Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 12. szám · / · Moly Tamás: Karnevál
Elindult.
S háta mögött a fogadós mélyen meghajtotta magát és utána kiáltotta kellemes baritonján, élénken, vidáman s mintha élete leghőbb vágya lenne:
- Jó mulatást, Eccellenza!
És csak amikor fölegyenesedett, húzta fejére a sapkáját.
Gaston d'Aubigny már nem hallotta ezt az útravalónak adott kívánságot, számára a fogadós hangja beleveszett az utca nagyszerű zsivajába. Nézte a házakat, házsorokat, a kivilágított meg sötét ablakokat, a falakat, melyeket gyéren elhelyezett lámpák hintettek tele fakó fénnyel. Már alig látott részletet, sötéten lerajzolódó körvonalak izgatták képzelő erejét, amint lassan bandukolt végig többé-kevésbé népes szűk utcákon s befordult hol itt, hol ott. És az volt az érzése, hogy gyermek, aki belekerült egy óriási meséskönyv levelei közé s most összevissza jár benne, amerre kedve tartja, lapoz benne, ami nem baj, mert ez végtől-végig egy és ugyanaz a mese, melyben eltévedni nem lehet.
Arcára kiült az álmélkodó gyermek bámész mosolya. Kezével néha végigtapogatta a ház falát, mely mellett járt, vajon ez igazán van-e? S a lámpa gyönge világában, ha meglátott egy kis részletet kapu boltozaton vagy ablakpárkányon, meg-megállt és áhítattal nézte a kőbefaragott kedves motívumot, melyet szerető művész tett oda szerény dísznek, bizonyára a maga örömére. S akkor az élvező csillogó szemével gyönyörködött s talán hasztalanul ide-oda tűzdelt művészi ötletekben s büszke volt, gőgös volt, amiért ő, a ma erre járó idegen látja mindazt, amit az itt született, itt élő emberek észre se vesznek, nem is tudnak róla. Mert csak az idegen lát.
És most lágy, dallamos kacagás gyöngyözött bele ebbe az apró elmélyedésbe. Leányok, vagy fiatal asszonyok, karcsú, ingerlő termetüket a színes, hosszú, bő selyemköpeny rejti, de amint járnak gyors lendülettel, valahogyan el is árulja, arcukat kis álarc takarja, de alsó csipkeszegélye alatt virul a kívánatos száj s a bársony sötétjéből izzik a tüzes szempár, kacér hajtincs ingerkedik a rózsás fül mögül: leányok vagy fiatal asszonyok vidám kis raja hancúrozik most előtte és máris szerterebbentek az imént bontakozó gondolata.
Beszédük gyors, a szavuk megannyi melódia, mondataik halk, bizsergető kacagásba vesznek s a hangjuk forró. Látták a zöldköpenyes, zöldkalapos ifjút és fölismerték benne máris az idegent. Más világból jött, másmilyen, mint az itt élő emberek, a nézése, mosolya, mozdulata más, a beszéde, gondolkozása, viselkedése más, új, meglepő, idegen. Máris játszanak vele. A szemük rávillan, a szájuk széle rámosolyog, a szavuk neki szól, a kacagásuk őt bódítja, a testük neki ring, a mozdulatuk őt ingerli a forróságuk miatta nő. Előtte járnak, sietve lépdelnek, egymásba karolva ellene esküsznek, a pillantásuk süt, a hangjuk süt, az ajkuk süt, az életük süt. Csalogatják, vonzzák magukhoz az idegent. Az ifjú francia most nagyokat lép, hogy ott legyen egészen mögöttük, mellettük, köztük. Leányok, fiatal asszonyok... Carnevale, carnevale!
Hangos hahota harsan föl hirtelen. Vad, furcsa, ingerült hahota. Férfinak, karcsú hajlékony testüket tarka köntös fedi, színes köpenyke libeg a vállukon, amint sietnek utánuk, mint árbocától megszabadult vitorla. Torz álarc vigyorog a kalap karimája alatt. Mély csengő hangjukon mondatok peregnek indulatosan, hevesen.
Erre a nők még gyorsabban lépdelnek, neki-neki iramodnak, kissé hátrasandítanak. Az álarcos férfiak szólnak hívón, csalogatón, parancsolón, a nők kacagnak halkan, csúfondárosan, kihívón. Sietnek, szaladnak, tipegve tovasuhannak. A férfiak a nyomukban. Az utca rövid, beletorkollik egy széles útba, ahol hömpölyög az álarcos nép, leányok, asszonyok, ifjak, férfiak, fiatalok, öregek. És az idegen ott áll egyedül, eltűnt a vidám sereg, eltűnt a férfinép, az imént még mintha kaland szövődnék, és most Gaston d'Aubigny érzi, hogy idegen.
Ó ez a tömeg! Lassan hömpölygött végig a széles úton, bár egyes apró részeiben, kis csoportjaiban, a benne ficánkoló egyes emberekben bizsergett a nyugtalanság, mely vitte őket gyorsabban előre. Élénk, villogó szemek nézték egymást, álorcásokat vidám, meg forró, meg tréfás, meg csiklandó szavakat mondtak, sugdostak, leheltek egymásnak, énekesek édes dalokat daloltak, muzsikusok megejtő zenét csináltak, s a perzselő, bódító farsangi levegőben, a tömeg melodikus lármájának selymén és bársonyán mint könnyű csipke lebegezett a kacagás.
Gaston d'Aubigny állt egy kis ideig az utca sarkán, mint egész lapos partján mesebeli folyónak, melynek hullámai tovaringanak előtte, s nézte, hogy ezek csak látszatra egyformák, valójukban milyen különbözők. És ez a furcsa hullámzás vonzza s egyszerre csak beleereszkedik az embertömegbe, mintha valóban folyó vizébe lépne, melynek sodra máris irányt meg célt ad útjának. És ebben a vidám tömegben, melynek szavát, tréfáját, jókedvét elég jól érti, megint csak érzi erősen, hogy mennyire idegen ő ebben a mesebeli városban, tarka forgatagban.
Magába szívja az asszonyok, leányok illatát, figyeli a suttogás értelmét, mosolyogva nézi, mint fonódik kéz a kézbe, mint simul férfi karja nő dereka köré s hallgatja a mindenfelé pergő lágy beszéd páratlan muzsikáját.
- Violetta! - súgja még így letompítva is csengő hangon az álarcos, fehér bő köntösében is nyúlánk, karcsú férfi, s odahajol a fiatalasszonyhoz s tüzetesen villogó szeme csókol, zengő hangja, amint így suttog, csókol, keze, mely huncut ujjakkal végigsimít az asszony derekán, csókol. - Violetta, királynő a legszebb virágok koszorújában, hallgass meg végre és simulj hozzám! Mert te vagy a nappalom, te vagy az éjjelem, te vagy az örömöm, te vagy a bánatom, te vagy a kínom, te vagy az üdvöm, Violetta: ragyogó, Violetta: csillogó, Violetta: bódító, Violetta!...
És összebújnak s mintha a gondolat sötét mélyében egymás mellett ülnének, összebújnak s ringanak mint gondolán a tenger hullámain. És búg a fiatal asszony, arcát lárva födi, de amikor beszél, csillogó tüzes szemeihez, vágyban vonagló szájához, hamvas kerek állához odaképzeli a bűvösen szép arcot a felforrt fantázia.
- Ó, Mattacino - búgja s a hallgató máris turbékoló gerlére gondol - ne gyötörj szép szavaiddal, hiszen tudod, hogy milyen mostoha a sorsom. A férjem...
- Pantalone! - vetette közbe a fehér öltözetbe burkolt álarcos esdeklő s ahogyan ezt a nevet mondta, a hangja tele volt lenézéssel, fitymálással megvetéssel. - Pantalone, szegény, nyomorult, tehetetlen. A sors játszik vele, mostohán bánik vele, olyan kincset adott neki, melynek értékét megbecsülni, szépségét kiélvezni nem tudja! - És most halkan, melodikusan röppent ajkukról a kacagás, mintha két fuvolán játszott volna egybevágón futamot két jó muzsikus. - Megőrizni sem tudja! - tette hozzá a fehér álarcos. - Akárki mit mond, te, királynő a legszebb virágok között, az enyém vagy!
- Violetta! - dörögte most halkan, mély recsegő hangon egy tagbaszakadt, tenyeres-talpas férfi, kinek formátlanságát hét színből, apró foltocskákból összevarrt bő kabát, hosszú ujjal, széles gallérral, igyekezett hasztalan rejtegetni. - Violetta, hamis gonosz álnok asszony! Nem megtiltottam neked, hogy idegennel beszélj, léhűtővel kacérkodj?! - Széles, vastag tenyerét rátette a fiatal asszony vállára. - Elég volt a léháskodásból! Carne vale! Carne vala! Most jön a bánat, a szürke böjt! Jer, Violetta!
Dacos mozdulattal rázta le válláról a fiatalasszony a széles tenyeret s hátracsapta fejét s úgy nézett megvetőn, visszautasítón a formátlan, nehézkes férfira. Rászólt, s a hangja most élesen hasított, mint vércse vijjogása:
- Ki maga?! Mit akar?! - S a szeme elutasítón lökte el magától az otromba embert.
- Hogy mit akarok én: Pantalone?! - dörögte még mélyebb hangon a hét színre tarka. - Pantalone vagyok s téged akarlak elvinni innen, csalfa feleség!
- Hogy meri! - csattant föl a fehér ruhás ember élesen, de nem mondhatta tovább, mert az asszony rátette finom kis kezét a fiatalember szájára.
- Pantalone? - nyújtotta a szót édesen, nyájasan. - S azt mondta nékem: Violetta?
Most ügyes ujjal leoldotta arcáról a fekete bársony álarcot s egy pillanatra csak, hirtelen váratlanul, tüneményszerűen odamutatta arcát a tarka kabátosnak, a másik pillanatban már újra álarc fedte az asszony arcát.
Pantalone nem tudta, mit látott, a felesége arcát-e vagy idegen arcot, meghökkenve állt és mégis úgy határozott, hogy tévedett.
- De hát akkor hol van Violetta? - hörögte fájdalmasan, legmélyebb hangján.
- Hölgye bizonyára otthon ül és hasztalan várja önt, uram! - felelte fürgén a fehérbe burkolt Mattacino egész komolyan.
Egy pillanatra egymásra néztek: az asszony meg a két férfi - s most nagyszerű bugyborékolással tört ki mind hármukból a vidám kacagás.
- Signora mia e signore - mondta Pantalone - bocsássanak meg, tévedtem s megzavartam önöket. Jó mulatást!
- Sok szerencsét! - felelték Violetta és Mattacino. - És vidám jojcakát, signore Pantalone.
S ha eddig nem tette, most az asszony hozzásimult a karcsú fiatal férfihoz és tovább suttogtak:
- Mattacino! Véget ér a farsang! Carne vale!
- Violetta! Még nem! Majd ha én mondom: Carne vale!
Pantalone egy másik ifjú pár után indult, újra növekvő gyanakvással.
Gaston d'Aubigny látta, hallotta, megértette ezt. Ugyancsak elcsodálkozott, és körülnézett, mint aki nem hisz a szemének. Elmosolyodott - lám, hiszen ezek itt mind tarkaruhás álarcosok, vidám, ötletes, vakmerő színészek, s ami itt történik, megdöbbentő s vidám komédia. Akinek van mije, az máris vesztes. Ezek a nagyszemű emberek itt nem is tudják, hogy minden mozdulatuk tiszta bölcsesség. Ezt ő látja, az idegen, mert néki itt minden új, szokatlan, meglepő. S amerre néz, mindenütt suttog és simul a vágyteli Mattacinohoz a maga forró szerelmét kereső Violetta, és mindenfelé keresi feleségét hasztalan elárvult otromba érzéseivel Pantalone.
Álarcosok, suttogók, szerelmesek, gyanakvók, féltékenyek, kacagók. Farsang, tarka nép, suhog a selyem, ragyog a bársony, virít a csipke, libeg a szalag, száll az ének, a dal, a kacagás. Carnevale, carnevale!
S az idegen, aki lát.
Az ifjú francia nemes úr most határozottan büszke volt arra, hogy ebben a nagy vidám, tarka zűrzavarban jár-kel mint fölényes néző, ki meglát itt is, ott is apró dolgokat, melyek nagyszerűek mint részlet és mint egész. S amint így nézte a színes, kavargó, föl-alá ringó emberáradatot, egyszerre csak úgy érezte, hogy szédül. Valóban szédült, a szeme káprázott, a füle nem bírta el a beszéd, ének, muzsika, emberi hangok és hangszerek szüntelen zenebonáját, s az orra-szája tele volt illatszerek, rizspor, áthevült emberi testek, égő fáklyák, olajos lámpák egymásba kavargó szagával, mindez ráment az agyvelejére, a füle már zúgott, a szája émelyítő ízzel lett tele, a szeme előtt mindenféle nagyságú karikák táncoltak fekete rajzosan és sűrűsödtek össze fátyollá. Szédült és igyekezett kijutni a tömegből. Gyorsan, gyorsan!
Kiért az emberáradatból, maga se tudta hogyan, az álarcosok szinte kilökték maguk közül, mint oda nem való idegen anyagot. Kis utcakeresztezésnél beljebb húzódhatott egy csöndes, szűk átjáróba, hol nekitámaszkodott a falnak és állt, nagyot lélegzett, pihent, várt... és magához tért.
Minden új, szokatlan, meglepő, fárasztó... ez a tömeg...