Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 11. szám · / · Bán Ferencz: Madárfogat
Bán Ferencz: Madárfogat
I. JELENET
(Anya, nagyanyó)
(A szín még üres. Hosszú csönd. Balról röhögés. A röhögés ijesztő és magánosan múlik el. Csönd.
Nyílik a kétszárnyas ajtó és két ijedtarcú asszony is jön lábbujjhegyen. Kezeik a derekukhoz simulnak, mint ijedt gyerekek az anyjukhoz. Az első Nagyanyó. Kövér, úrias öregasszony, fekete selyemruhában. Fején csipkés bársonykalap, kesztyűs kezében feketenyelű ernyő. Az ajtóban keresztet vet. Beljebb jön. Egyre foszlik róla a félelem. Kiegyenesedik, A másik, aki mögötte jön az: Anya. Ő csukja be az ajtót. Elnyűtt asszony, haja rideg, Mária-kontyba fésülve. Leülnek. Anya ölbe rakja kezeit, a válla csüggedten meghajlik. A szeme szomorú.)
Nagyanyó: (a hangja remeg) Mindig ilyen a rohama?
Anya: Már mindig. (sóhajt)
Nagyanyó: (kissé élesen) És mindig magára hagyod?!
Anya: (ránéz) Mit tehetnék? Látta a mama. Ilyenkor nem ismer senkit.
Nagyanyó (makacsul) De mégis... kárt tehet magában!
Anya: (ingatja a fejét) Ilyenkor csak Terézre hallgat.
Nagyanyó: Teréz még soká jön?
Anya: Talán félóra múlva.
Nagyanyó: És addig egyedül marad? Nem lenne jó ha...? (a szárnyas ajtóra mutat)
Anya: (összeteszi a kezét) Higgyen mama! Különben máris csöndes! (a szárnyas ajtóhoz megy, vonalnyira kinyitja és beles) Fekszik. Talán alszik is!
Nagyanyó: (sóhajt) Szegény fiam!
Anya: (visszaül. Csönd.)
Nagyanyó: (körülnéz bosszúsan. A szekrényre mutat) Már a múltkor megmondtam, hogy a befőttes nem ide való! Egy Altorjay-házban!
Anya: (élesen) A mama mindig kritizál!
Nagyanyó: Vidd ki! Mindenki megláthatja!
Anya: (legyint) Jön is hozzánk valaki!
Nagyanyó: Lányom azt sohasem tudhatod. Ma nem, holnap sem, de holnapután mégis. Annyi rokon, annyi ismerős... nem, sohasem tudhatod! És parbleu!... magad előtt, magatok előtt! Altorjayak vagyok!
Anya: (fáradtan) A kamrában megpenészedik!
Nagyanyó: Tedd oda! (ernyőjével a szárnyas ajtóra mutat)
Anya: (ijedten) Oda? Egy nap alatt fölfalná! Rettentő sokat eszik!
Nagyanyó: (eléje áll) Hát előle dugdosod?! (idegesen kapkod, leül, a retikülből harisnyát vesz elő és kötöget) Ó szegény szerencsétlen fiam!
Anya: (szívja a fogát) Hagyja a mama!
Nagyanyó: Nem, ezt mégse hittem volna! Szegény jó fiam!
Anya: (türtőzteti magát) Hagyja már a mama!
Nagyanyó: Az intézetben is jobb lett volna szegénynek!
Anya: (kicsattan) Hagyja már!... Vagy mondja ki egyenesen!
Nagyanyó: Mondjam ki?
Anya: (hevesen) Ne legyen olyan ártatlan! Mintha nem maga híresztelné, hogy szabadulni akarok tőle!
Nagyanyó: Én?
Anya: Maga! Maga! A lányaim fejét is telebeszélte! (feláll) Amiért nem szólok?
Nagyanyó: (a kötőtűvel böködi a fejét) Én mondtam volna?
Anya: Mit várhatok én? A jobb világban se... érti a mama?...amikor lett volna akárhány, érti, akkor se. Soha!
Nagyanyó: Mégis szabadulni akarsz tőle!
Anya: (szívére teszi kezét) Én?... (súllyal) Visszahoztam az intézetből!
Nagyanyó: (keserűen) E, ez! (ölébe ejti a kötőtűket. Hirtelen magasra kapja a hangját, fenyegetve) Még azok az intézetben is irgalmasabbak lettek volna!
Anya: (összeszorítja ökleit) Csak ne beszélne ilyeneket! (rövid hallgatás után) Azt ígérte, ha kihozzuk majd segít rajtunk! Féléve már!
Nagyanyó: Nem ütött be a számításom!
Anya: Talán főnyereményre számított!
Nagyanyó: (idegesen feszeng, de hallgat.)
Anya: (enyhültebben) Nézze mama. Őszintén elmondok mindent. Meghallgatja?
Nagyanyó: (a kötés után nyúl, nem néz fel.)
Anya: Ne féljen, nem pénz kell.
Nagyanyó: Hiába is kellene! Nem ülök a pénzen. Már háromszor adtam ki a jusst... Negyedszer? Nincs!
Anya: (a szárnyas ajtóra mutat) A maga drágalátos fia. Tőle kérje számon!
Nagyanyó: De te vagy az oka. Fogtad volna keményebben. A férfit kormányozni kell lányom. Messzi szalad, ha nem érzi az istrángot.
Anya: Nem akar meghallgatni mama?
Nagyanyó: Te hajtasz csaléra.
Anya: (lenyeli, amit felelni akar) Költözzön hozzánk a mama!
Nagyanyó: Költözz-e-em hozzátok?
Anya: Nem magamért kérem! Istenem az én életemért már nem kár. Mosok, főzök, vasalok, csak talpalok, karikába, mint a taposó ló és töröm-töröm a fejem... miből, miből!... ebben a rettentő drágaságban... Teréz férjhez mehetne!
Nagyanyó: Férjhez megy? Kihez? Az a Bakos?
Anya: Bakos.
Nagyanyó: Mikor kérte meg?
Anya: Tegnap! De minden a mamától függ!
Nagyanyó: Tőlem?!
Anya: Csak úgy mehet férjhez, ha a mama hozzánk költözik!
Nagyanyó: (félénken, behunyja a szemét) Nem értem!
Anya: Nézze mama... Mire magának az öt szoba, a két cseléd?! Ha idejönne és itt lakna velünk, Mamáé lenne a nagy szoba... Miből éljünk, ha Teréz elviszi a keresetét!
Nagyanyó: (ingerülten) Az én fajtám nem arra született, hogy kucorogjon?
Anya: És az enyém? Én talán arra születtem?!
Nagyanyó: (ridegen) Beletörődtél!
Anya: Beletörődtem? Honnan tudja? Belát a lelkembe talán? (indulatosan feláll, de visszaül, élesen) Azt feleltem Bakosnak, hogy minden a mamától függ!
Nagyanyó: Amíg élek ragyogni kell az Altorjay címernek.
Anya: (legyint) A ragyogás! Azt hiszi, hogy beköti a világ szemét?! Csak hallaná vendégeit, ha kiléptek a kapun!
Nagyanyó: De csak, ha kiléptek a kapun! A szemem előtt mindig meghajolnak!
Anya: (ölébe ejti a kezét) Miért gondolja a mama, hogy üres külsőségek után ítélik meg!
Nagyanyó: (a kezével mond nemet) Ne hidd, én nem vagyok gonosz. Amint szórtátok a pénzt... (anya tiltakozó mozdulatot tesz) vagy szórta a fiam, ez már egyre megy, én mindig jobban összezsugorodtam. Eladtam a földeket, a kastélyt, a magam jószágát, maholnap csak a kripta marad... Az én világom néhány úri család, mindenben méltó maradok hozzájuk. Kelengyét, bútort, ennyit megígértem, de többet nem tehetek!
Anya: Lehetetlen, hogy ne fogadnák éppen olyan szívesen. Más világot élünk!
Nagyanyó: De én nem fogadhatnám őket! Az új világhoz pedig semmi közöm! Ma gépek mennek az égbe, az én időmben imádságok mentek!... Mit szeressek a te új világodon?! Kocsisokat raknak a szalonomba, a parkettámon gerslit főznek, a villamoson kibökik az oldalam és a bűzös szájukkal arcomba vágják, hogy üljek fiákerbe ha nem tetszik! Ez a te új világod! Én nem ebben élek!
Anya: Tudom... a régiben! Minden a látszat, csak a címer csillogjon. A többi az semmi. A lányaim, a maga unokái meg száradjanak el a hivatalban.
Nagyanyó: Elég szégyen, hogy hivatalba járnak!
Anya: Ez tudom, hogy fáj magának. Inkább az életük, a fiatalságuk fájna!
Nagyanyó: Majd kerül jó férj nekik is!... A Kemechey lány milyen nagyszerű partit csinált! Egy Hidassy vette el, pedig nem volt oly szép, mint Mária, vagy Teréz!
Anya: A Kemechey lánynak nem volt beteg, nyomorult apja.
Nagyanyó: Várjanak. Még elég fiatalok.
Anya: (feláll, nagyon keserűen) Várjanak? Teréz is? Tavaly is ezt mondta. Hol van Mária vőlegénye?! Hozza vissza - a felesége mellől!
Nagyanyó: (ültében összerogy) A Horváth fiú? Nem mindenki olyan gazember! Ez a Bakos nagyon úri formájú. Ismerem a famíliáját. Mind becsületes ember volt.
Anya: (legyint és csüggedten félrefordul.)
Nagyanyó: (maga elé, nem meri fölemelni a fejét) Akkor nem tudok segíteni.
Anya: (hosszú hallgatás után) Egyezzen bele hát, hogy visszavigyük!
Nagyanyó: (felkapja a két karját) Az intézetbe? Kergesd el Bakost. Tiltsd el a lányodat tőle!
Anya: (felháborodva) Úgy járjon, mint Mária?! Sorvadjon és fakuljon a szeme, egy reménytelen fájdalomban?! Nem! Én eléje vezetem Bakost. Tegyen, amit kíván. Adja az ég, hogy a maga vágyaira hallgasson!
Nagyanyó: (feláll, izgalomban) Őrültség! A gyermek arra való, hogy segítse a szüleit!
Anya: (túlkiabálja) És én nem akarom, hogy miattam, vagy akárki miatt feláldozza fiatal életét!
Nagyanyó: Őrültvilág! És te vagy a legőrültebb benne! Ilyet mondani! Szeretet, kötelesség hát semmi már! Csak önzés?! Csak önzés?!
Anya: Kicsoda az, aki önzetlen?
Nagyanyó: (sóhajt) A mai világban nem is találsz ilyent, de legyetek ti a példa, az utolsó példa, akár pusztában kiáltó szó, de ne engedjetek a csúf haszonlesésnek. (vállára teszi a kezét) Lányom! Erre a világra ne akarjatok semmiben hasonlítani!
Anya: (legyint) És az a régi világ milyen önzetlen volt!
Nagyanyó: A régi világban még gondolni se tudtak olyan lányra, aki cserbenhagyja a szüleit. Ez csak mai kitalálás!
Anya: (szarkazmussal) A régi világban is sok volt az önző ember! Több, mint a mama gondolná!
Nagyanyó: (felháborodik) Nem igaz! Én jól ismerem a magam világát!
Anya: (élesen) Még önmagát se ismeri a mama!
Nagyanyó: (levegő után kapkod) Azt akarod mondani, hogy önző vagyok?
Anya: (nem felel.)
Nagyanyó: (meghökkenve) Önzés az, ha ragaszkodom az életemhez?!
Anya: (fásultan) Én nem kértem a mama életét!
Nagyanyó: (csend) Az én életem az, amit elkérsz!
Anya: (fáradtan) Mit csinál holnap a mama?
Nagyanyó: (nagyon szelíden) Igazán azt hiszed, hogy Teréz boldogtalan lenne?!
Anya: Nagyon szeretik egymást!
Nagyanyó: Nem várhatnának? Még olyan fiatalok! Egy-két hónap is nagy idő. Annyi minden történhetik. Öreg vagyok már.
Anya: Mire várnának? Hogy Károly meggyógyul?!
Nagyanyó: Mondjad, hogy gondolkozol!
Anya: És ha megkérdi az okát?
Nagyanyó: (csöndesen) Az okát? Öreg vagyok már. Nagyon öreg!
Anya: (ingerülten) Azt hiszi, hogy a maga halálára számítunk? (enyhülten) A mama friss erőben van! (őszintén) Adja isten, hogy száz évig éljen!
Nagyanyó: (ingatja a fejét) Ne hidd lányom! Rossz a szívem. Sokszor elfullaszt! (köhög) Én tudom! (leejti a kezét és elgondolkozik, szemében lassan kigyúl az elhatározás. Körülnéz a szobában. Nagyon megnéz mindent. Halkan, mintha magának mondaná) A világom már elmúlt. Maholnap elmegyek magam is! (megtörli a homlokát) Maholnap! (felkészülődik, a kötést a retikülbe teszi, kalapját megigazítja és kézbe veszi az ernyőt. Feláll) Már megyek! Attól félek, hogy máris nagyot késtem. Szegény Mária! Szervusz! (átöleli és megcsókolja Anyát. Kifelé megy)
Anya: (egy helyből bámul utána)
Nagyanyó: (az ajtóból visszajön, mosolyog) Vigyázz a fiamra és magadra is! A lányoknak mondd meg, hogy vártam rájuk (gondolkozik) Holnap este jöjjenek föl, Gyarmathy altábornagyék is fönn lesznek (rövid töprengés után) A fiamat még! (erősen mosolyog, bemegy a szárnyas ajtón. Amikor visszatér könnyet törül le) Szerettem volna látni a lányokat is, de már nem várhatok. (megcsókolja Anyát) Ez a lányoké! (újra megcsókolja nézi egy ideig, megindultan) Ne gondolj rossz szívvel rám! A lakással azt nem lehet, de mégis nagyon szeretlek téged, Terézt, Máriát, a fiamat. (lassan kimegy.)
Anya: (kíséri) Isten vele mama! (kezet csókol. Egyedül maradva leül és szótlanul néz maga elé.)