvárosban s akit az önök megigéző jókedve vonzott le onnan a hídról..."
A bárka tovább suhant, az édes dal elhalkult, a piros fények elsápadtak, a jelenség a fekete vizen eltűnt s a hídon az ifjú francia mélyen lélegzett és a szemét dörzsölte, s kissé kábultan körülnézett, mert nem tudta hirtelen, hogy amit látott, nem volt-e valóban álom... Majd eszébe jutott a szép asszony utasítása. Ha átsiet a hídon és azután balra fordul, egy kis térségre jut. Azon keresztülmegy, be az utcába, ahol rátalál a márványkerítésre. E kerítés mögött van a kert, ott vár reá titokzatos hölgye. Mégis csak jó volt, hogy nem ugrott le a bárkába. Megígérte, hogy ott lesz éjfél előtt!
Átsietett a hídon. Azután balra fordult, ahol boltíves árkád mögött van bizonyára a kis térség. Itt minden olyan, mintha nem lenne valóság, hanem inkább testet öltött mese. Az ember azt csodálja, hogy mindez itt áll körülötte némán, rejtelmesen és nem hökkenne meg, ha talán kakasszóra ez mind szertefoszlana hirtelen, mintha párából alakult altató jelenség lenne s igazán nem valóság! Milyen csönd van most itt, sehol egy ember, sehol egy csöpp fény. A hold világít gyönyörűen. Talán az a szép asszony a szobor lábánál, aki ott imádkozott, aki mellé odatérdelt hetykén az ifjú lovag, akivel megbeszélte ezt a találkozót, talán ez a káprázat volt, láz-szülte álom, mely rászállt az idegen agyvelejére, ki még nem szokta meg e vizen épült város furcsa levegőjét. És a koldus, akivel beszélt? Ez is káprázat lehetett. És miért tudja követni pontosan az utat, melyen sohasem járt? Ha most kiér arra a kis térségre, már túlsó oldalán ott az utca, melyből a kertbe jut. Hadd legyen káprázat!
Gaston d'Aubigny tovább sietett. De nem lépett ki az árkád bolthajtása alól, hanem most megállt és nézte a néptelen kis térséget, melyben ott fészkelt a varázslatos csend s melyre mint finom velencei csipke ráborult a meseszerűnek az a megejtő hangulata, melyet csak jövevény tud élvezni igazán, mert néki mindez új, megkapó, idegen. Ez az, mondotta anyanyelvén őszinte elragadtatással, ilyen a hely, ahol száz meg száz esztendőkön át nagyszerű művészek éltek! Az idegen előtt itt lépten-nyomon megnyilvánul a testet öltött csoda!
És most tovább menne. Vár a kertben az idegen asszony.
De ekkor valami belekap hátul a köpenyébe és visszarántja olyan erővel, hogy hátratántorodik. Széles kalapja lehull a fejéről. Két kezével a levegőbe kap és e pillanatban nem tudja, mitévő legyen. Csak ez a kérdés izgatja agyvelejét: Mi ez? mi történik velem? Nem tud rá választ.
Mire kiáltana, torkát fojtogatja egy széles tenyér s ocsmány gyáva mozdulattal egy másik a szájára tapad. Visszarántják durván, térde lebicsaklik és már nem tud a talpán megállani. Tágra nyílt szemmel néz, tekintete végigröpköd az árkád boltívén, mely homályba vész. Valahol messze vékonyan kacag valaki, gyöngyöző nevetés, izgatott asszony kacag így... ő talán? ki leshelyből nézi ezt a hitvány rajtaütést, aljas orvtámadást és mulat a hiszékeny ember kapálózásán! És többen vannak, ketten vagy hárman mindenesetre. Bátran, nyíltan, őszintén, egyenesen... rablók?
Végigzuhan a kövön. Álom? álom... A gondolatok, megállapítások gyorsan rebbennek a fejében céltalanul ide-oda, mint felriasztott apró madárkák. Rángatják az útonállók...a fejét erősen odavágta a kőhöz... mit akarnak? kifosztják... Az agyveleje zúg, már csak ezt tudja megállapítani zúg... most már a füle is... miért lökik félre?! hagyják pihenni!... Elnyújtózkodni és azután... de rosszízű lett a szája... most meg az orrát tölti meg valamilyen dohos szag... enyészet... sötétség, a szemre fátylak borulnak, meg az agyvelőre is, fátylak, fátylak... most a legjobb: lehunyni a szemet és... zuhan, zuhan, a jótevő mélységbe... ah, semmi, semmi, most mindennek vége... de jó! Csakhogy ezt már nem tudja.