Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 12. szám · / · Moly Tamás: Karnevál
Még el se készült meghajlásának széles, kimért mozdulatával, amikor az utcákból, melyek a térre torkollanak, egyszerre féktelen kacagás harsogott feléje, olyan volt ez, mintha százan meg százan lesték volna, hogy a koldus mit csinál, és most nem bírták tovább türtőztetni a nevetést. E riasztó lármára, melyet csattogó, hahotázó beszéd, ujjongó kiáltozás dagasztott hirtelen, a koldus még jobban összehúzta magát, fejére borította széles karimájú kalapját, fölkapta botját, mely ott hevert lábainál, széles tenyérrel rávert a combja hátsó részére s fürgén, mint a patkány, tűnt el egy köz sötétjében, mely mintha csak az ő használatára támadt volna a templom mögött.
Fáklyák, papírlámpások nyugtalan fénye lepte el máris az imént csöndes teret, s nyüzsgött rajta az álarcos mulatozók tarkabarkasága. Akik fáklyát tartottak vagy papírlámpást vittek hosszú pálca végén, mintha csak parancs szóra tennék, egymás mellé sorakoztak körbe, és a kör belső része most üresen maradt. Máris megindult a játék. Karcsú, hajlékony termetű cigányleányok, persze álarcosan, termettek a kör közepén, fuvola, hegedű dalba kezdett, melyet csörgő dob és kasztanyetta kísért vad csattogással, s a mulatozók közül sokan énekeltek s tapssal élénkítették a dal s a tánc ritmusát. Álarcos férfiak igyekeztek ügyesen, észrevétlenül besurranni a kör közepére, s akinek sikerült, rácsapott mint a ragadozó a táncoló nőkre, kik csinált rémüldözéssel rebbentek ki erre, ki arra. S akit az ilyen ügyes férfi elkapott, magához szorította a vergődő táncosnőt és próbálta megcsókolni. Cifra kiáltással biztatta egyik-másik néző a kör mögött a csókért való viaskodót, s ha elmés volt a mondás, felzúgott férfitorokból a vastag röhej. A nő visongott, ügyeskedett, s aki nem akart nagyon ellenkezni, el is tűnt hirtelen szerzett párjával a táncosok sorából. Persze a hegedű egyre dalolt, a fuvola cifrázta, zörgött a kasztanyetta meg a csörgő dob és szállt az ének, csattogott a taps, bukdácsolt a hahota.
Akad olyan nőrabló, ki pórul jár. Amint ölelgeti, szorongatja védekező áldozatát, ez hirtelen leveszi képéről az álarcot, fejéről a dús hajat s a heveskedő szeme közé férfi nevet hangos jókedvvel, a néző mind örül neki, hogy a tréfa sikerült, a felsült kalandvadász meg igyekszik elkerülni innen, de gyorsan. Pattan a tréfa, mulat a nép, s amikor beleunt a játékba itt, szerterebben és megy máshová, gyorsan, gyorsan, mert ezek a farsang utolsó órái.
- Buta népség! - dörmögte szakállába a koldus, amikor kiért a köz túlsó végére, máris magával ragadta a nyüzsgő nép egy arra hömpölygő hulláma.
Mellette épp egy arlecchino ugrált, tarka foltokból varrott bő köntös, szűk, hosszú nadrág az öltözete, fején csörgősipka, arcán keskeny fekete álarc, kezében kurta nyélre kötött három felfújt marhahólyag. Meghallhatta a koldus dörmögését, most máris lehajolt hozzá, az arcába nézett, s a hátára verte a felfújt hólyagot, mely vígan zörgött, az arlecchino máris kezdte mondani a körülötte tolongó tarka seregnek:
- Most bújt ki a sötétség zsákjából itt ez az okos ember, s amint meglátott titeket, már tudta is, hogy kik vagytok. Hallottam, amint kijelentette röviden: buta népség! Ezt rátok mondta, hölgyeim és uraim, és lehetséges, hogy engem is hozzátok számít.
- Lám, lám, megjött a bölcs! Itt a bölcs! Isten hozott, bölcs! - zúgott rögtön a koldus felé száz ajakról a köszöntés. Körülfogták s a hátrább állók máris nyújtották a nyakukat.
A koldus ott állt beékelve a tömegben és mellette az arlecchino.
- Látod mennyire örülnek, hogy végre megjelentél körünkben, ó bölcs! - szavalta vígan a tarkaruhás tréfás bolond és megcsörgette az üres hólyagot a koldus fején, ezzel nagy tetszést aratott.
A koldus mind a két kezével rátámaszkodott botjára, nyakába húzta a fejét és szétvetette kurta vastag lábát, hogy erősen álljon és fel ne tudják borítani, a körülötte tolongó vidám népet, mely mulatni vágyik, nézte sunyi szemmel kalapja széles karimája alól és ráhagyón bólogatott.
- Igaza van hosszúfülű testvéreteknek - mondotta érces, magas hangon - valóban azt dörmögtem magamban éppen most: buta népség. Ő meg, a jó lélek, azt hitte, hogy rátok mondom. Ti meg máris hajlandók vagytok ezt elhinni neki. Erről nem én tehetek, csak megjegyzem, hogy amit magamban dörmögtem, az ráillik majdnem az egész világra, de ezúttal nem reátok. Mert ti most még tudjátok, hogy álarcosok vagyunk valamennyien, ha feltűzzük az álarcos kis köpenyt a háromszögű kalapra, ha nem. Tudjátok ezt és vígan vagytok, eldugjátok az igazi ábrázatot és kedves, jó, kellemes cimborák vagytok, finomak és előkelőek, vidámak és mulatságosak, szívesek és jólelkűek. Engedjétek hát a bölcset, hadd menjen dolgára, nagy járatban van, megsúgom néktek: okosan akar beszélni egy bolonddal. Mulassatok jól, nemes jó cimborák!
- Bravo! bravo! Bölcsen szólt a bölcs! - mondották körülötte a nevető álarcosok.
- Nem esik meg minden nap! - jegyezte meg az arlecchino búsan, botját ráirányította a tömegre: - Helyet a testvéremnek! Hallottátok, hogy nagy munkába fog!
A tömeg utat engedett és a koldus már el is tűnt a nép között.
- Ki volt ez? - kérdezte szomszédját az egyik.
- Nem tudom, az arcát nem lehetett látni - felelte a mellette álló.
- A hangja ismerős, de most nem találok rá hamarjában, hogy ki is - jegyezte meg egy harmadik.
- Valami koldus - vélte egy másik.
- Koldusnak öltözött csupán, igazi koldus nem tud így beszélni - szólt hozzá valaki a háta mögött.
- Álarcos, persze, farsang van!...
Tovább nyüzsögtek.
A koldus meg odébb bujkált, de most már óvatosan, bár fürgén, a tömegben. Végigsietett utakon, tereken, hidakon, sötét közön, s néhány perc múlva egy sötét utcában volt, s egy ajtó előtt állt. Széles kezét rátette a kilincsre, lenyomta.
- Az óvatos, mintha a bajt ki lehetne zárni! - mormogta gúnyosan, amikor az ajtó nem nyílt. Mutatóujjával most kopogni kezdett, háromszor gyorsan, majd kétszer lassan, azután egyszer s egy pillanat múlva megint háromszor gyorsan egymásután. A fejét csóválta és lenézte ezt az egész titokzatos játékot.
Várt. Nem jelentkezett senki.
- A cselédség persze lenn mulat az utcán, aki meg itthon van, a palota ablakából elöl néz ki a lagúnára!
Várt. Türelmetlen volt és ugyancsak forgatta nagy, sárgászöld szemét erre is, arra is, rágta a szája húsát, mintha kérődznék. Majd újra kopogott, de a jelt most a botjával verte ki az ajtón, dolgozott benne az indulat.
Amikor a jeladással megvolt, odaszorította fülét az ajtóhoz és úgy leste, jön-e valaki. Lépések közeledtek odabenn. A koldus megelégedetten vigyorgott, hátralépett és az ajtót nézte. Kulcs fordult a zárban, reteszt toltak félre, az ajtó lassan kinyílt. A résben fekete ruhás inas állt, kezében lámpást tartott, melynek fénye megvilágította az arcát: idős ember, morogva.
- Te vagy, Pappagorgia! - szólt kedvetlenül, amint megpillantotta az ajtó előtt álló embert. - Mit akarsz?
- Azt hamarosan megmondom a gazdájának, szíves engedelmével, kegyes jótevőm - felelt a koldus olyan alázatosan és szerényen, hogy a mogorva ember arca még jobban elsötétült.
- A prokurátor most a könyvtárszobában ül az íróasztalánál és dolgozik - mondta halkan, elutasítóan az öreg inas.
- Jelentse neki, hogy itt vagyok - szólt a koldus bántó nyugalommal, villogó szemét rámeresztette az öreg emberre sértő közönnyel.
- S amint megmondom, hogy Pappagorgia úr ő nagyszerűsége áll itt a kis ajtóban és kíván beszélni a prokurátorral... - szórta az öreg inas epéjét a koldusra.
- Csak annyit mondjon neki - vágott szavába a koldus élesen, határozottan: - Santa Maria del Fiora! de gyorsan! Nem érek rá, s azt hiszem, az Ön gazdája sem igen ér rá, kegyes jótevőm!
Az öreg inas, ki legszívesebben becsapta volna az ajtót az undok látogató orra előtt, ránézett mérlegelőn s rövid megfontolás után így szólt:
- Jer be, várj itt!
A koldus belépett a kis folyosóra, az öreg inas betette az ajtót és ráhúzta a reteszt, azután elsietett. Kis olajmécses világította meg gyéren a folyosót, mely bevezetett a palota belsejébe. A koldus levette fejéről széles karimájú kalapját, a hóna alá gyűrte, nekitámaszkodott az ajtónak és várt. Leste a visszatérő inas lépteit. Múltak a percek. A várakozóban már kezdett forrni a türelmetlenség. Széles kezét rátette az ajtó reteszének gombjára. Ingerkedett a gondolattal, hogy most mindjárt elmegy, nem vár tovább. Elvégre is azt üzente: Santa Maria del Fiore!
Há! Az inas! jön szaladva! így van jól!
- Gyorsan! Ő kegyelmessége vár! - szólt rá lihegve az öreg és már meg is fordul, megy elöl, kezében a lámpással.
A koldus csöndesen ballag utána.
- Gyorsan! Ő kegyelmessége vár! - szól rá parancsolóan az inas, ki már készül fölmenni egy szűk kis lépcsőn, melyről bizonyára kevesen tudnak a palotában.
- Nekem már nem sietős, én is vártam - feleli csöndes arcátlansággal a koldus. - Kegyes jótevőm a hibás, miért nem ment rögtön, amint szóltam.
- Aljas kutya! - morogta az öreg inas haragosan.
- Még nem. Talán majd egyszer valamikor - jegyezte meg csendesen a koldus és lassan lépkedett fölfelé a lépcsőn.
Az öreg inas már ott áll egy kis ajtónál s türelmetlenül várja, hogy a koldus fölérjen. Akkor kinyitja a kis ajtót és most megfogja szélét egy nagy, vastag függönynek, mely eltakarja az ajtó nyílását.
- Hadd itt a botot s a kalapot! - szólt rá parancsolóan a koldusra suttogó hangon, amint az ott áll végre mellette. - Ő kegyelmességéhez nem szabad bemenni bottal, meg kalappal.
- Ne fáradjon velem, kegyes jóakaróm, nem vagyok úr, nem tudom, hogy mi illik - mondta erre a koldus bántó szelíden, félretolta a függönyt s belépett a könyvtárszobába.
Járt már itt, de nem tudta megszokni a szoba nagyszerűségét. Hatott rá a drága bársonyszőnyeg puhasága, amint óvatosan lépkedett rajta, a díszes, faragott bútor pompája, mely éreztette vele, hogy ő itt mennyire idegen, a függönyök nehéz selyme, melytől még hitványabbá lett testén a rongy, s lelkét eltöltötte áhítattal, melyet gyűlölt, a hatalmas, pompában gazdag íróasztal, melyen művész alkotta gyertyatartókba hízott, vastag gyertyák égtek, s könyvek meg írások voltak rajta, díszes tintatartó meg tollak, s mindez úgy hatott, mintha oltár lenne, valamely titokzatos hatalom dicsőítésére a szoba ablakfelőli sarka elé állítva keresztbe. S hatalmas, faragott székben, mintha trónszék volna, íróasztalánál, szemben a bárhonnan belépővel, ült a nagy úr. Háta mögött polcokon könyvek sorakoztak s fedték a falat a mennyezetig.
A koldus a titkos bejárathoz közel már meg is állt és most alattomos, megszeppent pillantást vetett az aggastyánra, kit jól láthatott a gyertyák sárgás világában. A fej vékony nyakon ül, melynek bőre már bizonyára ráncos, de még erősen ül, nem reszket. Homloka széles és boltozatos, színe az elefántcsonté, de a bőr rajta feszül és nem mutat barázdát. Gyér szemöldök alatt, mely szürkésfehér, gödrében mélyen ül a szempár sötéten, mint ugrásra kész ragadozó, ha néz, nem rebben rája a szemhéj tétován. Az orr már fáradt s megereszkedett, keskeny éllel, mely a hegye felé megvastagodik és széles, háromszögű orrcimpákba ível, nyúlik a száj fölé. Gyér bajusz meg Szakáll az állon, a szálak egészen fehérek, lágyak, selymesek, köríti az ajkat, melynek fakó rózsaszíne mutatja a száj rajzát, s ez csukva kegyetlen s ha kinyílik, fekete üregével ijesztő. Arca keskeny, színe sápadt, gyér hajának hófehér szálai keretezik be a koponyát, amint a válla felé göndörödnek a fejét takaró fekete bársony-sapka alól. Ez Agostino Bissoni, a prokurátor, ahogyan ott ül bő fekete bársonypalástjába burkolva, mintha nem is lenne egyéb teste. Élesen rápillant a kései látogatóra, s bár nem láthatja jól a félhomályban az ajtó függönye közelében állót, még sem szól neki, hogy jöjjön közelebb, hanem odaveti röviden, hidegen, elutasítón:
- Mit akarsz?
Halk hangja száraz és fakó, de kemény, könyörtelen. A koldus megmarkolássza botját, gyűri kalapját és megdöbbenve tapasztalja újra, mint már néhányszor, hogy elfelejtette azokat a hetyke, pompás szavakat, miket elmondani készült, elbújtak ezek az agyvelejében, mint rémült gyermek ijesztő idegen elől. S amikor megszólal, a hangja sem olyan, mint máskor, nem érces, nem bizakodó, hanem rekedt és elfulladó.
- Jelentést hoztam kegyelmességednek, amit nem mertem rábízni harmadik emberre és azért voltam bátor...
- Mondd el néhány szóval!
- Ha kegyelmességed tekintetbe venné ezúttal mégis, hogy aki idejét a legnagyobb örömmel és készséggel szenteli kegyelmességed szolgálatának, még ilyenkor is, éjjel, ma is, a farsang utolsó óráiban, amikor vidám a nép és mulat, míg én...
- Mit akarsz?
- Ha kegyelmességed szolgálataimért... ha egyszer mégis... egy aranyat már megérdemeltem... nyomorúságban élek, koldus vagyok...
- Mondd el a híreket!
- Igen, a hírt... - A koldus nem mondta tovább, a tehetetlen düh gombócként ült a torkában és fojtogatta, nagy szeme kidülledt üregéből, amint rászegeződött a prokurátorra és villogott, mintha a szemgolyó mögött az ájult gyűlölet izzanék. És most bénultan állt és várt, maga se tudta, mire. Arra az aranyra? amit már régen meg kellett volna kapnia az ilyen nagy úrtól, aki gazdag, hatalmas!
A prokurátor várt egy kis ideig és ránézett a félhomályban összetörpülő emberre. Aztán így szólt közönyösen, hidegen:
- Azzal az újsággal jössz, hogy az asszony ma este ott járt a Santa Maria del Fiore templománál. Ott találkozott valakivel.
Egy pillanatra elhallgatott.
A koldus meghökkenve nézett az aggastyánra. Hirtelen fölgyúlt benne a dacos kérkedés.
- De azt kegyelmességed még sem tudja, hogy kicsoda az, akivel...
Az aggastyán közönyösen legyintett.
- Tudom, bár nem érdekel.
A koldus ingerülten vágta oda:
- És hogy ma kevéssel éjfél előtt itt a palota kertjében...
- Tudom. Mit akarsz?
A koldus megrémült. Velence kövei valóban látnak és hallanak? Rámeredt az aggastyánra, aki hideg és meg nem közelíthető, s aki egyre nagyobb félelemmel töltötte el. Mégis elmondta:
- Ha kegyelmességed megszánna és egy aranyat dobna ide, szegény koldusnak...
- Egészséges, erős ember vagy. Az ilyen ne kolduljon. - És most feléje hajította a szót, mintha kutyát hajítanak meg kővel: - Menj!
A koldus még állt dermedten. Most összerezzent. Egy kéz nehezedett a vállára. Fölkapta a fejét. Az öreg inas állt mellette. A koldus feje lehanyatlott. Megfordult, kiment engedelmesen a kis ajtón. Lement a lépcsőn, végig a folyosón, egyszerre csak künn volt a kis utcában, mögötte zárva a kapu. Állt, nézett, nagyot lélegzett. Gondolkodni próbált, de még nem ocsúdott föl dermedtségéből. Fölkapta vastag botját, hogy rávág a zárt ajtóra vele, és nem tette, nem merte megtenni. A prokurátor tudja, mindent tud, ennek az embernek nem lehet szolgálatot tenni! A kalapot mélyen a szemébe húzta, szinte elbújt a karimája alá. Megszégyenülten elosont.
Koldus ne próbáljon nagy urat szolgálni. Ráfizet.