Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 11. szám · / · Figyelő
Azt hiszem, ez a szó destrukció, már minden újságolvasó könyökén búvik ki. Hogy a destruktív sajtó egyik főtényezője volt az ország romlásának. Sőt már úgy is olvastam, hogy kizárólagos oka. Hát ez mind meglehet. Feltéve, hogy sajtó alatt a szorosan vett újságírást, sőt annak is a kizárólagos politikai felét értem. Már a társadalmit illetőleg, azt hiszem nagyon lehet vitatni az ügyet. Sőt - isten bocsássa naiv és éretlen vakmerőségem -, valamit megjegyeznék az előbbire is, vagyis amit, jobb kifejezés híján, politikai sajtónak kereszteltem. Így például, úgy emlékszem, hézagos értesüléseim ellenére, hogy a nemzeti, önálló, sőt fajmagyar Magyarország eszméjét igen sok olyan újság képviselte, vagyis véres szájjal, amelyek ma indexen vannak. Sőt olyan újságok indexén, amelyek bizony igen pecsovics, a mai felfogás mellett valóságos hazaáruló elveknek voltak a mérséklet ürügye alatt hangoztatói. Hisz őszintén szólva egész más is van az ilyen szájra kapott közhelyek mögött, mint amit szó szerint jelentenek, kevesebb önzetlen erkölcs s jóhiszeműség, hisz harc kérdése, párt és osztály kérdésekről van szó, vagyis még csak nem is a jog, hanem az aki bírja marja kérdéséről. De előre bocsátottam, hogy ez mind kikapcsolható itt-mondandóimból, kikapcsolható még ha a sajtó gyűjtőnév alatt annak társadalmi számottevőségét is értem.
Ellenben nem hiszem, hogy tévednék, ha ugyanezt a gyűjtőnevet, mármint a destruktív sajtóét, rá húzom a nem szorosan értett újságírásra is, vagyis a művészetre, az irodalomra is. És így állítom tételnek. A háború előtt s amennyiben lehető volt a háború alatt is neki burjánzott erkölcs és erényromboló írások nagyon hozzájárultak a mostani szomorú negyedmagyarország állapotához. Sutba vetették a hazafiságot, mint az irodalom főtényezőjét, feslettséggel mételyezték a lelkeket, megingatták a tiszta erkölcsöt, mely minden ország támasza s talpköve és ha megdől stb., stb.... Eszem ágában nincs gyenge s vásott élcelődésen kezdeni, csak kellő hangra nem lelhetek, hogy egészen megértessem magam.
Mert ugyebár, ha a sajtó gyűjtő nevében nem foglalthatnék benn, mondjuk a komolytalanabb vonatkozása, az irodalom, akkor, nos, akkor nem szóltam semmit. De nem tévedhetek, hogy igenis bennfoglaltatik s nem szélmalom szárnyak ellen hadakozom. És így végre rátérhetek voltaképpeni mondandómra, szerénytelen az irodalom számára is kisajátítva a destrukció népszerű szavát.
Kisajátítva és megkísérelve, hogy lehetőleg alapos legyek és a fogalom tisztázásán kezdjem. Érthetek-e egyebet destrukció alatt, mint azt a folyamatot, mely a betűk behízelgő mérge révén a jó erkölcsök és erények bomlását idézi elő, mely aztán megingatja ami minden ország támasza s talp stb., stb. Ugyebár nem! Na, most már csak arról lehet szó, milyen hát az a bizonyos édes méreg.
Például destruktív író vagyok-e én, ha mondjuk föltárom a társadalomnak valami bűzlő fekélyét, mondjuk egy nyilvános házba vezetem olvasóimat s tárgyilagosan leírom a prostutíció undorító ínségét. Ínségnek és undorítónak. Így értem. Rontok-e ezzel? Én kétlem. Ellenvetés egyetlen lehet, hogy ne írjak ilyesmiről az illendőség s jó ízlés nevében. Mondjuk elfogadom.
De nyomban veszek egy más példát. Írok egy ifjúról. Nem mondom külön meg róla olvasóimnak, de föltétlen vidulni fognak rajta, milyen derék, bátor, életre való gyerek. Nem öli magát a tudományokért s az élet nagy kérdéseiért s a munkáért, elmés s elegáns úri gyerek. Küzdelem nélkül bedugják valami állásba, ahol több a mellékes, mint a díjazás s gazdagon nősül s nohát mi kell több. Én, az író, egy szóval sem mondom róla, hogy erős, egészséges, okos, bátor fickó létére szélhámos, élősdi, hozományvadász s önök olvasóknak sem jut eszébe róla. Mindvégig övé rokonszenvünk, sőt helyeslésünk, hisz mit képvisel szemünkben? Titkos óhajaik ugyebár, a könnyű s vidám boldogulásra ezen a gonosz világon.
De most már én, a ravasz író, azt kérdem önöktől és magamtól, erkölcs-e ez? Olyasvalami ez, mi nagyon alátámasztja azokat a bizonyos talpköveket, melyek ha megdőlnek stb....?
Minek beszélnem azonban így suba alatt? Mikor sokkal helyesebb, ha csak úgy találomra kiveszek hát két írót azok közül, akik nem megingatói, hanem alátámasztói annak a bizonyos talpkőnek s nem a mostani egészen, vagy félhivatalosan elismert s becsült írók közül valók, hanem a föltétlen becsontosodottak közül.
Itt van, mondjuk Herceg Ferenc. (Mellesleg, tanúim vannak rá, hogy magam akkor is nagy-nagy művésznek tartottam őt, tíz év előtt, bűnlajstromos kollégáim ellenében, kik még keresztvizet sem hagytak rajta. És tiszteletem és bámulásom most is változatlan. Szóval, ha kopott is a köpenyegem, nem fordított.)
Tessék gondolni most a Gyurkovics történetekre. Tessék elgondolni, hogy ezeknek a kedves, vidám szalonbetyároknak viselt dolgait hogyan olvassa egy serdülő ifjú, a társadalom leendő támasza. Mert hisz nem kétséges, hogy ennek a tisztes és föltétlen elismert írónak nem holmi kétes elemek az olvasói. És ha jól tudom, épp ezekkel a történetekkel csinálta első s elhatározott sikereit s most is ezer és ezer olcsó és drága kiadásban forognak közkézen. De kérdem szeretettel, vajon oly nagy épülésére-e az ifjú lelkeknek. Vajon nem épp az az irodalom fő hatékonysága, hogy példányképeket állít az olvasó elé. Már úgy értve, hogy az író engem annak az alakjának főz meg, akivel maga rokonszenvez. No most csak tessék jobban körülnézni ezeket a példányképeket, amibe az író beleszeretteti olvasóját. Mintha csak azt mondaná a fogékony lelkű olvasónak: nézd csak nézd, így kell tetejére kerekedni ennek a vacak életnek Nem nevetséges kuporisággal, munkával, tanulással. Majd gyűjt az após számodra. És majd bedugnak üres fejjel is valahova, ahol megtömheted a zsebed.
Én pedig megint csak azt kérdem, erkölcs-e ez, azért mert a Gyurkovicsok történeteiben egyetlen szoknya fölemelés s egyetlen zsebmetszés sem fordul elő?
Ám vegyek még egy nagyobb valakit. Szememben a nagyok legnagyobbját, miatyánkat, Jókai Móricot. Ő már igazán nem eshet annak vádjába, hogy rendbontó, mételyező. Elvégre negyedgimnazista koromban olvastam az iskolai könyvtárból, hát melyik? Vegyük a "Három márványfej" című regényét.
Na most kérem, ha jól meggondoljuk, nem lehetne ennek a könyvnek az is a címe, hogy: a bigámia dicsérete. S milyen dicsérete. Mily csodaszép, halhatatlan, megigéző dicsérete. Hisz ha majd az erénynemesítő egylet elnöke vagyok, vagy jezsuita és csak egy kis fogékonyságom a betű hatására, hát ha én ezt a könyvet olvasom, nem utálok-e, vagy gyűlölök-e mindenkit, aki az én ifjú Bobolimnak, a két feleséges férjnek ellensége s nem siratom-e vesztét és nem a konok atyára dühöngök és a rusnya, álszent apácákra és nem-e kizárólag a Boboli elleneseit átkozom magamban okozóiul, hogy egy paradicsomot karszttá nyomorítottak? S kinek bűvölete alatt? A drága, a nagy Jókai lángelméjének bűvölete alatt. Lehet-e ezen vitatkozni? No igen, Jókai is vitatkozik ebben a könyvben a kritikussal. A kritikussal, a beszáradt lelkű, a fügefalevél-rakosgató, szomorú, nyomorú pojácával. Hohó! Gondolkozzunk csak kissé. Nem is annyira pojáca ez. Manap éppenséggel nem. A kékceruza helyett szuronyok és egyéb ily kevéssé jámbor eszközök kényura lévén. Úgy hogy alig merek egy másik regényt említeni. Holott meggyőződésem, hogy Jókai remekeinek egy kis legremekebbje, "Aki a szívét a homlokán hordja".
Nos, az a homlokon hordott piros szív a megmondhatója, hogy a könyv hőse, a daliák daliája, az orvosi könyvek s az ó és új szövetség egyszerűbb szövege szerint közönséges vérfertőző. Nem szörnyűség-e ez? Hát mondhatom, nem akkora, mint annak ténye, hogy amikor hasonló bűn az orvosi könyvben meghökkent, itt, a regényben, meg sem borzaszt. Kinek a bűvölete alatt újra? Azé alatt, kinek könyvét a serdülő ifjú a iskolai könyvtárból veheti ki. Hisz nem a tárgyon, hanem az író rokonszenvein múlik a rontó-bontó. És hát elég, ha a jó modort megőrizzük. Hogy nem emeltetjük föl a regényhősnők szoknyáit. Úgy látszik. De hát istenem, amikor ebbe belenyugszom, csak nem akarok erkölcsösebb lenni azoknál, akik kritikátlan olvassák ezt az erkölcsöt irodalmat s hurrogják le az erkölcstelent.
Tanulság mindebből? Hát bajosan lehetne más, mint holmi kacajféle s elégtételféle a tudatos vagy tudattalan rosszhiszeműség, magyarán ostobaság fölött. Vagy magam is a destrukció vádjával szembe néhány éppoly öreg közhelyet állíthatnék a művészet szabadságáról. És arról, hogy ami romlasztóságát illeti, akikre romlasztólag hat, úgyis romlandóak s hogy az egész nevetséges vaklárma s bodzapuska sütögetés.
De még úgy általában is szeretnék valamit megjegyezni, ha már így jött, hát Jókainkkal s az erkölcsös irodalommal kapcsolatban.
Már régebben is elgondolkoztam úgy általában a magyar írók világszemléletén s regényhőseiken s nem nagyon vidám megállapításokhoz jutottam.
Ne is gondoljak mondjuk a mikszáthos, jó kedélyű írásokra, mik mindenha megőrzik a mosolyt, őszintén szólva még a fölháborodás s utálkozás helyett is, gyalázatosságok fölött, miket csaknem jóhiszeműsítenek. És amelyek, nem amikor értenek és megbocsátanak, inkább azért kellene érteniük, hogy büntessenek, vagyis ítélkezzenek! De mi ez? Nos, én a jóerkölcsök nevében szólok mostan, mármint a valóságbeliek nevében, melyek iránt feltétlen elismerésem. A művészetben tökéletes érzéketlenségem e szó iránt, vagy legfeljebb mást jelent előttem, így tehetséget, ízlést, lelkiismeretességet és semmi kötöttséget.
De nem erről az irodalomról akarok szólni, hanem a komolyabb, vagy szigorúbb tekintetűről és eszményűről, mint amilyen a Jókainké.
Istenem, ha tíz és húsz év között olvasom regényeit, hogy szeretem, hogy utánoznám törhetetlen jellemű óriásait. S talán csak húsz-harminc közt esem kissé gondolkodóba, hogy voltaképp mi is a legmegkapóbb jellemükben? Nem is tudom szabatosan kifejezni. Valami nemes büszkeségnek mondanám, de nem egészen az. Valami affajta. Érzem, hogy az író csupa ezzel a jellemvonással bíró embereket szeret. Pedig ez a jellemvonás, érett ésszel s főleg társadalomerkölcsi szemmel nézve, csaknem olyasvalami, mint ahogy makrancos gyerekek azért sem veszik el a cukrot. Valami álszemérmet, valami szörnyűt, valami rombolót valami nevetségeset és szomorút szeretek meg ezekben a regényhősökben. Valami életre valótlanságot, valami élhetetlenséget.
Mellesleg sohasem írom én alá azt, hogy Jókai hősei afféle félistenek. Nem képzeletszegény, hanem pulyák beszéde ez. Nagyon is köztünk járnak ezek az alakok hősiességükkel, lángeszükkel, igaz, hogy Jókai sem állítja soha róluk, hogy minden bokorban, vagy minden rőfös-pult mögött teremnek. De hogy nem reálisak? De még mennyire reálisak. Sőt, hogy úgy mondjam nagyon is magyarosan reálisak.
De ez nem fontos állítás (s hogy nem fejtem ki, inkább az az oka, hogy nem előzök meg egy fejezetet, egy talán soha el nem készülő regényemből).
Térjünk megint a destrukcióra.
Vajon milyen emberekre van szüksége egy egészséges társadalomnak? Nem elsősorban ésszerű és életrevalóakra. Szükséges azért becsteleneknek lenniük? De becsületes, munkás s józan egyénekre. No most ezzel szemben ez a félistenek iránti rokonszenv, vajon kívánatos-e és a szó bizonyos gyakorlatibb értelmében erkölcsös-e? Hisz jól tudjuk, hogy a félistenek, inkább egész emberek volnának, mert, ha nincs meg a kis atyai hét szilvafa, mint ahogy a valóságban többször nincs meg, mint ahogy mindig megvan végső menedékül a Jókaink regényében - akkor a félistenek inkább félkegyelműeknek tűnnek és lyukas cipőben hidalgóskodnak és lengyeleskednek.
Míg ellenben, ha tegyük Zola Emil és a pirinyó magyar zolácskák gyalázatos helyekre, gyalázatos mozzanatok közé is vezetnek, hát édes istenem, talán serdülő ifjoncok nem találkoznak kifestett némberekkel az utcán s nem tudják, hogy ha valaki csábjuknak enged, azzal nem az úrangyalát fogják elmondani esti kettesben. Ellenben, ha bármely mosdatlan és fésületlen zolácska nem mosolyog gyalázatosságokon, amiket leír, sem nem jajveszékel. Tessék, lássátok - úgymond - ilyen az élet, válasszatok szívetek szerint a jó és rossz között. Az erő gyönyörű, a pénz mindennek mozgatója, a gyengét legázolják az élet marakodásában, legyintésekkel és fenn tartott orral nem jutni semmire. Nem százszor erkölcsösebb valami-e ez?
Távol legyen tőlem, hogy ez a naturalizmus dicsérete akarjon lenni, mint magam előtt is feltétlen becsű valamié. Én bizony rokonszenvezek amivel akarok. Csak azokra a szülőkre és tanárokra és az erények fölszenteletlen papjaira gondolva, kissé furánlom, hogy miért verik ki a kezekből az úgynevezett borsos könyveket s nyomják a kezekbe helyettük a Három márványfejeket, sőt Arany-embereket, kommunista, sőt nihilista terezaikkal és más alakjaikkal.
Hát ne adják? Nos, ha az úgynevezett destrukció igaz s jelentős valami, akkor magam sem vehetem a lelkiismeretemre, hogy azt mondjam, de igen, adják! Minthogy azonban nem tartom egyébnek tudatosan rosszhiszemű, vagy tudattalan, azaz ostoba vaklármánál, hát mint a bölcsek, vagyis a véleményükben bizonytalanok teszik, afféle nagyképű szólással végzem, hogy azt mondom, hogy:
ne csináljatok kóccal bélelt mumust a destrukció vörös paprikajancsijából és adjátok meg a képzeletnek, ami a képzeleté, épp azért, hogy az erkölcsnek is megadathassék, ami az erkölcsöké.