Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 12. szám · / · Moly Tamás: Karnevál
Gaston d'Aubigny bátor, sőt vakmerő ifjú volt, tudta ezt magáról tapasztalatból, mert akadt otthon is, meg Itáliában is néhány kalandja, melyben vitézül megállta helyét, támadó elevenséggel és mégis számító hidegvérrel. Most azonban, amikor szíve lelke tele volt édes muzsikával, melyből képzelet szőtte álmok szálltak-keringtek gondolatvilágában, ez a vékony, nyöszörgő hang és amit mondott, úgy hatott reá, mint a rémület fölvillanása, jártában megdermedt a mozdulata és szeme ijedten meredt a sötétbe, ahonnan ez a kolduló hang szólt kísértetiesen. A templom zöldes-barna falához tapadt valaki, testének körvonala beleolvadt a homály mélyítette háttérbe. Csak pillanatok múlva látta az ifjú, hogy egy nagy szempár mered rá, s a szemgolyó fehérjén zöldessárgán villogott a szem bogara. A fejet a néző már csak hozzá képzelte ehhez a szempárhoz.
- Megijesztettél, öreg! - mondotta most jókedvűen a fiatalúr! - Meglepett siránkozásod. Furcsa, hogy ide ülsz jótékony szívre lesni, ahol alig jár ember, de talán ezúttal neked van igazad -, fűzte egymásba a szót gyorsan, mert röstellte önmaga előtt, hogy a szíve egyszerre csak a torkában dobogott. Kacagott, kivett a zsebéből egy kis aranyat s mintegy áldozott, amikor kegyes mozdulattal odavetette a sötétben gubbasztó könyörgőnek. Ment volna már tovább, amikor a koldus elrebegte:
- Hálásan köszönöm nagyúri jóságát, Eccellenza, a Boldogságos Szent Szűz őrködjék minden lépése fölött és óvja meg minden bajtól meg veszélytől, mert amúgy is kevés az előkelő úr, ki a szegénnyel érez!
Gaston d'Aubigny most megállt, egy pillanatig elgondolkodott, majd visszament az áldásrebegő koldushoz és rászólt:
- Hallod-e, bújj elő a sötétből és jer ide a lámpa alá, hadd lássalak!
- Bocsásson meg Eccellenza, ha nem engedelmeskedem a szíves meghívásnak de jobb a koldusnak a sötétben. Szeme csak megszokja a homályt annyira, hogy látni fog engem. Ne vegye rossznéven, ha arra kérem alázatosan, hogy ne álljon meg előttem, hanem vagy üljön le ide mellém, vagy pedig távozzék.
- Szabad talán tudnom, hogy miért óhajtod ezt, ismeretlen jóakaróm - kérdezte a fiatal úr, hangjában piszkáló gúnnyal.
- Mert a barátja vagyok, Eccellenza, Gaston d'Aubigny - mondta csöndesen a koldus.
Erre az ifjú francia úr máris odaült melléje a templom tövébe, szeme igyekezett meglátni ezt az embert, aki tudja, hogy ő, a tegnap jött idegen kicsoda. Izgatta ez a fordulat.
- Eddig azt hittem, hogy Eccellenzának csupán azért mondasz, mert így kívánja ezt a foglalkozásod - mondta a fiatalúr, most már halkan, amit nem is vett észre - de lám, többet tudsz rólam, mint amennyit én rólad tudok. Ez hogyan lehetséges?
- Eccellenza idegen Velencében - suttogta a választ a koldus. - Engedje meg, hogy kioktassam néhány jó tanáccsal. Higgye el, ilyen módon nem maradok adósa aranyáért, melyet szívesen juttatott nékem.
- Megelégszem azzal, ha őszintén felelsz kérdéseimre! - szólt rá kissé türelmetlenül a fiatalúr. - Siess! Semmi kedvem itt sokáig ülni!
- Pedig itt jó ülni, ez itt talán a legjobb hely ma este az ön számára, Eccellenza, mondotta oktatón a koldus. - Hogy honnan tudom jóakaróm nevét? Velence kövei látnak és hallanak - suttogta olyan rejtelmesen, hogy Gaston d'Aubigny megborzongott bele.
- Hát aztán? mit látnak, mit hallanak? - mondta a fiatalúr csak azért, hogy szóljon, és ilyen módon is leküzdje a rossz érzést, mely el akart hatalmasodni rajta.
- Mindent, Eccellenza, mindent - suttogta a koldus. - Ez az egyik tanítás, cserébe az aranyért.
- És a másik?
- Épül az egyiken, bőkezű jóakaróm - folytatta suttogását fürgén járó nyelvvel a koldus. Az ifjú francia úr szinte úgy érezte, hogy ez a hitvány kéregető játszik vele. - Mert minden összefügg az életben, Eccellenza, bámulatos, hogy mennyire összefügg. Kegyeskedjék türelemmel meghallgatni. Azt ajánlom, hogy kerülje el nagy ívben az olyan asszonyt, aki a farsang utolsó keddjén nem ölti magára a vidámság tarka köntösét, hanem dísztelen szürke ruhában egy csöndes templom falának mélyedésébe állított szent szobor előtt sírja el bánatát.
- Láttad? Nem vettelek észre. Azt hittem, itt a közelben nincsen senki. Azt is tudod talán, hogy mi ennek a hölgynek a bánata és hogy ő kicsoda? Beszélj, tisztelt jóakaróm, s én meghálálom! - biztatta a fiatalúr élénken.
- Hiába mondanék el mindent, Eccellenza, mert tanácsot adni könnyű, de megfogadni nagyon is nehéz - elmélkedett a koldus. - Az imént csak, alig egy perce, mondtam el első tanításomat, és máris azt kell tapasztalnom, hogy nem talált meghallgatásra.
- Első tanításod nem talált meghallgatásra? Hidd el, ismeretlen barátom, minden szavad nagyon érdekel - hízelgett buzgón az ifjú francia úr a homályban gubbasztó koldusnak, kinek arcából most se látott valami egyebet villogó szeménél.
- Meg kell ismételnem, hiába minden - szólt a koldus és látni lehetett, mint lóbálja hatalmas fejét. - Nem azt mondottam-e, hogy Velence kövei mindent látnak és mindent hallanak? Ami fölér száz bölcs és tudományos munka áttanulmányozásával, Eccellenza, mert mindezt könyvekbe megírni nem lehet. És most elmondom sebtiben harmadik tanításomat: könnyebben tanulhat az ifjú gróf az öreg koldustól, mint az öreg koldus az ifjú gróftól, és kérem, ne vegye zokon ezt az igazságot, Eccellenza.
- Azt mondd meg nékem, bölcs jóakaróm - szólt erre az ifjú francia úr és halkan, udvariasan fölkacagott - ki az a szép fiatal hölgy és mi a bánata?
- Ne csak itt kerülje az asszonyt, akit a kaján véletlen sodor útjába, gróf úr, hanem mindenütt. Mert az asszony mindig bajt hoz annak, aki megszánja, bajt meg bánatot, bánatot meg keserűséget, keserűséget meg csalódást, mindent, mindent, ami rossz csak érheti a férfit! A tulajdon atyja nem adhatna önnek értékesebb tanítást, mint most én, Eccellenza - mondotta a koldus buzgón, nyomatékkal és alázatosan.
- Szép és jóleső - szólt nyájasan, elismerőn az ifjú francia úr -, hogy még itt is, ahol valójában idegen vagyok, a véletlen barátot hágy találnom, ki törődik velem és életemmel. Itt van, jó ember, még egy arany, mely talán ékesebben szól mint én és rá tud venni téged arra, hogy megmondjad nékem, ki ez a hölgy, akivel az imént megismerkedtem, és mi a bánata.
- Csodálatos az ember, ki megtesz mindent, hogy vesztébe rohanhasson - és a koldus felsóhajtott. - Bőkezű, Eccellenza, és lelki jósága még inkább megveszteget, mint csengő aranya. Furcsállaná, ha most fejbe verném hálából, hogy ne tudjon elmozdulni innen reggelig, pedig ezzel tennék igazán jó szolgálatot önnek, Eccellenza.
- Hiába minden körmönfont beszéd, unom már csurom bölcsességedet! - pattant fel ingerülten az ifjú gróf. - A nevét!
- A neve Bianca Ossuna - súgta a koldus.
- És miért bánkódik olyan nagyon?
- Mert ez a szegény asszony Agostino Bissoni hitvese! - Ezt már olyan halkan mondta, hogy alig lehetett hallani.
- Ki ez az ember? - türelmetlenkedett a fiatal francia úr.
- Velence egyik leghatalmasabb ura - lehelte a választ a kérdező fülébe a koldus. - Nékünk most, úgy lehet, a leghatalmasabb.
- Ennyi az egész?! - kacagott Gaston d'Aubigny. - Igen ügyes fickó vagy, öreg, hogy ilyen nagy dolgot tudtál csinálni belőle.
- Csöndesen, Eccellenza - suttogta rekedt hangon a koldus, és szavából kiérzett a rémület. - Elmondjam újra, meg újra, hogy Velence kövei látnak és hallanak?!
- Arra csak nem kíváncsi senki, hogy mit beszélünk mi ketten, egy francia gróf meg egy velencei koldus - szólt nevetve a fiatal úr.
- Hiábavaló minden tanításom - sopánkodott a homályban gubbasztó s a szeme kajánul villogott. - Aki okos, csak önmagának okos, és az élet kegyetlen.
- Megvallok néked valamit, kitűnő barátom - s a fiatal úr most már jókedvűen kacagott -, kíváncsi lettem rád, miután ennyire érdekesen és okosan beszéltél. Jer velem a lámpa alá, oda, szeretnélek látni.
- Nem megyek! Én ha Eccellenza egy marék aranyat kínál is érte: nem megyek. Hiszen így is hiábavaló minden okos beszédem, a gróf úr nem fogadja meg. De azért talán mégis megszívlel valamit tanításaimból, titokban abban reménykedem. Ám ha meglát, ha látja az arcomat, s a rongyokat, melyek testemet takarják, akkor azt fogja mondani: Ez csaló és nem bölcs, nem hiszem el egyetlen szavát sem. Mert nehéz tanulni attól, akit valahogyan megláttunk. Mindkettőnknek jobb, ha itt maradok a sötétben. És most arra kérem, Eccellenza, távozzék! - fejezte be a koldus beszédét olyan határozott hangon, hogy ez a felszólítás szinte parancsnak hangzott.
Gaston d'Aubigny megdöbbenve nézett rá, de nem látott mást, csak a nagy fej tétova körvonalait, s a sárgásan villogó szempárt.
Valahol a téren halkan egy élénk melódia első ütemeit fütyülte valaki.
A villogó szempár a sötétben úgy hatott, mintha ragadozóé lenne.
Gaston d'Aubigny felállt, szemébe húzta széles karimájú kalapját, megigazította vállán a köpenyt s beburkolózott, mintha fáznék. Szó nélkül, köszönés nélkül, némán távozott. Befordult a térre nyíló első utcába. Már el is tűnt.