Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 11. szám

Színi Gyula: Levél Jókai szobrának talapzatára

Mesterem,

én is lázadoztam ellened fiatalabb koromban, észrevettem, hogy túlzod a jóságot és túlzod a rosszaságot, hogy erkölcsi tanulságaid mennél mélyebben vésődjenek olvasóid lelkébe. Lélektani nézőpontból gyakran valószínűtleneknek, sőt ritkán mintegy naivaknak is láttam alakjaidat, de kipirult orcával, rajongó szemmel mégis egyike szerettem volna lenni hőseidnek, akik nem ismerik a lehetetlent és nem ismerik a gyöngeséget.

Mesterem, ha már a lélektant én se tekintem olyan csalhatatlannak. Mert mi a lélektan? A ma lélektana. Holnap más lesz és holnapután megint más. Ellenben a te költészeted nekünk örökké meleg napja olyan csúcsokat aranyoz be, ahová csak te tudtál fölszállni és ahol magyar nyelvünk teljes pompája úgy fölragyog, mint a hinduk mesebeli aranymadarának drágakővel ékes szárnya.

Hálószekrényemen gyakori vendégek a te könyveid, mesterem. Borúmat hányszor eloszlattad mesélő szavaddal, amely édesen és bőven, csillapítón és üdítőn ömlik, mint az anyatej. Ír vagy te sebekre, olaj a lelki háborgásokra. Mosolygó filozófus és könnyes humorista: látom soraidból, hogy sokat szenvedtél te is életedben és épp ezért tudod a módját, hogyan vigasztald a vigasztalhatatlanokat.

Homéroszi derűd rokon a Mozart kék egű zenéjével és Rafael isteni színeivel. De tudsz szenvedni az in profundis-szenvedőkkel is, mert ismerted a tüzes kínokat, amelyek megtisztítják az emberi lelket, mint az aranyat a salaktól.

Mesterem, bámulom egyszerűségedet, amellyel közel tudtál férkőzni a nagy tömeghez és sokágú tudásodat amelynek kincsét aranyfillérekre verve szétosztottad néped közt, te nagy tanító. És hogy ismerted ennek az országnak minden zegét-zugát, különböző tájainak nyelvét, szokásait, mesterségeit, jellemző alakjait. Milyen monumentális korképet hagytál arról a korról, amelyben éltél és korlátlan erejű fantáziáddal hogy megeleveníted számunkra azokat a korokat, amik a te számodra is a tüneményes magyar múltat jelentették! Mennyi gondos tanulmány, hány könyvek mellett eltöltött órádnak keserű édes gyümölcse van könyveidben. Könyvek holt kincsét eleven áldássá tetted műveidben, amik ma is élnek és áldásosan tovább hatnak.

Mint gyermek láttalak a belváros utcáin, amint barátaid társaságában szürke cilinderben, szürke redingoteban élvezted a korzó feléd sütő rokonszenvét. Legendás alakként jártál köztünk és nyomodban az embernádas susogta nevedet, Jókai! Később mint kezdő újságíró láttalak a Pilvax kávéházban, hol barátodnak, Petőfinek emléktábláját leplezted le, és örök időkre emlékezetembe vésődött szavadnak fiatalos, romlatlan harangzenéje és szemednek jóságos, mesebeli tüzű türkizkékje. Láttam keskeny, fehér kezed, amellyel műveidet írtad. És később, a körút és Dob utca sarkán lévő ház harmadik emeletén, egy nem nagyon tágas előszobában virrasztottam, mint a Pesti Napló lelkiismerete, hogy utolsó sóhajodnak elszállásáról értesítsem a nyilvánosságot. Mesterem, te nem ismertél, nem ismerhettél engem, de én mint valami kukac összezsugorodva szenvedtem érted és bár nem láthattalak, veled éreztem testi összeomlásodnak minden kínját. Mikor éterszag áradt ki haldokló ágyad mellől, tudtam, hogy véged van és forró könny szökkent szemembe. Ezt a még élő könnyet hullatom késő szobrod talapzatára, mesterem.