Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 11. szám · / · Tersánszky J. Jenő: Rosz szomszédok
Darabonth Károly pletykás, kotnyeles s fecsegő létére, voltaképp nem volt közlékeny. Sőt nagyon is zárkózott s érzékeny jellemű. Énjének bensőbbjébe alig avatott életében valakit.
E kevesek közé tartozott Mike Pál.
Pedig hát elütőbb életelvű s minőségű valakiket, mint az öreg úr s a gyakornok, keresni is bajos lett volna össze. Hát talán ridegség vonzódik az értéshez s fanyarság a mosolyhoz. Vagy talán kivételesen az tette meghitté a gyakornokhoz az öreg urat, mindenütt csak ellenérzületeket tapasztalva kései szenvedélye iránt, hogy Mike Pálnak szerelmieket illetőleg volt valami jellemében a fizetetlen ügynök s holmi önzetlen kerítőjéből. Talán az újszövetség elvén állván, miszerint, Fiacskáim csak szeressétek egymást, akár ennél jóval feslettebb alapokon, mindenesetre hasonló nem egész gyakori férfisajátság s ritkán kielégületlen, inkább kiábrándult egyéneké.
Akárhogy volt, tény, hogy Mike Pállal szemben majdnem eltűnt Darabonth Károly kedélyéből, amit közönségesen úgy hívnak: ne higgy az ingednek sem, s hozzá kezdettől fogva valami bizalmat s rokonszenvet érzett, úgy hogy aztán Mike Pál lett az egyetlen halandó, kivel Darabonth Károly tartózkodástalan tárgyalt szívügyéről, sem árulkodás, sem nevetségtől nem tartva.
Mike Pál tehát tájékozva volt az öreg úr háztűznézései minden mozzanatáról, mind az Angyalossinénak tett nyilatkozatig s az Angyalossi közbeérkeztéig. Akkor kis időre megszakadt a két barát érintkezése, minthogy az öreg úr kiszállásain s birtokán csatangolt többnyire, Mikére pedig éppen rájött a hava.
Ezt az időszakot maga Mike is úgy nevezete: az italos évad s mibenléte több napos tivornyázás volt. Hivatalában is egyszerűen tudomásul vették, hogy többet marad ki belőle, mint bekukkan s legfeljebb tötyög, mókázik s iratcsomói garmadára gyűlnek íróasztalán, várva: a szorgos évadra.
Így, többek közt is, egy hajnalon Mike Pál alaposan bekapott. Persze, már másnapos volt akkor is, mi azt jelenti, hogy előző éjen át is dorbézolt.
Tudvalevő, ha valaki egy éjen át iszik és virraszt s a másodikon is tovább virraszt és iszik, akkor úgy rendesen éjféltájt, bizonyos álmosság jeleit kezdi mutatni, ugye, nem is csodálhatóan.
Ám, ha az illető mégis tovább iszik és virraszt, hát egész váratlan következik rá egy állapot, miben egyszerre visszanyeri minden korábbi szellemi s testi erejét s üdeségét. Sőt tetézetten nyeri vissza.
A jelenségek bizonyos bohóka s érzelmes színezeteket öltenek szemléletében s ilyenkor még a legotrombább elme is értés, ötlet s fordulatkészre válik. Talál és megkap, mint a vakszerencse.
Aztán, ha az illető mégis tovább virraszt és iszik, igazi korhelyeknél csak akkor áll be az igazi részegség. Öntudatuk többé nem bucskázik föl, a vízszínén sikló kövecsként, hanem merül-merül lefelé a fenékre.
Most búvik elő a valódi természet! Egyik elérzékenyül s zokog, a másik szónokol, a harmadik üvölt, a negyedik csókolózik s keblére ölel fűt-fát, az ötödik kacag szünetlen, a hatodik kötekvő, a hetedik duhaj, tör-zúz, mind a letörésig, rókabőr kereskedésig, álomig.
Nos, Mike Pál akkor körülbelül ama kedélymegújhodás kezdeténél tartott.
A pirkadat, valahol az éjszakában, épp elindulhatott aranyhintaján, hogy lámpái előrevetett fénye, már föltűnt keleten, hosszú sárga sáv az ég alján. A szemközti házak ablakszemei álmosan hunyorgattak a költögető sugarakra.
Mike Pál zsebre dugott kezekkel s kissé matrózosan szétvetett lábakkal andalgott hazafelé az utcán. Fütyörészett, meg-megállt, tűnődött s újra nekiindult.
Mögötte bizonyos térközben szakasztott ezt művelte három, fölöttébb gyanús alak. Meg-megálltak azok is, tanakodtak s újra nekiindultak. Kétségtelennek tűnt, hogy Mike Pált követik.
Így jöttek utcáról-utcára s miután Mikének a két szomszéd ház utcáján is végig kellett jőnie hazafelé, hát végig jöttek azok is.
De mikor Mike Pál odaért, hol átellenben a Darabonth-ház volt, egyszerre eszébe ötlött valami. Ránézett a házra s megfordult.
Akkorra már egész kivirradt volt.
A három alak, Mikének e mozdulatára, hirtelen abbahagyta setepetéjét s gyorsított menetben jött előre.
Mike Pál meglepetten mérte őket végig, mikor eléje értek.
- Szabad tudnom, kit keresnek uraim? kérdezte őket, kissé fürkészőleg.
A három alak egy pillanatig valamelyest meghökkenve nézett össze. Ábrázatuk, bár tényleg sötét volt, kilétük ezúttal már nem sejtetett semmi gyanúsat, tekintettel a hónuk alá szorított különböző zeneszerszámokra.
- Hát jövünk a tekintetes erdész úrral - felelt az egyik.
- Hogyhogyhogyhogyhogy? - ütközött meg Mike. - Jókedvetekből? Vagy, mivel hívtalak benneteket?
A három zenész megint egymásra villant előbb. Elvégre jól ismerték már az urak kiismerhetetlen természetét, sokszor tapasztalva, hogy azok a legjámborabb hangulatból egyszerre csak ütlegeket kezdenek osztogatni s mindegy nekik tükör, csillár, vagy a hangászok feje, odavágnak. Azért hát a kisbőgős, a legcsalafintább közülük, sietett választ adni a fogas kérdésre, békítőleg vigyorogva.
- Jókedvünkből! mivel hívott a tekintetes úr bennünket!
- Ez már aztán ravasz beszéd! - szólt Mike, nem tarthatva vissza többé mosolyát e cigány-agyafúrtságon. De még mielőtt befejezhette volna mondandóját, a zenészek egyike megfogta a vállát. A prímás.
- Ne tedd már magad, mint egy dilinós - zsörtölődött. - Megint akarsz már valamit. Megmondtuk, iszunk egy törkölyt a sarkon, aztán megyünk lefeküdni. Elég lesz már neked is.
Mike Pál csöppet sem tetszett sértődöttnek erre a kartársi bizalmasságra, még arra sem, hogy a cigány útnak is fordította a vállától. Felfogás dolga. Elvégre, mikor egy cigány már lefekvést javasol, ez van akkora diadal egy korhelynek, mint Hollós Mátyásnak volt Bécs meghódoltatása. Mike hát egyszerűen visszaperdült sarkain a nógatásra.
- Bocsánat uraim! - szólt - s egy kis türelem! A törkölyt föltétlen megisszuk. Előbb azonban tessék tudomásul venni, hogy itt lakik az én benső barátom, az öreg Darabonth Kari tata. Tehát elhatároztam, hogy megtiszteljük őt egy éjjeli zenével. Nem az én hibám, hogy már kivirradt. Tessék hangolni uraim!
A prímás ellenkezett s vén zsugori jankónak nevezte a Mike kebelbarátját, kinek ő nem zenél. De másik két társa már engedelmesen cincogtatni kezdte hangszerét s halkan vihogott. Azzal átmentek a túloldalra s rázendítettek.
- Hej! be vagyok én csudálkozva,
Nem aludtam az éjszaka.
Tegnap is máma jöttem haza,
Máma is holnap megyek haza.
Ez volt a Mike hallgatója.
Hej! két pénzem volt, sej!
Elástam.
Kiszáradt a torkom,
Kiástam.
Így jár aki mindig
Bort iszik.
Míg a temetőbe
Nem viszik.
Ez volt a Mike andalgója. Most szívesen!
Haragszom a paszulyra,
Mért futott a karóra,
Icatolla-motolla!
Kinek arra mi gondja?
Nékem arra nincs gondom,
Én aztat csak úgy mondom,
Icatolla-motolla!
Kinek arra mi gondja?
Sim! Sam! Sum!
Ez volt a Mike ugrója.
A megtiszteltetésnek vége volt, odébb lehetett állni egy szomszéddal.
Nos, nyilván ez is következett volna, ha történetesen Feladlak úr nem másnap éjjel készül elutazni Így, nagybátyja előző nap felszólította őt: nem volna-e kedve távozása előtt még egyszer körülnézni a szőlőben?
Feladlak úr készséges igennel válaszolt, hogy érdeklődését mutassa, noha magában annál jobban mérgelődött. Mert mi élvezetekkel jár ily kirándulás számára? Először hajnalban kelnie. Másodszor újra melegített ebédet ennie kinn a szőlőben. Harmadszor jókorát kutyagolnia odáig is, ott is. Negyedszer figyelmes arcot vágnia egész nap, nagybátyja fejtegetéseihez a fásítás, ojtás, nemesítés, zsenkelés, karózás s hasonlókról.
Szerencse, ezúttal legalább a pontozatok másodika elesett s félig negyedike is. Amennyiben Feladlak úr készületei s csomagolására tekintettel, ebédre hazajövendők voltak. Maradt még mindig két pontozat. De azokból is a súlyosabbik az első volt, a korai kelés, mivel még a szokottnál is korábban kellett történnie, hogy idejére vissza is érkezzenek.
Szóval Darabonth Károly s Feladlak úr nemcsak ébren voltak már, hanem föl is öltözve s útra készen, mikor a megtiszteltetés hangjai megütötték fülüket az utcáról.
Előbb mindketten szemöldököt ráncoltak. De morcosságuk a másik pillanatban már mosolynak adott helyet. Megismerték a zenészek által kísért énekhangot, mi ha cudarul rekedtes, föltétlen tiszta volt s átmeneteivel minden vidámságra ingerlő.
Egy szó mint száz, épp amint Mike kísérőivel indulni akart az ablak alól, Darabonth Károlyt és öccsét látta kilépni a kapun. Annál nagyobb volt öröme, hogy talpon s mosolyogva látja őket, miután azt hitte, hogy még ágyban vannak s talán meg is orroltak a tréfáért.
Nosza, hangos üdvözletek kicserélése után, Mike barátai útjának irányáról intézett hozzájuk kérdést s megtudva azt, egészen váratlan elhatározással, útitársul ajánlkozott.
Azok nagyon örültek. Mindössze a hangászokra vetett egy görbe pillantást az öreg úr, vajon szintén hozzáértetendők a kísérethez. Mike elértette őt, s elbocsátotta a zenekart.
Azzal, a két rokon, közrefogta barátját, elindultak.
Az őszeleji nap már kezdte szórni aranyát, mint a tékozló, ki nekibúsultan nyúl ládája fenekére az utolsó markokért. A reggel épp azért már érezhető hűsen fogadta a becézés jeleit, okos s ravasz szeretőként, kinél ha vége az adakozásnak, vége az odaadásnak is.
Így ért a három ballagó az utca szögletéhez, hol a kis csapszéket épp akkor nyitották meg a forgalomnak.
Nem tulajdonosa, ki nyilván akkor fordult a boldogabbik oldalára, hanem egy asszony. Egy elhízott, őszes, de üde s mozgékony némber, ki afféle állandó kisegítője volt a boltoséknak s a házi teendők mellett, az ily reggeli koca-árulást is végezte. Ezúttal a bolt külső ajtóját kötözgette zsineggel egy falba vert szöghöz, hogy a szél be ne csapja a belépők sarkára. De mivel feje kíváncsian a három közeledő fel volt fordulva, a madzag egyre kiakadt a szögből s végül is kirántotta azt a falból vakolatostól.
- Üssön beléd a mennykő! - rúgta ekkor az asszony vissza a kivágódó ajtót nagy dérrel-dúrral.
- Mi baj galambom? - kérdezte tőle Mike, megállva társai közt az út közepén.
- Ez a büdös ajtó! - felelt az asszony. - Jó reggelt kívánok.
- Szóval nem ránk haragszik? - mondta Mike s azzal a rokonokhoz fordult. - Ez nagyon fontos dolog uraim! Ugyanis Önök már reggeliztek, én meg még nem reggeliztem. Ez az asszonyság pedig, állíthatom önöknek, kitűnő reggelit tud készíteni. Összetétele: zsírban pirított hagyma, hozzá zöldpaprika, ráütve tojás s tetejébe egy üveg sör. Igaz-e galambom?
- De mi nem várhatunk Pali! - szólalt meg az öreg úr. - Sietős a dolgunk a szőlőben.
- Hogyhogyhogyhogyhogy? - esett a kifogásba Mike. - Hogy nem várhatunk! Így akartok lerázni magatokról? Azt akarjátok, hogy garázda legyek? Öt perc az egész. Vagyis az étek. Öt perc egy korty szíverősítő előtte. Öt perc egy üveg sör utána. Öt perce mindjárt, hogy itt állunk. Azért gyerünk!
Átkarolta egyik karjával Darabonth Károlyt, másikkal Feladlak urat és tuszkolni kezdte őket a csapszékbe.
Mit volt mit tenniük? Látták Mike szemeiben azt a szelíd, de csökönyös duhajságot, mi csak több galibára vezet, ha ellenkednek vele, hát vele tartottak.
Mike már ismerte a járást s egyenest a jobb vendégeknek fenntartott oldalszobába vezette barátait.
Darabont Károly olyan érzéssel ült le egy rozoga asztal mellé s olyan tekintetet vetett maga körül, mintha az ötlenék eszébe, hogy miután közel hetven évig lakott ennek a lebujnak közelében, egy ezer idegenből jött baráttal kellett megismerkednie, hogy meg is látogassa. Alapjában azért nem volt rosszkedvű.
- Három törköly, három üveg sör s jöhet a reggeli galambom - tette meg Mike tüstént rendeléseit.
Az öreg úr hiába tiltakozott, az italok szám szerint befutottak az asztalra. Sőt nem csak befutottak, hanem Mike fortélyos kínálások és köszöntésekkel addig vitte, míg a két rokonba is bele nem tukmált egy-egy kupicával. Igaz, maga addig hárommal is lehajtott vegyesen sört is, törkölyt is.
De Darabonth Károly teljességgel szokatlan levén a szesz élvezetében, máris érezte, annyinak is, bizonyos zsongító s kerítgető hatását. Azért is, mikor Mike alattomos szemvillantással ismételten tele hozatta a poharakat az asszonnyal, egész határozottsággal kijelentette.
- Na Pali, ha többször is rendelsz, itt hagyunk!
- Hogyhogyhogyhogyhogy! Meg sem hallgatsz? - kérdezte erre Mike. - Mikor egy csodálatos tünetet födöztem föl. Nem tudom valóság-e, vagy szemeim kápráznak, de valahányszor ez a derék asszony újabb sört hoz, mindig kevesebb ősz szálat veszek észre a hajában. Attól tartok, ha így megy, végül kisül, hogy szőke. Tégy kérlek legalább egy kísérletet! Aztán a kedves öcséd egészségére, hallod! még nem is koccintottunk, pedig holnap elutazik. No, isten-isten!
Az öreg úr nem tudta, nevessen, bosszankodjék, de nem ugrott be. A reggeliben állapította meg a végső határidőt, hogy legott kászálódnak.
Mielőtt azonban a reggeli beérkezett volna, valaki odakünn belépett a boltba s miután ott senkit sem talált s bentebb hangokat hallott, beljebb jött s benézett a különszobába is.
Angyalossi volt.
Eléggé elámult, mikor megismerte a benn lévőket s nagyot s szívélyeset köszönt rájuk. Tüstént tisztában volt a helyzettel s arcán valóban egy igazi megértő mosolya tükrözött.
Darabonth Károly s öccse, meglehetős tartózkodóan, talán némi kényelmetlenséggel is, bólintottak az üdvözlésre. De felfigyelt Mike Pál is.
- Kiazkiazkiaz? - kérdezősködött nehezen fordulva hátra kissé székén.
Az öreg úr vállat vont, de Feladlak úr kiejtette az Angyalossi nevet.
- Angyalossi?! Hogyan? - lepődött meg Mike Pál, ki amilyen tartózkodó volt józanon, éppoly barátkozó, ha pityis volt. - Talán csak nem a kis Terike atyja?
Azzal választ sem várva, máris megfordult székén, sőt föl is tápászkodott arról s kissé bizonytalan, de maga elé terjesztett karokkal indult az újon jött fogadtatására.
- Örömmel üdvözlöm Önt uram! Parancsoljon beljebb kerülni. Ha jól hallom kilétét, Ön egy oly kedves, bájos és mindenképp nagyszerű leányka apja, hogy önmaga is csak kiváló egyéniség lehet, bárha eddig csak azt tudtam Önről, hogy távol van. Boldog vagyok, kimondhatatlan, nem, mert kissé nehezen forog a nyelve, hanem, hogy megismerhetem önt, remélvén, hogy helyet foglal körünkben s nem veti meg szerény étkeinket s italainkat.
Eközben kezet rázott Angyalossival s annál fogva húzva s vállától is tolva, előzékenyen hozta befelé őt az asztalhoz.
Angyalossi lekötelezetten vigyorgott és hajlongott mind a négy égtáj felé, még aztán is, hogy helyet foglalt egy széken.
- Szolgálhatok egy kis sörrel, vagy egy ki törköllyel, vagy mindkettővel, ami felülmúlhatatlan vegyület? - tolta Mike Angyalossi elé egész csoportjával az italokat.
De Angyalossi elhárító mozdulatot tett s hangjában némi lemondás csendült.
- Köszönöm, nem szabad innom semmi szeszest, beteg vagyok, orvosom megtiltotta.
- Hogyhogyhogyhogyhogy? - ütközött meg Mike, hogy itt is ellenállásra talál. - Ön képes hitelt adni egy orvosnak? Mondhatom önnek, ez a legnagyobb badarság, amit tehet. Nekem nemrég egyike ezeknek a kuruzslóknak azt merte kijelenteni, hogyha tovább iszom, a tébolydában végzem. Hát nem tájékoztattam őt mekkora marha, elvégre eléggé cégérezte magát állításával, nemde?
Angyalossi keresetten hahotázott, mintha csodálatos elmésséget talált volna a mondottakban. Egyidejűleg azonban Feladlak úr tekintetére vadászott, holmi egyetértő hunyorgatásra, mint kik tudják, mennyire kell most komolyan venni a helyzetet.
Ám, Feladlak úr tekintete nem volt kapható semmi fajta közösködésre s egykedvűn barangolt a szoba falain.
Épp így az öreg úré sem. Az ő szemei némileg feszélyezetten kapaszkodtak meg a Mike félrecsúszott nyakkendőjében. Általában az öreg úr egész mivoltán megtetszett, hogy bizonyos nyugtalanságot igyekszik leplezni Angyalossi belépte óta. Most jött csak igazában mehetnékje, de éppen most zilálódott határozottsága apró s máskor mellékes tekintetekre. Egyszerűen felállni nem volt mersze. Megmásítania szavát Mikével, hogy a reggelit bevárja s nyilvánvalóan Angyalossi társasága ellen tüntetni. Vagy talán leginkább nem merte Mikét mostani állapotában együtt hagyni Angyalossival.
A véletlen együvé kergette e három emberrel, kik legtöbb vonatkozásban álltak szenvedélyével, mely megejtette, áthatotta s kiforgatta magából egész énjét. Most olybá érte őt minden mozdulatuk, mint a műtőasztalra feszítettet az orvosokéi. Minden szavuk, mint a vádlottak bíráéi. Minden pillantásuk, mint a bűvöltet bűvölőéi. Érzései ajzottan álltak készen minden mozzanat befogadására, de szinte képtelen valami visszahatásra. Arca eleven álarc, minek mögéje látnak. Ezt érezte az öreg úr s e visszás szorongása nőttön nőtt.
- Tehát Isten éltesse Önt uram, a legigézőbb lányka apját! - vette kézbe Mike poharát, hogy az Angyalossiéhoz koccintsa.
Természetesen Angyalossi az előbbi az iménti tiltakozó kézmozdulatot ismételte. Mégis, amint sörös poharát tovább tolta maga elől, kezét, mint egy véletlen, ott feledte annak fülén s éppúgy maradt kissé pillantása annak fehér habos tartalmán.
- Ne okoskodj, nem iszunk! Mindjárt jön a reggelid s aztán odább állunk, vagy itt maradsz magad! - szólt közbe az öreg úr, de zsörtös hangján éreztette, hogy nem veendő túl szigorúan.
- Hogyhogyhogyhogyhogy? - változtatott egyszerre harcvonalat Mike a támadó ellen. - Ki meri mondani, hogy nem iszik, ha a legelragadóbb lánykára emelem poharam?
Azzal fölkapva s magasba tartva sörét, ugyanazzal a lendülettel sorban hozzákoccintott a többiek poharához s egy pillanatig mintegy a hatásra várt, hogy talán elölről kell kezdenie a zaklatást.
E pillanat azonban olyan volt, mint valami hangtalan robbanás. Bár külsőleg mi sem adta jelét, sem Feladlak úr egykedvű, sem Angyalossi negédes, sem az öreg úr merev s kényszeredett tartása. Belül mégis, mindannyiuk hökkent volt egy szemernyit.
Darabonth Károly előbb kissé elsápadt s érezte mint kezd rángani két petyhüdt izma szeme alatt. Agyán minden képtelen keresztül cikázott. Tán összebeszéltek ellene, tőrbe csalták s ki van szolgáltatva tehetetlen. Kusza s révedő gondolatait nyilván úgy olvashatják homlokán, mint csúfos ákombákomot egy tábláról. Egyetlen serkentő ösztöne volt, mi akaraterejét életre rázta. Nem árulnia el magát. Bele illeszkednie a hangulatba. El kell értenie a köszöntést. Meg kell mozdulnia végre.
Mindez egy pillanat harmadrésze alatt ment végre az öreg úrban, melyet ugyan órákkal felért átküszködnie. Akkor gyáva s idétlen mosolyra mállottak az öreg úr merev vonásai. Nem orrolhatni meg egy pityókos barát bizalmaskodása miatt: valami ilyest akart e mosoly kifejezni. Majd ugyanakkor, mintegy kényszer alatt, szinte tudtán kívül nyúlt keze a pohár után. Mert valamit tenni kellett kínos gyámoltalanságában s az ital, mint valami orvosság csillogott, mely üdít a belső tikkadtságon s jótékony erőt ad.
Nos, e mosoly készséges mása éppúgy jelent meg más két arcon, a Feladlak úr s Angyalossién s két kéz éppúgy indult a poharak felé, mint ahogy Mike Pál szemei diadalt lövelltek, nem többet, mint valamely sikerült csínyen. Vagy mit tudni, a mámor miket sugall, szabadabbat s őszintébbet bizonyára.
Az öreg úr látta, hogy a poharak összeütköznek az övével s érezte, hogy mosolya állandósul, mintegy megkövült szája körül. az ital lehűsítette torkát s némileg felszabadította szorongattatásából, bizonyos jótevő fásultságot eredményezve kedélyében. Mondani túl volt a válságon.
Eközben Angyalossi, majdnem hasonlóul cicázott magával holmi ellenérzületek körül, miközben fölvette poharát. Vagyis mesterkélten hahotázott, mint előbb, tán kissé bele akarva hozni magát a közhangulatba. De azért szerette volna észrevetetni a két rokonnal, hogy ha most ajkaihoz viszi a poharat, az csak kedélyes tettetés lesz tőle s úgy teszi le, ahogy fölvette. Így is cselekedett. Csakhogy aztán, mikor látta, hogy az öreg úr valóban ivott söréből, hát csak úgy mellesleg, maga is megfogta még egyszer poharát s mégis ivott egy kortyot, kóstolónak legalább. Azzal megint elvette szájától a poharat. De csak azért, hogy újra visszavigye oda s most már csak néhány ujjnyit hagyjon a sörből Angyalossi Gáspár. A vérből, a farkas.
- Uram! - fordult ugyanekkor hozzá Mike Pál. - Én ugyebár némi magyarázattal tartozom önnek, hogy jogot vettem kislányára ürítenem poharam. Hát uram, én őt, egyházi ének és zenekarunk alkalmából lehettem szerencsés megismerni. S mint már előbb, kijelenthetem önnek, hogy e lányka nemcsak képességeinél s szépségénél, hanem minden más tulajdonainál fogva, ritka s elragadó gyermek. Ezt én mondom önnek. Egy nő azok közül a kevesek közül, milyenekről kutya s önző férfiszívünk csak ábrándozhat magának. Egy nő azok közül, kik valódi megtestesítői annak a drága csalódásnak, hogy van menedéke gyötrő, magányos vágyunknak érzőbb, gyöngédebb, igézőbb másban. Az Éva, ki Ádám bordájából alkotódott, mivel nem jó neki egyedül lenni. Ez ő uram! Én mondom önnek.
Mike Pált mindjobban belehevítették az ékesszólásba tulajdon szavai, miken til-túl érzőbb hang rezdült át, igaz, megkülönbözhetetlen a bohóka átmenetektől. Mást mutattak hamiskásan meg-megvillan szemei, mást szántszándékkal szónokiassá túlzott mozdulatai s ismét mást mondatai lendülete s tartalma is mást. Vagyis egyetlen szólama sem hatott émelyítően, inkább különösen s mulattatóan a társaságra.
Az öreg úr mosolyának is elsimult lassanként kényszeredett jellege. Olyast vélt: Mike Pali jó fiú, kissé észre tért, hogy kényes ügyet piszkált meg s most más színekkel keni át az egészet.
És e színek, a maguk szomorka csillogásában, éppenséggel nem mázoltak éktelenné s visszatetszőbbé egy fakulni kezdett képet az öreg úr lelkében. Mégis feszengett. Vagy éppen azért feszengett. Ideje lenne tovább állni!
- Biztosítom önt uram - folytatta Mike Angyalossinak -, hogy e magasztalás kisleányára, egy teljesen önzetlen emberé, minden mellékgondolat s szándék nélkül. Vegye úgy talán, mint egy műértő tárgyilagos ítéletét egy remek fölött. Igen, vegye úgy uram: talán joggal fogja tenni. Egy műértőét, ki épp eléggé meglakolt szakértelméért. Vegye úgy uram, hogy talán én is találtam már életemben hasonló remekre, midőn azt éreztem: elvégeztetett! íme ő az, kinél nincs különb, nincs más s nincs több számodra! Így volt uram valóban, föllengés s érzelgés nélkül. Ám bizonyos akartam lenni. Nem róla, hanem magamról, ki állhatatlan s léha vagyok. Nemde joggal uram? Ahol két sorsról s főleg épp azéról volt szó, ki mindenek közt legkedvesebb volt nekem. Kétkedtem tehát s kísérleteztem. Csak magam miatt uram, mondom. Sajnos, ő el tudta hinni ennek ellenkezőjét. Ez bántott s megingatott. Akkor kértem tanácsot ettől!
Itt Mike Pál egy sörös palack szájára tette tenyerét.
- Ettől uram! Ez pedig aljas és gonosz tanácsadó. De ez maradt erősebb s most már csak ez maradt. Vagy ehhez hasonló élvek. Szoknyák, vagy üvegek, igazán egyre megy. Utánuk nyúlok, kitöltöm, lehajtom s megfizetem őket. Finomabb? gyatrább? Minőség nem határoz. Legfeljebb olcsóbbak, vagy drágábbak, azaz többe kerülnek. Akár csókok, akár kortyok. Ezek nem követelőek, jó vagyok nekik, amilyen vagyok. Igaz uram, ha valami ocsmányra akarok gondolni, akkor magamra gondolok. Ha pedig valami kedvesre, akkor azt gondolom valakire: légy boldog drága!
E szavaknál Mike Pálnak egyszerre könnyek szöktek szemeibe. Maga-magának is váratlan jöhettek s egyszerűen megrázta tőlük fejét. De aztán mégis egy kis szünetet kellett tartania s egy pillanatra lehunyta szemeit.
A sok éhomra beszedett szesz kezdte megtenni s vele a több éjjel mellőzött álom is követelni jogait. Hasonlóképp a fölidézett emlék is csak most kezdett igazában éledni Mike Pál szívében, hol mint gondolni lehetett, élete egyetlen nagy érzelme nyugodott.
Nos, sok ivás és sok virrasztás utolsó előtti következménye, hogy egyiket barátkozhatnék, másikat garázdaság, harmadikat egyéb szenvedélyei bántják, vagy olyikat egyszerűen a csuklás.
Amint Mike Pálnak egy pillanatra leereszkedtek szempillái, majd újra fölereszkedtek, körülbelül ez volt a fordulópont a pityókosságból a részegségbe.
Mint ahogy színpadok függönye húzódik föl s a szemlélet elé egy más valóság kerül, illetve a valóság mása, talán vázlatosabb, de talán példázatosabb s így igazibb mása, hol jelmezek, szavak, mozdulatok nem arra szolgálnak, mint a mindennapban, hogy takargassák, hanem hogy megmutassák a benső embert - így volt Mike Pál.
- Gyerünk haza Pali, lefekszel! - szólt közbe az öreg úr.
De Mike Pál felelet helyett, váratlan áttette karját az öreg úr vállain s szeretettel, gyöngéden s kissé akadozva kezdte.
- Karcsi tata, kár minden óráért, én mondom neked. Nem korod miatt! Hidd meg, én vagyok hozzád képest agg, egy rohadt, koszlott fickó. De kár a kételyekért. Kár előítéleteken, kár holmi rongy anyagiakon felakadnod, hogy kövesd, mire szíved ösztökél, én mondom neked! És biztos lehetsz, öcséd sem vélekedik másképp. Olyan gyerek mint ez, ki előtt minden jövő. Nem olyannak ismered magad sem, ki, tudómisén örökségért emésztődnék. Asszonyi fecsegés, mind pipa!
Sajátságos, az öreg úrra ezúttal alig tett valami hatást vívódásainak e kimondott hánytorgatása.
- No, no, ne beszélj bolondokat! No, no, micsoda beszéd ez! Be vagy rúgva Pali! - szólt közbe sikertelen. De mikor Angyalossira pillantott, újra megrebbent s kínos méltatlankodás fejeződött ki arcán, mint akire valami képtelent s hallatlant fognának rá.
Angyalossinak tényleg, szinte ördögies figyelem csillogtatta szemgolyóit. Izgett-mozgott, poharát vette, de vigyázatlan nyelt a sörből s egyszerre elővette a köhögés. Tikácsolni s hörögni kezdett, mellére nyomva kezeit a nyomorgató rohamok ellen s végül összeroskadva pihegett.
Egyedül Feladlak úr ült közönnyel helyén, legföljebb ajkaiba harapva olykor s szemöldökeit mozgatva, mint akinek kissé selejtes a jelenet. Olyan volt ott Feladlak úr, mint valamely okos, ravasz s szerencsés kalmár, sors és szenvedélyeiktől emésztett s tönkrejutott társai között.
Mike aztán mindinkább odalett. Mind zagyvábbakat beszélt össze s ismét szerelmére tért, minél újra rájött az elérzékenyülés, ezúttal már szabadjára engedve s egybekötve sűrű bóbiskolással.
A kitűnő reggelit már nem lett ki elfogyassza, mikor az asszony behozta.
Az öreg úrék kászolódtak s Mikét csekély ellenkezés után lefektették egy díványra a boltos szobájában, hol nem ezúttal pihent első ízben hasonló kis cécók befejeztéül.
Darabonth Károly s Feladlak úr ezután eltávoztak, Angyalossi pedig ott feledve kalapját az oldalszobában, érte ment s miután már ott volt, bekapott egy-két falatot az árván maradt étekből s lenyomtatta egy-két korty sörrel.
Így cselekszenek igaz martalócok az ütközet után.
(Folyt. köv.)