Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 11. szám
Az ég kék volt és felhőtlen. A levegő száraz, tiszta és mozdulatlan. Nagy csend a kis udvaron, az utcán, az egész falun. A légy sem repül, a falevél sem zizzen, talán az emberek szava is elállt, a gondolatuk is elakadt, csak a szívük ver hangtalanul, a vérük fut nesztelenül és csak éreznek. Döbbenve érzik meg a kék ég elgondolhatatlan magasságát, a csend végtelen mélységét, reménytelenül vetve beléje képzeletük mérőzsinórját, valamely titkokat fürkésző gondolat ónsúlyával. A nap messze, túl a Dunán, lehanyatlóban, nemsokára vége lesz a napnak, nemsokára vége lesz a nyárnak, nemsokára vége lesz az esztendőnek és nemsokára vége lesz az életnek.
Ferde vályogház előtt ül egy öregasszony. Kis gyalogszéken ül, öreg szoknyája elborítja körülötte a tapasztott földet, eres, csomós kezében könyvet tart s fáradt szemét mélyen fölébe hajtva olvas. Suttogó hangon olvas. Vékony ajkai sebesen mozogva ontják a hangzóikat, egy-egy magánhangzónál nyöszörögve sír bele a lihegő suttogásba az öregasszony hangja. Régi lutheránus imádságos könyv. Ezt olvassa a könyvben: "Ó irgalmasságos Isten, szabadíts meg engem az én félelmeimtől, oltalmazz meg engem a gonosz lelkektől!"... A csönd pedig áll, az ég tiszta, a nap végtelen lassúsággal süllyed alá, változatlan kegyességgel és változhatatlan könyörtelenséggel.
Hetvennyolc esztendő! Vajon mennyi van még hátra? Sok-sok szenvedés, azután lassú haldoklás. Miért is ragaszkodunk hát az élethez? Értelme nincsen, hogy sírjunk, ha közeledik a vége, nyilván az Úr parancsolja tehát, hogy mi mégis sírjunk és nem szabad hogy bíráljuk az ő akaratát... Az öregasszony elfáradt az imádkozásban. Fölemelte fejét s tekintete bele tévedt a kis udvarba. Két eperfa állott előtte, négy esztendősek, még meg sem nőttek s az egyik már kiszáradt, az idén már nem hajtott leveleket. De hogy miért? Mi oka lehet ennek? Senki nem bántotta! Kifürkészhetetlen betegség? Rossz talán neki ez a föld? A túlvizes fekete föld az eperfának? Vagy talán mégis csak megütötte valami rossz gyerek? Annyira megütötte volna? Ugyan! És volna ilyen gonosz gyermek? Hisz' itt a háznál nincsen gyermek, itt nincs senki, csak ő, a magányos, halált váró öregasszony. Ide nem is jár senki, csak néha-néha egy-egy másik öregasszony, vagy öregember. Az Ilka, a régi lábasfoldozó cigány özvegye, aki ha eljön, mindig sír, tíz esztendeje, hogy egyetlen fia a Dunába fulladt, még ma is siratja. Nem is lehet abba száz esztendeig sem belenyugodni. "Szép volt, erős volt, fekete göndör haja volt, nagy dióbarna szeme volt, úgy villogtak a fogai, mint a porcelán, gyöngyök voltak annak a fogai." "Szép húsos gyerek volt, kerek volt a nyaka, gömbölyűek a lábaszárai, gömbölyű a karja, szép kicsi füle, mint egy egérkének." "Tizennégy esztendős volt. Milyen okos volt. Eleven, mint egy paripa." "Jó gyerek volt, rossz gyerek volt, egyetlen drága, kedves gyermek volt. Hogy' szabad az ilyen fiatal gyermeknek meghalni! Jóságos Isten, hogy szabad?!" "Inkább haltam volna meg én, pusztult volna el minden vénasszony, vénember ebben a faluban, az egész vármegyében, ezen az egész világon, vesztünk volna vele, volnánk már mind a földbe, de az ilyen fiatalnak, az olyan szépnek nem volna szabad meghalni. Az embernek meghasad a szíve a fájdalomtól"... "Élni kell az ilyen szép fiatal emberkének. Nekünk véneknek kell meghalnunk!" "Milyen gyönyörűen tudott dalolni! Olyan hangja volt, mint a sárgarigónak. Olyan szerelmesen tudta már dalolni a mi nótáinkat! "Sírban nyugszik régen az én édesanyám, Elhagyott a rózsám, hűtelen lett hozzám." Élni kell az ilyen fiatalembernek, szeretnie kell, egy szép leány való hozzá, olyan boldogok lettek volna az egymás karjaiban, az egymás ajkán, hogy az embernek meghasadt volna a szíve az örömtől."
Szegény Ilka!... De szegény kis eperfa itt. Elszáradt. Öt esztendeje, hogy a fia, Mihály ültette. Talán mert ő ültette. Rossz fiú, nincsen Isten áldása a keze munkáján. Azért. Mert ezt a fát itt senki nem bánthatta. Nem jár ide gyerek, rossz csont. Tavaly itt volt egész nyáron a Béla, az unokája, a pesti leányának a fia. Béla. Milyen uras nevet adtak neki. De hát úr is lesz belőle. Itt tornázott, vagy mit is csinált, az udvaron. A kezén állt. Óh! Még micsoda bolondságokra tanítják a gyerekeket. A vér mind a fejébe száll. Akár a pojácák a vásárban. Hogy miket is tanul! Még hogy olyan messzire tudnak a katonák a puskájukkal lőni, mint ide a Piros-kastély. Meg hogy már röpülni is tudnak az emberek. Hogy nem félnek a Jóistentül. Még röpülni! Az égbe szállni! De majd meg is bünteti őket az Isten, nem hogy maradnának itt lenn a földön, békességben.
Néha egy-egy öregember jár ide, elbeszélgetni a régiekről, akik már a maloméri temetőben pihennek. A sánta Takács azt mondja, hogy háború lesz, mert megölték a mi trónörökösünket. Szentisten, még hogy ilyen igen nagy urat megmertek ölni!... Szellő kerekedett, megborzolta a viruló eperfa lombjait. Egy nagy fekete eperszem lepottyant a fáról, nagyot koppant a kemény földön, a koppanás hangja a csöndben hihetetlenül megnőtt. De haldokolt már a csönd, újabb szellő lengette a leveleket, a mák, a kukorica, odább a szilvafák levelei fölzizzentek, hangok új élete kezdődött, mint mikor sisteregni kezd a fazékban a víz. Az öregasszony, mintha a vére is meglendült volna, fölállt és betipegett, csaknem sietett, a házba. Bevitte az énekeskönyvet és letette a vackára. Hogy mi lesz vacsorára -, egy kis kenyér és egy kis szalonna. Amikor kifelé indult, egy varangybéka ugrott ki előtte a küszöbön. Rusnya nagy férge a teremtésnek, a tűz égesse meg!...
Az öregasszony fölvette az eperszemet, lefútta róla a port és megette. Aztán nekiindult a kis udvarnak, amely krumplival, kukoricával és mákkal volt bevetve. Egy lilázó mákvirágot megsimogatott, gyengéden, alulról fölfelé, hogy le ne törjön a szirma. A nap már lenyugodott, a szomszédban tyúk kodácsolt, valahol egy kutya ugatott, a fény elszállt, feketült a szemközti ház, messze egy ember kiáltott, valakire, keményen, csúnyán.
Kocsi zörgött el az utcán. Hangos nevetés tört ki a dobogásból, a szerszámok, a kocsi, a tárgyak rázó zörgéséből. Később emberek jöttek, beszéltek, megálltak éppen a kiskapu előtt. A túlsó oldalról, nyilván a kerítés mögül kihallatszott a Mezei kőműves hangja. Vajon kik a többiek?... Az öregasszony odasomfordált a kis kapuhoz és hallgatózott. Kinézett a hasadékon. Beszéd, komor arcok - mert már kitört a háború. Megrettent, mint mikor tűz van és félreverik a harangot, mint mikor elindul az árvíz, mint mikor viharban nagyot dördül a mennykőcsapás. Ijedtségében megnyitja az ajtót, köszönti az embereket. Azok is köszönnek, túlságos komolyan, mindenki elborult. A Répás Pistának be kell rukkolni. Szegény Nagy Sándornak is, pedig az szüretkor akart házasodni. No 'iszen! A Berzenczei Janinak is. A Vida Janinak is. A Csorbáék fia aligha jön haza októberre. Az már benn marad. A Tamási Gyurinak is. Sok-sok legénynek. Bizony nem szívesen mennek. De ha muszáj, ők majd mennek, dalolnak és - keservesen sírnak az anyák meg az asszonyok. A király már meg is üzente a háborút. Most este jött meg az újság. A jegyző úr olvasta föl. Hamar megy ám az! Azt mondja, hogy már csatároznak is. A szerbekkel... Aztán ha ide jönnek a szerbek. Dehogy jönnek, mi megyünk oda. Ott hagyja majd egy pár szegény magyar legény a fogát. Mint Boszniában. A király is elmegy a csatába.
Beszéltek, okoskodtak, sehogy sem tudták, hogy mi van és mi lesz, az öregemberek legénykedtek, de valami fekete aggodalom szorongatta fáradó szívüket. Azután hümmögtek, köszöntek és elmentek. Az öregasszony egyedül maradt, a Mezei kőműves nem állt már odaát a kerítés mögött. Talán már nem is látszott volna a sűrűsödő homályban. Az öregasszony meghökkent az egyedülvalóságtól. Ha legalább egy hűséges kutya lenne a háznál. Félt most már bemenni a házba. Talán valamely szörnyű idegen áll benn az ajtó mögött, vár rá és mint a vásott gyerekek, ujjaival a száját és szeme héját tépve rettentően megriasztja... Itt a konyhában esett össze a szegény Erzsi, azután még aznap meg is halt, öt esztendeje már annak. Két éjszakán át feküdt ott benn a vackon holtan. Még fiatal volt, de az utolsó órában mintha tíz esztendőt öregedett volna. Még ősz haja szálai is lettek... Ha most ott benn ülne a szobában, az asztal mellett! És rá nézne.
Az öregasszony, mintha még akart volna valamit odakinn, megállt, majd hogy vissza nem fordult. Habozott, azután szorongva ment be a szobába. Odabenn megállt, állt meredten, mintha tűnődött volna s mivel hogy semmi élő borzalom nem mozdult a sűrű homályban, megkönnyebbült s azt érezte, hogy nem is merne most már kimenni, jobb most már itt. Messziről, talán a Homokos-utcáról énekhangok érkeztek. Ez már a háború. Elmennek a legények, éneklik sírják: "...Szárnya alatt van egy bús levélke, Nincsen aki elolvassa, Nem is magyarul van írva, Csárdás kis angyalom, el kell tőled válnom." - Sír majd a Pető Emma. Szegény fiatal lelkek!
Már egész sötét van. Haragos zúgás nyomja el a nóta hangjait. Előbb megtépi, megdobálja, néhány foszlánya még meglobban a fülnek, azután megöli, elhal a nóta - és odakinn sustorog minden, zörren már az ablak, recseg a háztető, az ágak töredeznek, kemény esőcseppek verik az ablakot, mintha valaki kopogtatna, mintha rázná a rozoga üvegtáblás szerkezetet. Villám gyúlt ki, ijesztő sárga világosság zuhant a szobába, ott benn nyugalom, lapuló mozdulatlanság, asztal, szék, minden a helyén. Kívülről remegtető dörrenés vágódott neki az ablaknak, hangjának szakadt otromba tömege nekifeszült a falaknak, visszahullott róluk, kinn és benn a zúgás, a remegés, mint forrongó hullám, emelkedett és alább szállt, a legények hangja pedig, most már nem nóta, hanem mint vad, durva ijedtség kurjantása, fel-felbukkant a zúgás tengeréből, mindig közelebbről és közelebbről, mint viharvert ladikról, Szentisten, micsoda ítéletidő! Talán ez is a háború. Talán az Isten nem engedi, talán elpusztítja most méltó haragja a világot, az embert, ezt a kis falut, ezt a szegény házat! Uram, könyörülj rajtam!
Az öregasszony dermedten állt az ágy előtt. Alig lihegett. Meghúzódott az oltalmazó sötétségben. De már a szíve vert, az ajka reszketett, a lámpát nem merte meggyújtani. Óvatos mozdulattal, mintha a neszt is kerülné, vetkőzni kezdett. Lehúzta magáról a réklijét, megoldotta és leeresztette a szoknyáját és beléfeküdt a vackába. Dunnáját magára húzta, fel az álláig. Kezét a dunna alatt, hervadt mellén imára kulcsolva neszelt, figyelte a vihart, a zúgást, a sistergést, a tető nádjának, a fa ágának recsegését, az eső verését, az ég zengését. A teste mozdulatlan volt, az eszében rettentő gondok cikáztak a végtelen elhagyatottságban, ártatlanságban, szegénységben, a hihetetlenül nagy háború közepén, mialatt köröskörül szerte a világon felkelt és fegyvert fogott az ember, mialatt kinn a nagyvilágon a sötétben is, a napfényben is, viharban és a hold szelíd világánál ármányos sorok alakultak, melyek bújva, sunyin és gonoszul félve indultak egymás ellen és bölcsek asztalaik körül tanácskoztak, törték a fejüket, kutatták a dolgokat, az embert, országok sorsát, az ismeretlen törvényeket, hogy mindez miért van, mi az oka, mi végre vágja egymást az ember?
A vihar kissé csitult. Egyszerre tompa zuhanás hallatszott, valaki, egy legény, átvetette magát a kerítésen, az utcáról be az udvarba, hogy az udvaron átvágva hamarabb érhessen haza. Az öregasszony megrettent és figyelt. A legény döngő lépésekkel haladt el a ház előtt, el az ablak alatt, egy percre csend, úgy látszik megállt, mintha valami, az eszébe jutott volna, mintha valamin törte volna a fejét, azután hallatszott, hogy visszalépett az ablakhoz. A vihar most új zúgással feszült neki a végtelenségnek és a rettentő zúgás közepette egy kéz kemény erővel, irgalmatlanul, borzalmas indulatával az elmének, megverte az ablakot. Úgy megverte, hogy a recsegő üvegre hulló ütések mintha az öregasszony szívét érték volna, a lélegzete is elállt, azt érezte, hogy a halál keze átfogja a torkát. A kéz megverte az ablakot, a száj üvöltötte háromszor, hogy: hú, hú, hú. Azután újra döngtek, elhalkultak a léptek, elment az ember.
Az öreg asszonynak percek múlva mozdult az ajka és hangtalanul, reszketve, könyörögve, jó szívvel idegenül a félelmes világban, kezdte mondani az imát: "Ó irgalmasságos Isten, szabadíts meg engem az én félelmeimtől, Oltalmazz meg engem a gonosz lelkektől!"