Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 11. szám · / · Sárközi György: Antik tragédia
- - - - - - Perseust gyorsan ragadta a hajó hősi útján s egyenként tárultak ki előtte a borzalmak kapui. Úgy tetszett, hogy egy hatalmas, magasztos istennő vezeti őt, ködökbe burkolózva s a hérosszá nőtt fiú komor bizalommal lépkedett az árnyék nyomdokában. Megjárta az Éj birodalmát, hol véget ér a világ, elapadnak az óceán hullámai s a végtelen fekete mélység ásít örök unalomban. Taposta a legendás sziget porát, mely nincs egy tengeren se, hanem ott inog a sötét végen, a feneketlen semmiben. Nem gondolt életre és halálra, nem félt és nem volt bátor: elfelejtette, hogy emberi lény s istenként, egykedvűen járt ezer veszély között. Csak egyetlen gondolata maradt: megoldani az egyetlen feladatot. Így szállt alá az ősz hajú Gréákhoz, akik ismerik a rejtett titkokat s egyedül mondhatják meg, merre van a Gorgók félelmes barlangja. Égi ravaszság hajtotta: miközben a három százezeréves nővér egyetlen, közös szemét cserélte, elvette a redves szemgolyót karmaikból, elvette egyetlen, közös fogukat is. A vakon maradtak iszonyú rémülettel sivítottak. Az Aggódó Tépelődés fogatlan szájjal vicsorgott, a Vad Sikoly üvöltött, a Szorongó Félelem szűkölt, mint egy alvilági eb. De el kellett árulniuk szemükért és fogukért a legmélyebb titkos s Perseus az első kaland után megedzve szállt a másodikra. Elsőben a széptestű nimfákhoz ment, nem édes szerelemért, hanem keserű fegyverért. Megszerezte tőlük a sisakot, mely láthatatlanná tesz, a szárnyas sarukat, melyek gyorsabban repülnek, mint a madár, a tarisznyát, mely elrejti a véres bűnt s nem szakad le terhe alatt. Ahhoz görbe, sarlós kardot kapott és tükrösfényű ércpajzsot s a gyilkos ajándékokkal fölszerelve indult az utolsó, eszeveszett kalandra. A saruk szédítő sebesen szálltak vele, a sisak köddé halványította testét, a tarisznya iszonyú zsákmányára várva röpködött a szélben. Végre megérkezett a Rémület Barlangjába. Mély horkolás hangzott a sziklafalak között, a szörnyek aludtak. Perseus szíve összeszorult, amint egy lépést tett befelé. Fölfohászkodott: most, most, istenek... Zeusz atyám... S míg a segíts-meget kimondta, a tükrös pajzsba nézve megpillantotta a kígyóhajú, agyaros, rettenetes fejet, melyet Polydektesnek ígért menyegzői ajándékul. A tükörből irányozva a vágást, hogy a kővé meredés átka ne fogja, egy nyisszantással lemetszette a középső rém, a Medusa, undok fejét s egy gyors mozdulattal a hátán csüngő tarisznyába dugta. Két vakító villanás cikázott el előtte, torkából diadalmas ordítás tört föl s mire a fölriadt Gorgók vérben fetrengő nővérük tetemét megpillantották, már messze vitte a hőst a sasröptű saru. Mögötte dühöngve vijjogtak az üldözők, hajuk kígyói sziszegve fújták mérgüket, de ő repült, repült, mint a napsugár, s alatta elmaradtak az óceánok és sivatagok s egyre távolabbról hallotta a velőt hasító hangokat. Tarisznyáját átáztatta az izzó vér, a rőt cseppek lángolva hullottak alá a magasból s sziszegő kígyókká váltak a sivatagok porában s dermedt korallokká az óceánok hűvös hullámai között - - - - - - -
De Polydektest hiába várta a hajó, hogy Elisbe vigye a gyönyörű Hippodámiáért. Az ajándékba kapott paripák ott nyihogtak az istállókban, a nemes ércből kovácsolt ajándék-fegyverek érintetlenül hevertek az előcsarnok padozatán. A király pedig, akinek esze-ágában sem volt kiállani a veszélyes elisi kocsiversenyre (mert Hippodámia atyja sorban legyőzte és könyörtelenül megölette a vesztes kérőket), naponta növekvő szenvedéllyel üldözte a védtelenül maradt Danaét. Nem voltak már lágyak és hízelgők széptevő szavai - a vágyban kifáradt uralkodó elunta a megalázkodást. Győzni akart és nem tűrte, hogy akaratának gátja legyen. A vad, sűrű vér még nem halkult el ereiben, folyamként zúgott s magányos, özvegyi ágyán hitvány tanácsokat mormogott füleibe.
Danaé érezte, hogy gőgös ereje hanyatlik. Mióta Perseus nem volt mellette, női ravaszsága mentette csak meg a király erőszakától. Nappalait Athéna templomában töltötte, ahová üldözője nem merte követni s éjjelente gyakran rejtelmesen eltűnt. Polydektes, aki már attól sem rettent vissza, hogy szobájába hatoljon, dühösen kereste a pislogó mécs világa mellett és szétrugdosta a bútorokat, mikor sehol sem lelte. Danaé másnap sápadtan látta az összetört ágyat és a behorpadt oldalú szekrényeket. Rossz jel volt számára: nemsokára föl fogják fedni rejtekhelyét. Ami nem volt már, mint a redves, bemohosodott faláda, melyben egykor a tengeren hányódott s mely még mindig dacolva az idők viharával, ott hevert a kert egyik sarkában, borús emlékként. Ebbe lopódzott szürkületkor a szegény nő s görnyedten, álmatlanul itt töltötte a végtelennek tűnő éjszakákat.
Sejtelme nem csalt. Egy este az ócska ládát is darabokban találta, a megfeketedett deszkák, melyek annyi nyomorúságának voltak tanúi, szilánkokra törve hevertek szerteszét. Ijedten, dobogó szívvel állt a romok fölött, az utolsó védelme is oda volt. Szinte leroskadt a szégyentől, mikor ily kiszolgáltatva, menthetetlenül látta magát, védtelen prédájául vadászainak. Mint riadt őz, bolyongott szerte a kertben, de minden csupaszon, üresen meredt rá, az ősz már letarolta a bokrok sűrűségét. Nem volt hová rejtőzzék, hiába keresett menedéket. Ekkor egy bársonyos, meleg hang suttogása ütötte meg fülét. Danaé szédülten állt meg.
- Amíg én élek, ne félj - suttogott a hang -, azt ígértem, hogy sohasem foglak elfelejteni.
- Óh, Dyktis, Dyktis - sóhajtott Danaé, megismerve a hangot - micsoda ismeretlen bűn terhel engem, hogy sohasem lelhetek nyugalomra? Óh, én legátkozottabb Danaéda! Mikor telik be az én keserűségeim hordója?
A fák közt egy árnyék se moccant s választ nem kapott.
- Dyktis - szólt ijedten Danaé s egy lépést tett a hang felé. De hirtelen dermedten figyelt föl. A másik irányból lépések zaját és halk, gúnyos nevetést hallott. Megfordult. Polydektest látta közeledni a homályban. A király fiatalos könnyűséggel sietett feléje, néhány lépéssel elébe ért s megragadta a csuklóját. Kacagva kiáltott:
- Megvagy, drágalátos! Könyörögtem szerelmedért, kértelek feleségemül, ellöktél, megszöktél, kikerültél, makacs teremtés! Jöjj csak, jöjj, érdemes vagy, hogy te légy az utolsó ágyasom, cselédszeretőm... Ne próbálj ellenkezni! Láncra veretlek!
Az ágak megreccsentek, az egyik fáról hatalmas árnyék zuhant le. Egyenest a királyhoz rohant, mellbe lökte, hogy csaknem hanyatt vágódott. Danaét fölragadta, vállára kapta s a sötét úton futni kezdett.
A király megtántorodott, de csak egy pillanatra. Aztán irtózatos hangon fölordított, hogy a palota csarnokai megremegtek.
- Hé, szolgák! Cselédek! Őrök! Katonák! Fegyveresek! Ide, ide, fáklyát, kardot, hamar! Szedjétek a lábatok!
Dobogó lépések porzottak, a fáklyák rőt világa véresen lobogott a leboruló éjszakában. Egy-kettőre csapat gyűlt a király köré s a már messze futó alak után iramodtak. A sötét árny, ölében az alélt nővel, szélsebesen száguldott, egyenesen Athéna temploma felé.
- Fogjátok meg, gazemberek! - lihegte a király - el kell fogni őket, vagy karóba húzatom valamennyit! Rohanjatok, fogjátok meg őket!
A leggyorsabb futású rabszolgák szinte úsztak a levegőben, lábukat magasra kapkodták s kitárt karral szárnyaltak a menekülők után. A katonák dárdákat hajigáltak utánuk s föltúrták a homokot mögöttük. Egy feketebőrű már csaknem utolérte őket, már kinyújtotta karját, hogy elkapja Danaé lebegő, fehér ruháját. De ebben a pillanatban az üldözött elérte a templom lépcsőit, néhány ugrással fönn termett s eltűnt a fekete oszlopok között.
A zsibongó tömeg megtorpant, a templomba egyik sem merte követni az oltalomkeresőket. Dühös morgással hátráltak. A király üvöltött dühében s csaknem maga rohant a lépcsőkön utánuk, de mégsem merte a szentségtörést elkövetni. Támolyogva dőlt szolgái karjaiba, a fölindulás és a futás fáradalma halálosan kimerítették. Az erek szinte megpattantak a halántékán.
- Vegyétek körül a templomot - hörgött - őrizzétek őket, hadd vesszenek éhen.
Maga is ott várta meg a reggelt, nyögve, betegen. Mikor a fáklyák csonkig égtek s a hajnal remegő világossága kioltotta tüzüket, belátott az oszlopok között a szentélyig, ahol Dyktis és Danaé összeroskadva hevertek az istennő szobra előtt. Az istennő márványalakja változatlan, merev mosollyal őrködött fölöttük, de topáz szemeiből fénysugarak futottak alá s körülfonták a két heverőt, jeléül sérthetetlenségüknek.
- - - - - - Perseus szállt, szállt, sebesen, mint a gondolat s mire a nap sugarai delet mutattak, megérkezett Polydektes szigetére. A parton levette a varázssüveget fejéről s az együgyű halászemberek, akik már elveszettnek hitték, sírva-nevetve borultak sorra a nyakába. Alig merték elmondani a rettenetes hírt anyjáról. De Perseusnak egy arcizma se rándult, a fogát összeszorította s parancsot adott, hogy evezzenek ki bárkáikkal messze a tengerre. Maga pedig döngő léptekkel sietett a király udvarába. A király éppen tanácsot tartott s az öregek és előkelők valamennyien ott szorongtak körülötte. Remegő borzalommal nyitottak utat az ifjú hős előtt, aki villámló szemekkel lépett a halálsápadt zsarnok elé.
- Király, ígéretemet és eskümet megtartottam. Tudom, hogy életemre törtél, és anyám vesztére, de nem bánom, hiszen megoltalmaztak az istenek. Hanem olyan isten nem lesz, aki a te nyomorult életedet megoltalmazza. Itt az ajándék!
S fejét elfordítva kirántotta a vértől csöpögő, eltorzult torzfőt iszákjából s kígyóhajánál fogva magasra tartotta. A szájak sikoltásra nyíltak, de a sikoltás nem szakadt föl az elszorult mellekből. Úgy maradtak valamennyien tátott szájjal, üveges szemekkel s az élet megállt ereikben, szívük megszűnt dobogni, húsuk nem volt puha többé, hajuk sem szálas, ruhájuk sem fogható. Az iszonyat kővé dermesztette mindannyit s borzalom volt rájuk nézni, amint megkövült vonásaikkal ott állottak, a rémület szobrai. S nemcsak őket érte el az átok, hanem a föld is megkövült alattuk s a fák törzse és lombjai is sziklává vált. A távoli dombok, s a mezők és a tarlók iszonyú roppanások és pattanások közepette összegyűrődtek s éles sziklává merevedtek s a lakosok és barmok elhullottak alaktalan kövekként s vályogházaik pora, magtáraik gabonája szétgurult hitvány kavics alakjában. A dús, virágzó sziget egy pillanat alatt kietlen, terméketlen szirtzátonnyá változott, melyen az életnek nyoma sem maradt. Csak a szegény halászok menekültek meg, kiket Perseus a tengerre küldött.
Az iszonyú bosszút álló hős ezután anyjáért ment a templomba. Danaé némán és könnytelenül ölelte át hatalmas gyermekét, tudta, hogy mindennek úgy kellett történnie, amiként történt. Szenvedéseit nyugodtan tűrte, az örömöt is mosolytalanul fogadta, megnyugodott azok akaratában, akik ezt így akarták. Öröm és fájdalom egyformán az égiektől jön, ki panaszkodhatna az ő rendelésük ellen? Fia széles mellén csüngött sokáig, míg az tettekre serényen ki nem bontakozott a szerető karokból. Perseus először Dyktishöz fordult:
- Hű barát, szomorú királyságot adok néked, maroknyi nép fölött. Nem találtok itt más táplálékot, mint a tenger halait, kemény szikla lesz nyugovó ágyatok. Tudom, kegyetlen büntetés az ártatlanoknak s igaztalanul sújt benneteket és utódaitokat egynek vétkéért. De tűrnötök kell, az ő akaratuk változtathatatlan. Csak egyet adhatnak már nektek: a türelmet, sanyarúságotok elviselésére.
A Medúza-fejet pedig Athéna lábaihoz vetette.
- Istennő, te lebegtél előttem nehéz útjaimban, te voltál oltalmazóm és anyám oltalmazója. Néked ajánlom a fegyvert, melyet te adtál kezembe a bűn megtorlására. Szögezd pajzsodra, legyen jelképe a Sors igazságosztó, bosszuló kezének, mely elnyúlik mindnyájunk fölé, születésünktől kezdve le, a sötét alvilágig. Legyen jelképe a Hatalomnak, mely fölöttetek is áll, oh istenek, s rejtelmes törvényei szerint igazgatja a csillagokat és a férgeket. Óh, istennő, adj erőt, hogy elbírják vállaim a jót és a rosszat, melyet a Megismerhetetlen számomra tartogat.