Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 11. szám · / · Bán Ferencz: Madárfogat

Bán Ferencz: Madárfogat
IV. JELENET

(Anya, Teréz, Mária, Mári)

(Teréz és Mária belép. Már kalap és kabát nélkül, sőt melles kötényben. Elöl Mária jön és mögötte Teréz, aki kerüli az anyja szemét és hol a kötényén, hol a haján talál igazítani valót.)

Mária: (megcsókolja Anya kezét) Kezét csókolom mama!

Teréz: (ugyanígy) Kezét csókolom.

Anya: (leül az ajtót lesi és hogy nem jön senki, idegesen szól) Nagymama volt itt.

Mária: Nagymama?

Anya: Tíz perce, hogy elment. Nem győzött várni tovább. Hol késtetek?

Mária: Sehol anyám. A kapuban beszélgettünk Bakossal.

Anya: Bakos nem jön fel?

Mária: Valami dolga van. Csak vacsora után.

Teréz: (észrevette a földön heverő kelkáposztát, közbevág) Ni egy kell! (Anyának viszi)

Anya: (bámul) Hol találtad? Itt a földön?

Teréz: Most vettem fel, majd orra estem rajta.

Anya: Ez csak apátok lehetett, bizonyosan besurrant... ó a telhetetlen papzsák (hevesen) Mindent felfal! Mindent a világon... de egy szerencsétlen élet az enyém!

Teréz: (riadtan) Istenkém, Istenkém... miért veszed a szívedre olyan nagyon és látod ő igazán nem tehet róla. Ne bántsad szegény apukát!

Anya: Csak védjed, csak beszélj... Egyszer úgy is kiderül, hogy mennyire szereted!

Teréz: Ó (meleg hangon) Ó anyám, én az életemet is odaadnám apukáért!

Anya: Az életed? (súllyal) Csak azt, amit nem ismersz! Súlyos dolog feláldozni magunkat valakiért és ki tudja, talán nem is helyes.

Teréz: Ó anyukám, te hiába beszélsz, mert rólad már kiderült, hogy mennyire szereted!

Anya: (elgondolkozik) A tettek sohasem mutatják az igazi embert. Gyöngék, erőtlenek vagyunk, nem tudjuk lehajítani a sors jármát... Hányan járunk álarcban, sokszor egész életen át és igazi arcunk nem ismeri senki, mert magányosan, a párnába sírjuk bele. (megfogja Teréz kezét és a szemébe néz) Jaj, jaj annak, aki a nagylelkű szerepére vállalkozik, de nincs ereje hozzá! (összeharapja ajkát, maga elé néz és hirtelen kimegy)

(A két leány egyedül marad)

Teréz: (Anya után bámul) Érted te anyát?

Mária: Azt hiszem, igen

Teréz: Mintha egy idegen beszélt volna, akit kevésbé tudnék szeretni!

Mária: Én ma ismertem rá és mától kezdve százszorta jobban szeretem. Szegény mama! (leül)

Teréz: (kicsap a karjával) De furcsák vagytok és éppen ma!

Mária: Miért éppen ma? Milyen nap ez a mai Rézi?!

Teréz: (felcsattan) Semmilyen. És ne mondd nekem, hogy Rézi!

Mária: (ingerkedve) Nem mondom Rézikém, sose mondom Rézikém, hogy Rézi!

Teréz: Jó vicc. Aki ilyen szellemes az vándoroljon ki! (kinyitja a szekrényt és selyem kötényt köt a rajta levő helyébe, Mária mosolyogva nézi)

Mária: A mai nap csak olyan, mint a többi!

Teréz: (megvetően néz rá)

Mária: De ha olyan, mint a többi, akkor miért kellett éppen ma negyedóra hosszat várni rátok?

Teréz: (szembefordul) Te vártál?

Mária: Igen.

Teréz: Akkor korábban jöttél a hivatalból!

Mária: Szépen! Ti jöttetek későn. (lecsap) Mit mondott Bakos?

Teréz: (riadtan) Semmit, tudod, semmit és ne is kérdezd!

Mária: Úgyis tudom.

Teréz: Én meg azt tudom, hogy te egy majom vagy.

Mária: Nem mondod meg?

Teréz: Nem! (ráeszmél és hirtelen befogja a száját)

Mária: (kacag) Hahaha! No ugye kitaláltam.

Teréz: (ingerülten) Eh! Azt nézzed inkább, hogy milyen rendetlen a szoba. (kimegy és seprővel, portörlővel jön vissza. Kinyitja az ablakot és kisöpri a szobát. Mária meg se mozdul. Mosolyogva nézi Terézt) Jobb volna, ha segítenél egy kicsit!

Mária: (eldől a díványon) Minek? A mai nap éppen olyan, mint a többi!

Teréz: Jaj, de utálatos tudsz lenni, ha rákezded! (letörölgeti a bútorokat. A szekrényből új terítőt tesz az asztalra, székre áll és letörli a lámpát is.)

Mária: Mér vettél selyemkötényt?

Teréz: Selyemkötényt? (maga elé néz) Véletlenül! (Mária elé áll, csúfolódva) Ó, egész véletlenül.

Mária: (felül és a markába nevet) Ne nevettess! Véletlenül ma késtetek egy negyedórát, véletlenül ma rendetlen a szoba és véletlenül ma vetted föl a selyemkötényt... Milyen nap is van ma? (zsebnoteszt kotor elő) Hildegard? Nem, ma a Véletlenek napja van!

Teréz: (öklével fenyegeti) Igen, igen, ez mind véletlen, és ha nem tetszik akkor pukkadj meg!

Mária: (felfújja az arcát és kétfelől kipukkantja) Így gondolta Véletlen kisasszony? (a szekrényhez megy és ő is a selyemköténytét veszi fel. Teréz elé áll és illegeti magát).

Teréz: Na mi ez?

Mária: Én is a selyemkötényem vettem fel és én is véletlenül!

Teréz: (nekiugrik és hanyatt dönti a díványon. Püföli.) Te disznófülű! (Mária kacag. Teréz kifárad az ütlegelésben és pihegve leül Mária mellé.)

Mária: Letegyük a selyemkötényt?

Teréz: (Mária vállára dől) Te undok kecskebéka!

Mária: (megsimogatja Teréz haját, sóhajt. Felugrik és ő végzi be a takarítást. Teréz elgondolkozva ül)

Mária: (horgol) Jaj ma még semmit se csináltunk! (Teréz is horgol. Néhány pillanatig csönd. Mária szótlanul nézi a lesütött szemmel dolgozó Terézt)

Teréz: (nem bírja a hallgatást, egy kézimunka csillagot terít ki a térdén) Jaj de szép... (az ablakra mutat) Nézd milyen gyönyörű az a kicsi fehér felhő, mint egy bárány és mintha az anyja után szaladna... (kitárja a karjait) milyen jó ma, milyen jó lenne, meghalni ma!

Mária: (tovább horgol) Két szem leesett... (fogával tép le egy kiálló cérnaszálat...) ejnye, most kezdhetem elölről. Holnapután szállítani kell. Siessünk!

Teréz: (újra kiteríti a horgolást) Milyen finomak a pálcikák. Jaj, ezek tartják a csillagokat és nézd a sok csillagot, mint a mennybolt.

Mária: (sebesen dolgozik) Tudod, hogy az undok üzletvezető múltkor is morgott.

Teréz: Istenkém, de mikor olyan szép.

Mária: Majd gyönyörködik benne, aki megveszi!

Teréz: Ej, te Savanyú Józsi!... (vidáman) Tudod, ha bevisszük majd ott lesz egy amerikai milliárdos és borzasztó sok pénzt ad érte (nézi a horgolást) Ez olyan szép.

Mária: (mosolyog) A pikót egyenesebbre kell venni.

Teréz: (leteszi a horgolást és Máriához hajol) Tudod és még borzasztó sokat rendel és mindegyikért annyi sokat fizet.

Mária: De ki?

Teréz: Az amerikai milliárdos.

Mária: Ja?

Teréz: De jó dolga lesz akkor apukának! Veszünk egy szép villát, tudod, amilyen a nagymamáé volt és akkor nagymama is hozzánk jön lakni. A földszinten ti laktok majd, mi pedig az emeleten... (pillanatra elvörösödve megakad) Az ablakra csupa vörös bársony függöny, alája csipkéből, de kézimunka, láttam a Váci utcában egy gyönyörű úriszobát, bőrfotöjökkel az éppen jó lesz apukának, az én szobám tiszta fehér lesz jegesmedvével és a tiéd is.

Mária: Butaság.

Teréz: Mi?

Mária: Az ábrándozás.

Teréz: Milyen ábrándozás?

Mária: Amit csinálsz.

Teréz: (elhűlt) Én ábrándoztam? (a horgolás után nyúl, a szoba egy árnyalattal sötétebb lesz.)

Mária: (kis szünet után) Ajjaj, az ember csak ül a puha díványon és elgondolja, hogy milyen szép lesz, így lesz és úgy lesz. Csak ábrándozgat és hirtelen nyakon öntik egy csöbör hideg vízzel!... Tudod az lenne az igazi, ha úgy tizennyolc-húsz éves korában egyszerre csak meghalna az ember, de egész váratlanul, egyik percről a másikra. Akkor még szép az élet. Egy aranykapu és a kapun túl aranyos csudák. Virágos rét, csergő patak, daloló madarak, ez akkor az élet. A kapuban állni milyen gyönyörű! De átlépni rajta?! Ha egyszer becsukódott mögötted az aranykapu?! A réten sár van, a patakban kígyók és az aranycsudák, ha utánuk nyúlsz, mocsokba omlanak a tenyereden.

Teréz: Ó, az élet nem egyforma. Van koldus és van hercegnő! Meglátod, még te is másképp beszélsz egyszer.

Mária: Nem a vagyon teszi, de a lélek dússága és az élet legelőbb a lelket rabolja ki... Ne gondold, nem azért mondom, mert nekem nem sikerült... mert ha sikerült volna is! Nagyon rövid ami szép. Csak az szép, ami egyszerre van. Azután már mindig ugyanaz, hét-hét után és múlnak a hónapok és egyszerre észreveszed, hogy minden volt már és akkor egyszerre jobb lenne, ha nem lett volna semmi... Tizennyolc évvel elmenni. Csak ez az egy!

Teréz: De akik igazán szeretik egymást?

Mária: Azok is.

Teréz: Aki mindig csak rája gondol, aki képzelni se tud szebbet, mint együtt menni vele, mindig, messzire, örökké! Akkor is?

Mária: Akkor is.

Teréz: (föláll) No, akkor te nem tudod! (a zokogásával küzd.)

Mária: (megindult, átöleli) Talán neked van igazad! Talán mégis van boldogság, de bizonyos, hogy nagyon magos fára akasztották. Nagyon, nagyon kell akarnod és nem szabad nézned se jobbra, se balra, egyedül csak a boldogság után. Kíméletlen legyen és kegyetlen, aki a boldogságot akarja.

Teréz: Honnan veszed te ezeket?

Mária: Az életem tanított rá és azért mondom neked, mert te a testvérem vagy... Tudod, hogy két nap előtt Gáspárral találkoztam, az elveszett kis kutyánkkal?

Teréz: (fölvillan) Gáspárral?

Mária: Egy sarkon állt és belesett egy vendéglő becsukott ajtaján. Rögtön megismertem a drága drumzsi fejéről. Rászóltam. Nem ismert meg, de el se szaladt. Rám fordította a fejét és nézett azokkal a fekete szemeivel.

Teréz: Miért is nem hoztad haza?

Mária: Várj csak! Megállt és nézett rám. Még nem ismersz meg kis buta, mondtam neki, de odahaza majd minden eszedbe jut... lehajolok, hogy majd megfogom, óvatosan, lassan hajoltam, nehogy megijedjen és elszökjön és tudod meg is fogtam... Ujjaim között volt a fehér bundája, de nem tartottam elég erősen, kiszakította magát és elszaladt... Akkor tudtam meg, hogyan kellett volna a bundájába kapaszkodni. Kíméletlenül és kegyetlenül, hogy megriadjon és megbénuljon, de akkor már késő volt, elszaladt és nem láttam többet... Ez volt a második eset. Akkor - először - megfogadtam, hogy másodszor erősebb leszek... Nem tanultam, már nem tanulom meg soha... de a te ujjad talán erősebb lesz.